Remény 225.old.
Október 8., péntek
(Zsoltiéknál)
(...)
Csendben ültem, és a számnak nevezett dühöngést hallgattam, amikor Cortez totál hirtelen és teljesen váratlanul rácsapott egyet a karomra.
- Tetszik? - kérdezte. Azt hiszem, a zenére gondolt. Biztosan a zenére gondolt.
Felszaladt a szemöldököm, és értetlenül néztem rá.
- Nem rossz - feleltem, miközben visszaadtam a gesztust, és rávertem egyet. Merthogy engem ne ütögessen! Hú, lehet, hogy tényleg sokat voltam Kingával. Cortez vette az adást, és meglökte a vállam, amire kezdtem ideges lenni. Mégis hány évesek vagyunk?
- Mi bajod van? - Visszanyertem az egyensúlyom, és feltettem a lábam az asztalra, lelökve az övét. Cortez mosolyogva újra a cipőtalpával taposta az asztal szélét, aztán felém nézett. Mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy a mutatóujjával belebök az oldalamba. Azt hiszem, az egyik bordámat érte a találat, amitől összerándultam, és olyan hangosat sikoltottam, majd röhögtem fel, hogy a csocsósok abbahagyták a játékot, és felénk néztek, a zenekar elvesztette az ütemet, Macu és Dina pedig odakapták a fejüket.
- Minden oké - közölte Cortez, és én szerettem volna tiltakozni, de éppen a nyakamnál fogva magához ölelt, és miközben beszívtam a pulcsija illatát, lehetetlenség volt reagálnom, mert éppen megfulladtam.
- Oké, oké! Elengedhetsz - adtam meg magam, bár kissé tompán hallottam a saját hangom így, hogy magához szorított.
Mikor elengedett, kócosan és vörös fejjel ültem fel, és még mindig nevettem. A zene újraindult, bár Ricsi rázkódó vállal gitározott, és láthatóan jól szórakozott rajtunk. Megigazítottam a hajm, és úgy tűnt, vége a hülyülésnek, legalábbis Cortez simán bevette. De hirtelen odakaptam, gondolván, hogy most jól meglepem. Reflexből elkapta a csuklóm, mire megint felröhögtem, és a másik kezemmel püfölni kezdtem, hogy engedjen el. Ekkor Cortez elkapta a másik karom is. Ez nem ér! Erős!
- Jó, tényleg abbahagytam. Engedj el, és elülök. Ígérem - próbálkoztam, és bár most komolyan is gondoltam, nem engedett el.
Kiszabadítottam a fél karomat, és hátradőltem, miközben Cortez továbbra is fogta a bal csuklómat. Így ültünk egymás mellett. Klassz volt. Virág huppant le mellém mosolyogva.
- Mi újság? - kérdezte csillogó szemekkel.
- Szeretnék elülni innen - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Menj - felelte Cortez.
- Elengedsz?
- Nem - mondta mosolyogva.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem vert ezerrel a szívem és nem öntött el minden pillanatban a boldogság. Miközben Cortez százszázalékosan velem foglalkozott, állnom kellett néhány gyilkos pillantást: Dináét, aki bár Macuval jár (a jelek szerint legalábbis), mégis mindig felénk nézett. Vikiét, aki a csocsóasztal oldalát rugdosta térddel, és folyamatosan káromkodott. Kingáét, aki minden pillantásával azt üzente nekem, hogy "ne szórakozzak Cortezzel, mert nem vagyok holmi haverlány...". Gombáét, aki a dobok mögül csodálkozva bámult minket. És a maradék három a-s lányét, akik képtelenek voltak felfogni, hogy Cortez miért foglalkozik velem. A többiek mosolyogva figyeltek. Ők voltak a drukkerek. :-)
- Csokiii! - kiáltotta hirtelen Zsolti, én meg az ajtó felé kaptam a fejem. Négy végzős lépett be a garázsba nagy röhögéssel, két fiú, az egyiknek a barátnője és Móni. A fenébe. :-(
- Mi a pálya? - kérdezte Móni lazán, és felmérte a terepet. Azonnal megakadt a szeme rajtunk, és rögtön odajött. - Mi van, Cortez? - kérdezte, és már le is dobta magát a fotelbe.
- Nem sok - felelte kurtán, miközben jobban megszorította a csuklóm, amit ismát rángatni kezdtem. Móni felvont szemöldökkel nézett minket, aztán elkezdett magyarázni arról, hogy csak most kapta meg Cortez üzenetét, úgyhogy azért késtek...
(...)
- Mennem kell - suttogtam éppen akkor, amikor a zenekar abbahagyta a számot és szünetet tartott.
- Elkísérlek - engedett el hirtelen Cortez, de Móni visítva felröhögött.
- Haza kell kísérni? De ari - alázott le a beszólásával.
Éreztem, hogy elvörösödöm, és zavartan megráztam a fejem.
- Nem. Nem akarom - néztem Cortezre, és cseppet sem tűnhettem vidámnak. Gyorsan felpattantam, és benyögtem egy "sziasztokot" a többieknek.
- Ren, ne rohanj! - rázta meg a fejét Ricsi, és az állványra állította a basszgitárját.
- Mennem kell, idő van - hadartam.
(...)
- Sziasztok! - köszöntem el ismét. A legtöbben intettek, aztán tovább zajongtak. Virágnak mutattam, hogy majd csörgök, aztán kimentem. A friss levegő szinte azonnal magamhoz térített, a benti meleg és levegőtlenség (na meg a szituáció) erősen fojtogatott.
Már a kapuban voltam, amikor Cortez utánam szólt.
