Ketten - Vár

Ketten - 340.old.

Március 25., péntek

(...)
Viszont a nap további része őrületesen klassz volt. Cortez állta a szavát, és nem sokkal suli után "kimozdultunk" kicsit. Mármint kimentünk a második kerületbe. A Várba. Hurrá.
Igazából én már attól tökre odavoltam, hogy elméletileg beleegyezett a sétába, de hogy gyakorlatilag sem volt kifogása ellene... Ez tényleg tök sokat jelentett nekem. Miután leparkoltunk, Cortez kiszállt a kocsiból, és kérdőn nézett rám.
- És most?
- Keressünk kürtős kalácsot - mosolyogtam rá, mert az, hogy "most sétáljunk", olyan hülyén hangzott volna.
Cortez elküldte az sms parkolást (vagy valami ilyesmit csinált, ehhez nem nagyon értek), aztán megfogta a kezem ( :) ), és csak úgy elindultunk. Jó, giccsesen hangzik, meg minden, de szerintem a Várban sétálni tökre romantikus (szinte hallom Kinga hangját, ahogy pfujol, de nem érdekel), és Cortezzel meg amúgy is bárhol szeretek lenni, úgyhogy összességében majd kicsattantam a boldogságtól. Ja, és még kürtős kalácsot is találtunk. Hurrá. Leültünk egy szabad padra úgy, hogy átvetettük a fél lábunkat a pad támlája alatt, így egymással szembe kerültünk. Közénk raktam a beatleses válltáskám és a zacskót, aztán letéptem egy darabot a kalácsból.
- Nem eszel? - kérdeztem csalódottan, amikor láttam, hogy nem igazán nyúl hozzá.
- Nem szeretem - mosolygott, és a napszemüvege miatt nem tudtam a szemébe nézni.
- Hogy lehet nem szeretni a kürtős kalácsot? - csodálkoztam, mert ez számomra tényleg érthetetlen volt.
- Hogy lehet szeretni? - kérdezett vissza. Oké, ott a pont, neki ugyanolyan fura, hogy én szeretem, mint nekem az, hogy ő nem. Megvontam a vállam, és tovább ettem, Cortez pedig mosolyogva nézett. Tavasz, szerelem, Cortez... ez ilyen mosolygós dolog.
Cortez csendben nézegette a táskámon lévő kitűzőket (Eiffel-torony, Beatles, I luv reading, Paris, Louvre, Help! stb.), közben pedig megszólalt a mobilom.
- Bocsi - vettem el előle a táskát, és belenyúltam, hogy megkeressem. Miközben matattam (hol máshol, mint az alján van a mobil), mindenféle dolgot nyomtam Cortez kezébe, hogy fogja meg. Könyvet, pénztárcát, fél literes ásványvizet (kürtős kalács után kell), ilyesmit.
Anyu hívott, hogy megkérdezze, mikor megyek haza, mert otthon elfelejtettem kiírni suli után (siettem). Biztosítottam róla, hogy nem megyek későn és hogy az országban vagyok, Cortez nem szöktetett meg. Ezt anyu egyénként nem tartotta viccesnek. Na, mindegy. Összecsuktam a telefonom, és elhúztam a számat. Cortez kezében a személyim volt, amin természetesen überbénán nézek ki.
- Azt ne! - nyúltam a kártyáért, remélve, hogy nem látta a fotót. Persze hogy látta.
- Miért?
- Mert gáz.
- Így ismertelek meg - mutatta felém, hogy szembesüljek vele. Na, igen. De erre miért kell emlékeznem?
- Tudom... - motyogtam kínosan. Mivel utálom, ha egy lány a barátjának hisztizik, hogy "csúnya vagyok", "hogy néztem ki", meg "Jézus, ocsmány ez a kép rólam", inkább nem mondtam rá semmit, gondoltam, ezt majd Virággal és Kingával megvitatom. Lányos téma, a fiúk úgysem értik, plusz, ha már velem jár, gondolom, egy kép miatt nem fog dobni. Inkább elkértem Cortezét, mert úgy döntöttem, az akkor fair, ha az ő régi énjét is csekkoljuk.
Kaptam személyit és jogsit is, mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem tudtam röhögni rajta, róla jól sikerült képek voltak. Bár van egyáltalán Cortezről rosszul sikerült kép? Kétlem. Viszont fura volt látni, hogy más volt a haja, meg minden. Régen volt, na. Így, hogy átcseréltünk mindenféle iratot, automatikusan az következett, hogy a telefonjainkban is megnéztük, hogy mik vannak. Az enyémmel kezdtük, és mindketten a készülék fölé hajolva figyeltük, ahogy a menüvel bénázok. Tény, hogy a telefonom ősrégi és ultracikinek számít, de én attól még szeretem. Viszont, kicsit fáradt néha. Van, hogy ellenszegül. Olyankor veszekszünk. De összességében jól kijövünk egymással. :) Sikerült megnyitnom a galériát, és direkt a legrégebbi képekkel kezdtem.
- Te jó ég - sütöttem le a szemem, amikor megláttam Virágot emósként. Cortez levette a napszemüvegét, és összeráncolt szemöldökkel nézte a képeket. Egy csomó van a telómban, úgyhogy ezzel elvoltunk egy darabig.
- Párizs? - kérdezte, amikor Kingával a reptéren állunk a fotón, és én mosolyogva nézek a kamerába, Kinga pedig ideges. (A csomagjai később érkeztek meg a szalagon, mint az enyéim, ezért akkor azért rágott be, mert "én nyertem".)
- Igen - bólintottam mosolyogva.