- Na most mi bajod lett? - mosolyodott el, miközben felém lépkedett. Kínosan rágtam a szám szélét, és megráztam a fejem.
- Semmi.
Összeszaladt a szemöldöke, üvöltött róla, hogy nem veszi be, úgyhogy fürkészve méregetett, és továbbra is őszinte válaszra várt. Tudtam, hogy ezúttal nem leszek képes visszafogni magam.
- Ne szórakozz velem - suttogtam alig hallhatóan.
- Mi?
- Nem vagyok a haverod, nem vagyok az, akivel elütheted az időt, amíg megérkezik a "váltás"!
- Miről beszélsz? - kérdezte döbbenten. Lehet, hogy itt kellett volna abbahagynom, de akkor már kikívánkozott belőlem igen sok sérelem.
- Én nem ilyen vagyok. Fenntarthatsz magadnak olyanokat, akik megfelelnek erre a célra! De én nem állok be a sorba! - fröcsögtem a dühtől.
- Jó, azon túl, hogy folyamatosan sértegeted a barátaimat, megmondanád, hogy mi a fene bajod van? - emelte fel a hangját.
- Az, hogy totál hülyét csinálsz belőlem! Napokig nem szólsz, aztán kedvet kapsz, és újra beszélsz velem. Aztán bekattansz, és megint semmi. Utána meg összekeversz azokkal, akikkel bökdösődve kommunikálsz! - kiabáltam idegesen.
- Szerintem itt te vagy az egyetlen, aki bekattant - tűnődött.
- Ó, hogyne - bólintottam gúnyosan. - Tudod, mit? Hagyjuk.
- Oké, hagyjuk - értett egyet, és mivel én még istenigazából nem akartam abbahagyni a vitát, jött az örök klaszszikus. Amikor dühből még mondunk némi meggondolatlanságot, stílusosan, a "csakazértis" kedvéért.
- Persze, menj csak vissza - szóltam utána. - Biztosan akad valaki, akivel elütheted az időt. Talán sorban állnak!
Cortez megfordult, és elkerekedett szemmel nézett vissza rám.
- Tudod - vigyorodott el kínosan -, néha igazán hülyén viselkedsz - mondta, és visszament.
(...)
2014. március 28., péntek
2014. március 26., szerda
Remény - Reni + Cortez
Remény 173.old.
Szeptember 29., szerda
(Suliban)
(...)
Szünetben megkaparintottam az utolsó citromos minyont, úgyhogy boldogan mentem ki az udvarra. Felültem a padra, és elkezdtem leszedegetni a süti oldalára ragadt papírt, közben meg a többi, "pad körül ácsorgó" diák is megérkezett. Cortez felült mellém. (Kicsit meglökött, de gondolom, véletlen volt. Egészen biztosan. Hogyne.) Aztán végre rám nézett.
- Láttam, hogy bejelölt - közölte minden bevezetés nélkül. Nem tettettem, hogy nem tudom, kiről van szó, egyértelműen Gombára gondolt, úgyhogy csak beleharaptam a minyonba, és bólintottam.
- Igen.
- Töröld ki - mondta, nekem meg elkerekedett a szemem.
- Tessék?
- Töröld ki - ismételte, ugyanolyan nyugodt hangon.
- Bocs, de semmi közöd hozzá, hogy kit jelölök vissza. Azt meg végképp nem mondhatod meg, hogy kit töröljek ki! - háborodtam fel. A körülöttünk lévő társaság egyre feltűnőbbe pillantgatott felénk, és egyre ritkábban szólaltak meg. Diszkréten hallgatóztak.
- Jó - nézett a szemembe Cortez, amitől kicsit elbizonytalanodtam, és még ülve is megremegett a térdem. - Nem érdekel a francia barátod. Sem a kifestett szemű haverod. Tudod, mit? Még Neményi se - mondta a fejét rázva, amitől megállt bennem a szusz. - De ez egy barom, töröld ki.
- Ricsi zenésztársa, és még Virág is jó fejnek tartja - értetlenkedtem. - Miért törölném ki? Neked is az ismerősöd.
- Az, hogy jó fej, nem azt jelenti, hogy jó ember - mondta Cortez komolyan. Nekem meg kezdett elegem lenni belőle.
- Nem fogom kitörölni, csak mert te azt mondod! Nem hiszem el, hogy zavar, hogy van még egy ismerősöm a hülye közösségin. Csak egy ember, aki bejelölt, mert ismer! - fakadtam ki.
- Nem ismer, egyszer látott! - emelte fel a hangját Cortez.
- Ó, értem. Szóval töröljek mindenkit, aki valamiért zavar téged. Tudod, mit? - tártam szét a karom. - Nem! Engem is sok mindenki zavar. És már megszoktam, hogy nem tehetek ellene semmit - fejeztem be kissé hisztérikusan. Cortez idegesen rágózott, aztán előszedte a telefonját, és felém nyújtotta.
- Tessék. Be vagyok jelentkezve a Facebookra. Töröld az ismerőseim közül, aki zavar. Nem érdekel - mondta egyszerűen, én meg a döbbenettől szinte lebénultam.
- Mi? Nem fogom törölni az ismerőseidet! - nevettem el magam kínosan.
- Jó, akkor majd én - vette vissza a telót. - Ki idegesít? Viki? - nézett rám, közben meg folyamatosan nyomkodta a telefonját. - Töröltem. Mondj még, mert sokan vannak, és nem tudom, kire gondolsz.
A szám elé kaptam a kezem.
- Megőrültél? - sziszegtem.