Az utolsó képek közt egy csomó készült rólunk, azok voltak a frissek. Miután eltettem a telefonom, Cortez a kezembe nyomta a sajátját, de mivel nem tudom kezelni a BlackBerryt, inkább felém mutatva nyomkodta. Neki több mappája volt, és velem ellentétben alig volt sulis képe, inkább akkor készített sok fotót, amikor elutazott. Ezzel kapcsolatban pedig minden érdekelt, úgyhogy egy csomót kérdezgettem. (Ez hol van? Ki ez? Mikor volt? Ez pontosan hol van? Ez melyik nyár? Ez szilveszterkor van?... stb.).
- Tényleg érdekel? - nézett rám kicsit furán.
- Persze - vágtam rá teljesen őszintén.
- Oké - röhögte el magát, és miután meggyőződött róla, hogy valóban kíváncsi vagyok, tovább mutogatta a fényképeket. Naná, hogy minden érdekelt.
Miután egy csomó mappát átnézegettünk, Cortez kilépett a menüből. Csak egy pillanat volt, mielőtt elrakta volna a telefonját, de az pont elég volt arra, hogy lássam a háttérképét. Illetve a háttérképének a helyét. Semmi nem volt ott, vagy ilyesmi. Persze nem várhatom el tőle, hogy én legyek a telefonjában, meg hogy állítson be háttérképnek, csak mégis. Emiatt önkéntelenül is kicsit csalódott lettem.
- Nincs háttérképed... - jegyeztem meg, és magamban azonnal meg is bántam.
- Sosincs - vonta meg a vállát.
- Volt, hogy volt - vágtam rá, mert ezt viszont nem tudtam lenyelni. Emlékszem rá, hogy volt... Nagyon jól emlékszem.
- Azt nem én állítottam be.
- Aha... - néztem félre, és kissé beharaptam a számat.
- Na, most mi történt? - mosolyodott el, és közelebb húzott magához.
- Semmi.
- Látom rajtad.
- Nem, tényleg semmi - legyintettem. Cortez már nem mosolygott, hanem sóhajtva bólintott, és megkért, hogy vegyem elő a telefonom.
- Minek?
- Csak - mondta.
- Oké - kerestem ki megint a táskámból, és kérdőn tartottam felé.
- Hívj fel.
- Mármint hívjalak fel? Most?
- Igen.
- Jó - vontam meg a vállam, és benyomtam a hívás gombot.
Cortez végig engem nézett, a telefonjára rá sem pillantott, csak az arcomra figyelt, miközben a szeme sarkában összefutottak a nevetőráncok. A BlackBerryje rezegni kezdett (mindig némára van állítva), a kijelzőn pedig megjelent a nevem (Reni), és fölötte egy kép. Lélegzet-visszafojtva meredtem a fotóra. Együtt vagyunk rajta. December 20-án. A suli udvarán. Dave készítette rólunk. Akkor csókolt meg hivatalosan először (a nem hivatalosról nincs kép). Ez a fotó nekem is megvan. És ezek szerint neki is.
- Nincs jelentősége, hogy van-e háttérképem - mondta, amikor kinyomta a saját telefonját.
- Tudom - bólintottam, százszázalékosan meggyőzve, mire Cortez felém hajolt, és megcsókolt. Hosszan. Jó, ezt nem részletezném. A lepkéim tomboltak, a mellkasom bizsergett, a gyomrom pedig őrült tempóban liftezett. :)
Még üldögéltünk egy kicsit, de azért kezdett hüvi lenni, meg amúgy is úgy elszaladt az idő, hogy észre sem vettük.
- Nem fázol? - kérdezte.
- De, kicsit. Ez most egy olyan pillanat, mint a filmekben? A lány fázik, a fiú odaadja a dzsekijét... - kérdeztem nevetve. Cortez kérdőn meredt rám.
- Nem, ez egy olyan pillanat, hogy a lány fázik, ezért elindulnak, és a fiú benyomja a fűtést a kocsiban - állt fel a padról, én meg hangosan röhögve tápászkodtam fel.
- De még nem láttuk a panorámát - jutott hirtelen eszembe, és megtorpantam, de Cortez a kezemet fogva húzott maga után.
- Sétáltál a várban, kaptál kalácsot, a panorámát majd megnézed a neten. Húzzunk, mert megfázol - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Hát, jó.
Amikor beültünk a kocsiba, rájöttem, hogy tényleg fázom. Jaj, csak felfázást ne! Bármit, csak azt ne. Cortez felnyomta a fűtést, én pedig összehúztam magamon a farmerdzsekimet, és önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Egyébként... - mondtam némi töprengés után -, az a kép nekem is megvan.
- Tudom - hajolt hozzám, és nyomott egy gyors puszit. - A gáz az, hogy egy csomó mindenki másnak is, mert a hülye Dave felnyomta Twitterre.
- Gondolod, hogy más is letöltötte? - kérdeztem őszinte döbbenettel.
- Fogalmam sincs - vont vállat. Aztán összehúzott szemöldökkel rám nézett, és ahogy szinte egyszerre végiggondoltuk ennek az egésznek az abszurditását, egy pillanat alatt kitört belőlünk a röhögés. Annyira nevettünk, hogy pár percig el sem indultunk, csak röhögtünk a kocsiban.
Ez az egyik, amit olyan nagyon szeretek Cortezben. Minden más mellett, természetesen. Hogy nagyon jól érzem magam vele. Valahogy ez az egész olyan flottul működik, nincs benne semmi mesterkélt. Mindig úgy töltjük az időt, ahogy kedvünk van, nem erőltetjük a dolgokat. Egyszer órákig beszélgetünk. Máskor totál csendben vagyunk. És van, hogy alig bírjuk abbahagyni a röhögést. Néha tényleg vicces dolgokon nevetünk, néha azonban csak úgy, magunkon.
(...)