- Na, mondd, tuti, hogy ez nem minden. Ő például zavar? - bökött telefonjával egy 12/b-s lányra, aki Kingáék felé igyekezett az udvaron. - Biztos zavar, kitörlöm - tette hozzá, meg sem várva a válaszom, aztán kérdőn körbenézett. - Mondja már meg valaki, hogy hívják - biccentett ismét a lány felé. Az egyik végzős fiú, aki a pad előtt ácsorgott, megmondta, mire Cortez törölte.
- Mért csinálod ezt? - kérdeztem félig rémülten, félig viszont határtalanul boldogan. Cortez elengedte a füle mellett a kérdésem, és tovább "takarított".
- Móni törölve - mondta, azt hiszem, a telefonjának.
- Hagyd abba! - kaptam ki a kezéből vörös fejjel a készüléket. - Mit akarsz? - néztem a szemébe.
- Hogy ne ismerd meg azt az embert - mondta őszintén.
- Miért? Mert te nem akarod? - kérdeztem vissza hitetlenül.
- Mert nincs kedvem felrúgni, miután sírni látlak - felelte, nekem pedig felébredtek a gyomromban szunnyadó lepkék, és együttes erővel kezdtek csapkodni odabent. Azta! Ilyen válaszra nem számítottam. Szívem szerint vigyorodtam volna, de láttam Cortez arcán, hogy ez most nem a szokásos "idegesítjük egymást" helyzet, úgyhogy ránéztem a kezemben tartott telójára.
- Hogy kell ezzel az izével bejelentkezni?
- Add ide - enyhült meg kicsit az arca, aztán nyomkodta a készüléket, és amikor az jelszót kért, visszaadta, hogy írjam be.
- Oké. Kitöröltem - sóhajtottam, és a kezébe nyomtam a BlackBerryt.
Némán ültünk egymás mellett, Cortez a keze közt forgatta a mobilt, én pedig a könyvem borítóját bámultam.
- Ha azt mondod, nem rendes, elhiszem. Nem kellett volna kitörölnöd az ismerőseidet, anélkül is hallgattam volna rád - vallottam be.
- Tökmindegy - vonta meg a vállát, én pedig majdnem elsírtam magam, annyira szerettem abban a pillanatban. - Nem léptél ki. És jött egy üzeneted - nyújtotta vissza a készüléket.
- Mindegy, jelentkezz ki nyugodtan.
- Meg se nézed? - vonta fel a fél szemöldökét.
- Nem hiszem, hogy olyan sürgős - ráztam meg a fejem.
- És ha Párizs írt? - gúnyolódott, mire ösztönösen elmosolyodtam.
- Párizs majd vár - vágtam rá gondolkodás nélkül. Mert bár tuti, hogy nem Arnoldtól jött az üzi, és az is tuti, hogy nem Jérôme-tól (értelemszerűen), akartam, hogy Cortez tudja, per pillanat semmi más nem érdekel rajta kívül. És nemcsak azért, mert eszméletlenül, felháborítóan és imádnivalóan menő volt, ahogy elkezdte kitötölni az ismerőseit ( :-) ), hanem mert nem akarta, hogy megismerjek egy olyan embert, akit ő szemétnek tart. Ezt értékelem. Nagyon.
(...)
Szeptember 29., szerda
(Suliban)
(...)
Szünetben megkaparintottam az utolsó citromos minyont, úgyhogy boldogan mentem ki az udvarra. Felültem a padra, és elkezdtem leszedegetni a süti oldalára ragadt papírt, közben meg a többi, "pad körül ácsorgó" diák is megérkezett. Cortez felült mellém. (Kicsit meglökött, de gondolom, véletlen volt. Egészen biztosan. Hogyne.) Aztán végre rám nézett.
- Láttam, hogy bejelölt - közölte minden bevezetés nélkül. Nem tettettem, hogy nem tudom, kiről van szó, egyértelműen Gombára gondolt, úgyhogy csak beleharaptam a minyonba, és bólintottam.
- Igen.
- Töröld ki - mondta, nekem meg elkerekedett a szemem.
- Tessék?
- Töröld ki - ismételte, ugyanolyan nyugodt hangon.
- Bocs, de semmi közöd hozzá, hogy kit jelölök vissza. Azt meg végképp nem mondhatod meg, hogy kit töröljek ki! - háborodtam fel. A körülöttünk lévő társaság egyre feltűnőbbe pillantgatott felénk, és egyre ritkábban szólaltak meg. Diszkréten hallgatóztak.
- Jó - nézett a szemembe Cortez, amitől kicsit elbizonytalanodtam, és még ülve is megremegett a térdem. - Nem érdekel a francia barátod. Sem a kifestett szemű haverod. Tudod, mit? Még Neményi se - mondta a fejét rázva, amitől megállt bennem a szusz. - De ez egy barom, töröld ki.
- Ricsi zenésztársa, és még Virág is jó fejnek tartja - értetlenkedtem. - Miért törölném ki? Neked is az ismerősöd.
- Az, hogy jó fej, nem azt jelenti, hogy jó ember - mondta Cortez komolyan. Nekem meg kezdett elegem lenni belőle.
- Nem fogom kitörölni, csak mert te azt mondod! Nem hiszem el, hogy zavar, hogy van még egy ismerősöm a hülye közösségin. Csak egy ember, aki bejelölt, mert ismer! - fakadtam ki.
- Nem ismer, egyszer látott! - emelte fel a hangját Cortez.
- Ó, értem. Szóval töröljek mindenkit, aki valamiért zavar téged. Tudod, mit? - tártam szét a karom. - Nem! Engem is sok mindenki zavar. És már megszoktam, hogy nem tehetek ellene semmit - fejeztem be kissé hisztérikusan. Cortez idegesen rágózott, aztán előszedte a telefonját, és felém nyújtotta.
- Tessék. Be vagyok jelentkezve a Facebookra. Töröld az ismerőseim közül, aki zavar. Nem érdekel - mondta egyszerűen, én meg a döbbenettől szinte lebénultam.
- Mi? Nem fogom törölni az ismerőseidet! - nevettem el magam kínosan.
- Jó, akkor majd én - vette vissza a telót. - Ki idegesít? Viki? - nézett rám, közben meg folyamatosan nyomkodta a telefonját. - Töröltem. Mondj még, mert sokan vannak, és nem tudom, kire gondolsz.
A szám elé kaptam a kezem.
- Megőrültél? - sziszegtem.
- Na, mondd, tuti, hogy ez nem minden. Ő például zavar? - bökött telefonjával egy 12/b-s lányra, aki Kingáék felé igyekezett az udvaron. - Biztos zavar, kitörlöm - tette hozzá, meg sem várva a válaszom, aztán kérdőn körbenézett. - Mondja már meg valaki, hogy hívják - biccentett ismét a lány felé. Az egyik végzős fiú, aki a pad előtt ácsorgott, megmondta, mire Cortez törölte.
- Mért csinálod ezt? - kérdeztem félig rémülten, félig viszont határtalanul boldogan. Cortez elengedte a füle mellett a kérdésem, és tovább "takarított".
- Móni törölve - mondta, azt hiszem, a telefonjának.
- Hagyd abba! - kaptam ki a kezéből vörös fejjel a készüléket. - Mit akarsz? - néztem a szemébe.
- Hogy ne ismerd meg azt az embert - mondta őszintén.
- Miért? Mert te nem akarod? - kérdeztem vissza hitetlenül.
- Mert nincs kedvem felrúgni, miután sírni látlak - felelte, nekem pedig felébredtek a gyomromban szunnyadó lepkék, és együttes erővel kezdtek csapkodni odabent. Azta! Ilyen válaszra nem számítottam. Szívem szerint vigyorodtam volna, de láttam Cortez arcán, hogy ez most nem a szokásos "idegesítjük egymást" helyzet, úgyhogy ránéztem a kezemben tartott telójára.
- Hogy kell ezzel az izével bejelentkezni?
- Add ide - enyhült meg kicsit az arca, aztán nyomkodta a készüléket, és amikor az jelszót kért, visszaadta, hogy írjam be.
- Oké. Kitöröltem - sóhajtottam, és a kezébe nyomtam a BlackBerryt.
Némán ültünk egymás mellett, Cortez a keze közt forgatta a mobilt, én pedig a könyvem borítóját bámultam.
- Ha azt mondod, nem rendes, elhiszem. Nem kellett volna kitörölnöd az ismerőseidet, anélkül is hallgattam volna rád - vallottam be.
- Tökmindegy - vonta meg a vállát, én pedig majdnem elsírtam magam, annyira szerettem abban a pillanatban. - Nem léptél ki. És jött egy üzeneted - nyújtotta vissza a készüléket.
- Mindegy, jelentkezz ki nyugodtan.
- Meg se nézed? - vonta fel a fél szemöldökét.
- Nem hiszem, hogy olyan sürgős - ráztam meg a fejem.
- És ha Párizs írt? - gúnyolódott, mire ösztönösen elmosolyodtam.
- Párizs majd vár - vágtam rá gondolkodás nélkül. Mert bár tuti, hogy nem Arnoldtól jött az üzi, és az is tuti, hogy nem Jérôme-tól (értelemszerűen), akartam, hogy Cortez tudja, per pillanat semmi más nem érdekel rajta kívül. És nemcsak azért, mert eszméletlenül, felháborítóan és imádnivalóan menő volt, ahogy elkezdte kitötölni az ismerőseit ( :-) ), hanem mert nem akarta, hogy megismerjek egy olyan embert, akit ő szemétnek tart. Ezt értékelem. Nagyon.
(...)
2014. március 14., péntek
Remény - Gomba
Remény 168.old.
Szeptember 24., péntek
(Zsoltiéknál)
(...)
Miközben Ricsivel beszélgettem, az egyik srác (a fekete hajú, akinek olyan szép a szeme) megállt mellettem, és lenézett rám.
- Hát te ki vagy? - kérdezte, rám villantva amúgy igen szép mosolyát. Zavartan megtekertem az egyik hajtincsem, és már válaszolni akartam, de Ricsi megelőzött.
- Nem - mondta egyszerűen. Elkerekedett szemmel kapkodtam a fejem. Mi van?
- Csak azt akartam kérdezni... - próbálkozott tovább a srác.
- Nem - ismételte Ricsi nyugodtan.
A fiú összehúzta a szemöldökét, és kérdőn méregetett, aztán látva, hogy Ricsi felkészült a harmadik "nem" kimondására is, inkább visszament a dobokhoz.
- Ez mi volt? - kérdeztem totálisan ledöbbenve.
- Semmi - vonogatta a vállát.
- Ricsi, tudok vigyázni magamra, és hidd el, egyedül is képes vagyok válaszolni egy "ki vagy" kérdésre - nevettem el magam kínosan.
- Tudom. Nem is miattad küldtem el - közölte a szemembe nézve, miközben feltápászkodott, és minden magyarázat nélkül ott hagyott. Hosszú percekig pislogtam értetlenül. Na, most pontosan MI VAN??? Csupa nagybetűvel.
Ott maradtam a gondolataimmal, aztán Virág ült le a fotelem karfájára.
- Lassan mennem kell - néztem a karórámra.
(...)
A kijárat felé igyekeztem, és még egyszer visszafordultam. Virág mobillal kamerázta Ricsiéket, a csocsósok játszottak, a zenekar dübörögve zenélt, Macu és Dave pedig a sarokban hackeltek valamit. Akkor, gondoltam, köszönés nélkül távozom, de hirtelen találkozott a tekintetem a doboséval. Egy pillanatig haboztam, végül intettem neki, mire mosolyogva biccentett. Aztán elrontotta az ütemet, ami miatt Ricsiék leálltak, és kérdőn felé néztek. Juj. Elnevettem magam, és mivel hirtelen csend lett, megköszörültem a torkom.
- Sziasztok -szóltam úgy általánosságban, még mindig mosolyogva.
- Menj már, mielőtt elfelejtem a következő számot is - röhögött felém Gomba a fejét ingatva, és úgy láttam, tökre zavarban van.
- Oké - tettem fel a kezem, és tudtam, rákvörös a fejem, ugyanis mindenki engem nézett. Ricsi felvont szemöldökkel bámult rám, Virág elhúzta a száját és motyogott valamit, Kinga kapkodta a fejét köztem és a dobos között, Zsolti értetlenül meredt felém, Cortez pedig... A dobost nézte, szeme csak úgy izzott a dühtől, közben meg fél kézzel idegesen markolászta a csocsórudat. Ööö, ideje volt indulnom.
(...)
Szeptember 24., péntek
(Zsoltiéknál)
(...)
Miközben Ricsivel beszélgettem, az egyik srác (a fekete hajú, akinek olyan szép a szeme) megállt mellettem, és lenézett rám.
- Hát te ki vagy? - kérdezte, rám villantva amúgy igen szép mosolyát. Zavartan megtekertem az egyik hajtincsem, és már válaszolni akartam, de Ricsi megelőzött.
- Nem - mondta egyszerűen. Elkerekedett szemmel kapkodtam a fejem. Mi van?
- Csak azt akartam kérdezni... - próbálkozott tovább a srác.
- Nem - ismételte Ricsi nyugodtan.
A fiú összehúzta a szemöldökét, és kérdőn méregetett, aztán látva, hogy Ricsi felkészült a harmadik "nem" kimondására is, inkább visszament a dobokhoz.
- Ez mi volt? - kérdeztem totálisan ledöbbenve.
- Semmi - vonogatta a vállát.
- Ricsi, tudok vigyázni magamra, és hidd el, egyedül is képes vagyok válaszolni egy "ki vagy" kérdésre - nevettem el magam kínosan.
- Tudom. Nem is miattad küldtem el - közölte a szemembe nézve, miközben feltápászkodott, és minden magyarázat nélkül ott hagyott. Hosszú percekig pislogtam értetlenül. Na, most pontosan MI VAN??? Csupa nagybetűvel.
Ott maradtam a gondolataimmal, aztán Virág ült le a fotelem karfájára.
- Lassan mennem kell - néztem a karórámra.
(...)
A kijárat felé igyekeztem, és még egyszer visszafordultam. Virág mobillal kamerázta Ricsiéket, a csocsósok játszottak, a zenekar dübörögve zenélt, Macu és Dave pedig a sarokban hackeltek valamit. Akkor, gondoltam, köszönés nélkül távozom, de hirtelen találkozott a tekintetem a doboséval. Egy pillanatig haboztam, végül intettem neki, mire mosolyogva biccentett. Aztán elrontotta az ütemet, ami miatt Ricsiék leálltak, és kérdőn felé néztek. Juj. Elnevettem magam, és mivel hirtelen csend lett, megköszörültem a torkom.
- Sziasztok -szóltam úgy általánosságban, még mindig mosolyogva.
- Menj már, mielőtt elfelejtem a következő számot is - röhögött felém Gomba a fejét ingatva, és úgy láttam, tökre zavarban van.
- Oké - tettem fel a kezem, és tudtam, rákvörös a fejem, ugyanis mindenki engem nézett. Ricsi felvont szemöldökkel bámult rám, Virág elhúzta a száját és motyogott valamit, Kinga kapkodta a fejét köztem és a dobos között, Zsolti értetlenül meredt felém, Cortez pedig... A dobost nézte, szeme csak úgy izzott a dühtől, közben meg fél kézzel idegesen markolászta a csocsórudat. Ööö, ideje volt indulnom.
(...)
2014. március 8., szombat
Remény - Mozii
Remény 149.old.
Szeptember 23., csütörtök
(Mozi)
(...)
- Indulunk? - néztem rájuk, mert nem értettem, miért állunk a lépcsőnél.
- Most már igen - közölte Ricsi. Cortez lépkedett le a lépcsőn, lazán megrántotta a vállán a táskáját, és egyenesen hozzánk jött.
- Itt vagyok - jelentette ki. Jaj, ne! A fenébe!
- Te mit csinálsz? - kérdeztem nem túl barátságosan.
- Moziba megyek? - kérdezett vissza szemtelenül.
- Velünk? - csodálkoztam.
- Velük - mutatott Ricsire és Virágra, akik kérdőn néztek minket.
- Én is velük megyek - közöltem, bár ezt senki nem kérdezte, és elég egyértelmű is volt.
- Jó - vonta meg a vállát.
Akkor tisztázzuk, hogy semmiképp nem együtt megyünk, hanem inkább mindketten Virágékkal. Elindultunk gyalog, négyen. Kellemetlen szituáció.
- Miért nem mondtad, hogy a nekem félreküldött üzenetet Ricsinek szántad? - fordultam Cortezhez, miközben begomboltam a farmerdzsekimet.
- Miért kellett volna mondanom?
- Hogy tudjam.
- Miért akartad tudni? - mosolyodott el.
- Mert akkor lemondtam volna - vágtam rá kapásból. Cortez felnevetett.
- Nem volt mit lemondanod - mondta kíméletlenül.
- Mi?
- Éppen Ricsivel beszéltem, amikor azt írtad, hogy te is velük mész moziba. Fogalma sem volt róla - vigyorgott Cortez. Hú, de ciki. Virágot figyelmeztettem, hogy ők az alibim, Ricsinek azonban nem szóltam. Uppsz. Kérdőn hátrafordultam.
- Pedig megbeszéltük. Ugye? - néztem rá tágra nyílt szemekkel.
- Engem hagyjatok, jó? - rázta meg a fejét Ricsi.
- Égsz - mondta Cortez, miközben a saját lépteit figyelte.
- Nem égek - húztam ki magam, és örültem, hogy nem látom a tükörképem. Valószínűleg rákvörös volt a fejem, de mindegy.
- Figyu - lépett közénk hátulról Virág, és belém karolt -, tök jó, hogy ti is jöttök, vicces lesz - próbált jópofizni, eléggé sikertelenül. Sóhajtva Cortezre néztem.
- Azt hiszed, hogy neked mondtam igent a mozira? - nevettem fel erőltetetten.
- Nem - rázta meg a fejét. - Tudom - vigyorodott el.
- Nem akarok veled moziba menni! - háborodtam fel. Jó, ez persze így nem igaz, de ne legyen már ennyire magabiztos! Azért ez felháborító.
- Akkor ne gyere - mondta mosolyogva.
- Nem is veled megyek. Velük - mutattam hátra. Virág és Ricsi időközben ránk untak, és megosztva a fülhallgatót, zenét hallgattak.
- Tehát jösz.
- Igen, de nem veled! - magyaráztam. - Csak te is ott leszel.
- Aha - tűnődött.
A plázában csak négyen álltak a mozipénztárnál, úgyhogy beálltunk a sorba.
- Akkor ezt most hogy? - fordult hátra Ricsi.
- Csak vegyétek meg, én majd külön - vágtam rá, és előszedtem a pénzem a farmerom zsebéből. - Menj csak - engedtem előre Cortezt is.
- Mit művelsz? - nézett rám lesajnálóan.
- Jegyet veszek. Anélkül nehezen engednek be - magyaráztam.
- Tedd már el - rázta meg a fejét, aztán a pénztároshoz fordult, és kért két jegyet.
- Ne, várj! - pattantam mellé. - Majd én veszek magamnak!
Cortez mosolyogva a kezembe nyomta a jegyet, amitől eléggé zavarba jöttem. Miért fizette ki az enyémet? Ez így olyan, mintha együtt jöttünk volna. Pedig nem. Ő is Ricsiékkel, és én is.
- Kifizetem, oké? - erősködtem.
- Ez csak egy mozijegy, ne idegesíts már - rázott le újra. Teljesen tanácstalan voltam, végül, tekintettel arra, hogy ez tök udvarias dolog volt tőle, bólintottam egyet.
- Köszönöm - mondtam.
- Szívesen - felelte.
- De - néztem a szemébe - nem jönnék veled moziba. - Cortez lenézett rám, és elmosolyodott.
- Nem is hívnálak. Félreküldtem. - Ott a pont. Ő nyert.
Egy kis kólával és nachosszal a kezemben vártam Virágot, aki két kézzel emelte le az üdítőjét a pultról.
- Ez pontosan mekkora? - néztem a kólájára.
- Másfél liter - felete, a szívószál végét rágcsálva. Nem, fogalmam sincs, hogy fér bele ennyi. Vagy hogy egyáltalán hova.
A terembe lépve követtem a többieket. A jegyünk az egyik középső sorba szólt, és csak akkor rándult görcsbe a gyomrom, amikor ők leültek. Virág, mellé Ricsi, mellé pedig Cortez. Automatikusan leültem Virág mellé, és az üdítőtartóba tettem a kólam, amikor Ricsi előrehajolt és elkérte a jegyem.
- Nem ott ülsz.
- Tudom, de itt is van hely.
- De lehet, hogy oda jönni fognak.
- Akkor majd átülök - vonogattam a vállam. Nem fogok Cortez mellé ülni egy félig üres moziban! Az olyan átlátszó.
(...)
- Elnézést - hajolt le hozzám egy férfi. Jegyet tartott a kezében. Sejtettem, hogy miért jön.
- Már megyek is - cuccoltam össze, aztán Virág felhúzta a lábát, hogy átengedjen, és Ricsi is összehúzta magát. Cortez azonban nem mozdult, emiatt megbotlottam a lábában, és majdnem mindent elejtettem. - Nehogy megmozdulj - sziszegtem halkan. Csak mosolyogva nézte a bénázásom, végül leültem mellé.
- Pszt! - hajoltam előre, hogy szóljak Ricsinek. - Nem cserélünk helyet?
- Ren, nyugi már! Nézd a bemutatókat!
- Jó - sóhajtottam. Legalább tíz másodpercig lekötött, aztán megint előrehajoltam, és ciccegtem Virágnak. - Nem ülsz ide mellém?
- Nekem jó itt - tárta szét a karját.
- Ssss! - nézett hátra az előttünk ülő nő.
Hátravágtam magam az ülésen.
- Nachost? - nyomtam Cortez orra elé, aki furán lenézett a chipsre, majd rám.
- Kösz, nem - felelte értetlenül.
- Jó, csak kérdeztem - vettem vissza a kezem, aztán bekaptam egy chipset. Hát, nem mondanám, hogy kifejezetten halk volt. Próbáltam csendben ropogtatni, de a mellettem ülő Cortez megint felém fordította a fejét, mintha csak magyarázatot várna. - Nachos - mutattam a műanyag tálcára. Tényleg nem lehet halkan enni a nachost!
Teljesen lekapcsolódtak a lámpák, úgyhogy kezdődhetett a film. Klassz, a stáblista alatt az egész mozi az én ropogtatásomat hallgatta, amitől teljesen zavarba jöttem. Miért nem vettem popcornt? Mert az egyszerű? Klasszikus? És viszonylag halk? Nem, én hülye nachost vettem, hülye szósszal és hülye paprikával, amiből már megint bekaptam egyet. Ekkor kezdtem köhögni. Cortez a szája szélét rágva fordult felém. Azt hiszem, idegesítettem.
- Jól vagyok - köhögtem egy utolsót, aztán beleittam a kólámba. Cortez még mindig nézett.
- Pontosan mit művelsz? - kérdezte végül.
- Nagyon erős - suttogtam.
- Úgy általában kérdeztem - felelte. A vászon kivilágosodott, a fény az arcára vetült, és láttam, hogy mosolyog.
- Add tovább Virágnak - nyomtam Cortez kezébe a nachost, aki odaadta Ricsinek, aki meg Virágnak.
- Köki - hajolt előre Virág. - Popcornt?
- Oké - biccentettem. Virág odaadta a popcornját Ricsinek, aki Corteznek, aki meg nekem.
- Körülbelül mikor fejezed be az evést? - nézett rám Cortez.
- Nem tudom - ráztam meg a fejem, és beleszórtam a számba egy adag popit. - Kérsz? - tartottam felé a zacskót.
- Nem - nevetett fel. - Nem jövök veled többet moziba.
- Nem is velem jöttél. Ricsiékkel - javítottam ki.
- Én meg veletek nem jövök többet! - hajolt előre Ricsi.
- Bocs, csendben maradok - tettem fel a kezem.
- Az jó lenne - fordult hátra az előttünk ülő nő.
- Maga nézze a filmet, jó? - vágta rá Cortez. A nő motyogott valamit a "pofátlan" kamaszokról, aztán visszafordult.
Visszafojtott nevetéssel csúsztam lejjebb a székemen, és mosolyogva ettem a popit. Egészen addig, amíg az első mutáns zombi szélsebesen át nem rohant a vásznon. Na, ekkor egy pillanat alatt elkomolyodtam, és előrehajolva Ricsiékre néztem.
- Basszus, én ettől félek! - jelentettem ki őszintén.
- Nyugi, tizenhatos - rázta a fejét Ricsi.
- Attól még félek! - értetlenkedtem. Cortez összeráncolt szemöldökkel nézett rám, aztán a filmre.
- Nem lesz durva - közölte.
Kösz. Mondja ezt egy olyan, aki nem fél, egy olyannak, aki meg igen. Innentől kezdve teljesen mindegy, hogy mi durva és mi nem.
- Ne ijedj meg - suttogta Cortez.
- Mitől? - kérdeztem, de a következő pillanatban az egyik szereplőre ráugrott valami lény, és kiharapott egy darabot a vállából. Miért jöttem moziba? Jaj, ne. - Te már láttad ezt? - csodálkoztam. Cortez megrázta a fejét.
- Nem, de várható volt. Ez sablonfilm.
Hát, elég menő volt, ahogy előre szólt, hogy mikor várható ijesztgetős jelenet, de attól még nagyon szenvedtem.
- Mikor van vége? - kérdeztem Cortezt.
- Még kábé egy óra.
- Mi? - hüledeztem. - De hiszen már kipusztult egy város! Mi kell még?
Mosolyogva megcsóválta a fejét, és tovább nézte a filmet, én meg az ölembe ejtettem a kezem, és az ujjaimat morzsolgattam. Gondoltam, a film végére csak eltörök párat izgalmamban. Oké, a következő jelenetben igencsak megkérdőjeleztem a film tizenhatos korhatárát, ugyanis valami igazán undorítót mutattak, aminek láttán elkaptam a fejem. Cortez megint rám nézett, és kezdtem úgy érezni, többet valóban nem akar velem moziba jönni.
- Jól vagy? - kérdezte halkan.
- Hát... kibeleztek egy embert, de megvagyok - feleltem, és reméltem, hogy nem tart überbénának. Én jövök horrorra, amikor még a Voldemorttól is féltem? No comment.
Cortez elmosolyodott, aztán... Aztán olyan dolog történt, amitől elszállt minden félelmem. Átnyúlt hozzám, megragadta a karom, és a karfára téve rákulcsolta az ujjait a kezemre. Még levegőt is elfelejtettem venni, és inkább néztem a véres szájú zombit a vásznon, mintsem hogy felé mertem volna pillantani. A pulzusom az egekben, a légzésem egyenetlen, és folyamatosan azon görcsöltem, hogy izzad a tenyerem. Függetlenül attól, hogy egy csapat élőhalott rohant át az úton egy erősen megfogyatkozott csoportot üldözve, mosolyogni támadt kedvem. Sötét volt, zombik voltak, a zene is vinnyogósan szólt, de már nem féltem. Mert Cortez ott ült mellettem, és fogta a kezem.
Még a gondolataimba merültem, amikor oda nem illő hang ütötte meg a fülem, a zsebem pedig rezegni kezdett. Bzzzzz. Csend. Bzzzzzzz. Csend.
- Bocs - engedtem el Cortez kezét, aki ösztönösen visszahúzta, és csak mellékesen pillantott rám.
Előrángattam a rezgő mobilom, mert ha anyu hív, akkor fel kell vennem, még ha az előttünk ülő nő esetleg megver, akkor is. A sötétben erősen világító kijelzőn azonban nem anyu szerepelt. Hatalmas, jól olvasható betűkkel ez állt: Arnold hív.
Remegő ujjakkal kinyomtam a hívást, és küldtem egy gyors smst: mozi, később hívlak. Aztán kapkodva eltettem a mobilom, és visszatartott lélegzettel fordultam Cortez felé. Engem nézett, a vásznon lévő világos jelenet miatt láttam, hogy az arcán vegyes érzelmek tükröződnek.
- Bocs, nem kapcsoltam ki - suttogtam, de hiába. Cortez elfordította a fejét, és tovább nézte a filmet.
Én pedig magam előtt összefontam a karom, és tudtam, már nem fogja meg a kezem. Akkor sem, ha félek. Akkor sem, ha egy zombi kilép a vászonról, és egyenesen nekem ugrik. Azt hiszem, hagyná. Lehet, hogy én is hagynám a helyében.
Szeptember 23., csütörtök
(Mozi)
(...)
- Indulunk? - néztem rájuk, mert nem értettem, miért állunk a lépcsőnél.
- Most már igen - közölte Ricsi. Cortez lépkedett le a lépcsőn, lazán megrántotta a vállán a táskáját, és egyenesen hozzánk jött.
- Itt vagyok - jelentette ki. Jaj, ne! A fenébe!
- Te mit csinálsz? - kérdeztem nem túl barátságosan.
- Moziba megyek? - kérdezett vissza szemtelenül.
- Velünk? - csodálkoztam.
- Velük - mutatott Ricsire és Virágra, akik kérdőn néztek minket.
- Én is velük megyek - közöltem, bár ezt senki nem kérdezte, és elég egyértelmű is volt.
- Jó - vonta meg a vállát.
Akkor tisztázzuk, hogy semmiképp nem együtt megyünk, hanem inkább mindketten Virágékkal. Elindultunk gyalog, négyen. Kellemetlen szituáció.
- Miért nem mondtad, hogy a nekem félreküldött üzenetet Ricsinek szántad? - fordultam Cortezhez, miközben begomboltam a farmerdzsekimet.
- Miért kellett volna mondanom?
- Hogy tudjam.
- Miért akartad tudni? - mosolyodott el.
- Mert akkor lemondtam volna - vágtam rá kapásból. Cortez felnevetett.
- Nem volt mit lemondanod - mondta kíméletlenül.
- Mi?
- Éppen Ricsivel beszéltem, amikor azt írtad, hogy te is velük mész moziba. Fogalma sem volt róla - vigyorgott Cortez. Hú, de ciki. Virágot figyelmeztettem, hogy ők az alibim, Ricsinek azonban nem szóltam. Uppsz. Kérdőn hátrafordultam.
- Pedig megbeszéltük. Ugye? - néztem rá tágra nyílt szemekkel.
- Engem hagyjatok, jó? - rázta meg a fejét Ricsi.
- Égsz - mondta Cortez, miközben a saját lépteit figyelte.
- Nem égek - húztam ki magam, és örültem, hogy nem látom a tükörképem. Valószínűleg rákvörös volt a fejem, de mindegy.
- Figyu - lépett közénk hátulról Virág, és belém karolt -, tök jó, hogy ti is jöttök, vicces lesz - próbált jópofizni, eléggé sikertelenül. Sóhajtva Cortezre néztem.
- Azt hiszed, hogy neked mondtam igent a mozira? - nevettem fel erőltetetten.
- Nem - rázta meg a fejét. - Tudom - vigyorodott el.
- Nem akarok veled moziba menni! - háborodtam fel. Jó, ez persze így nem igaz, de ne legyen már ennyire magabiztos! Azért ez felháborító.
- Akkor ne gyere - mondta mosolyogva.
- Nem is veled megyek. Velük - mutattam hátra. Virág és Ricsi időközben ránk untak, és megosztva a fülhallgatót, zenét hallgattak.
- Tehát jösz.
- Igen, de nem veled! - magyaráztam. - Csak te is ott leszel.
- Aha - tűnődött.
A plázában csak négyen álltak a mozipénztárnál, úgyhogy beálltunk a sorba.
- Akkor ezt most hogy? - fordult hátra Ricsi.
- Csak vegyétek meg, én majd külön - vágtam rá, és előszedtem a pénzem a farmerom zsebéből. - Menj csak - engedtem előre Cortezt is.
- Mit művelsz? - nézett rám lesajnálóan.
- Jegyet veszek. Anélkül nehezen engednek be - magyaráztam.
- Tedd már el - rázta meg a fejét, aztán a pénztároshoz fordult, és kért két jegyet.
- Ne, várj! - pattantam mellé. - Majd én veszek magamnak!
Cortez mosolyogva a kezembe nyomta a jegyet, amitől eléggé zavarba jöttem. Miért fizette ki az enyémet? Ez így olyan, mintha együtt jöttünk volna. Pedig nem. Ő is Ricsiékkel, és én is.
- Kifizetem, oké? - erősködtem.
- Ez csak egy mozijegy, ne idegesíts már - rázott le újra. Teljesen tanácstalan voltam, végül, tekintettel arra, hogy ez tök udvarias dolog volt tőle, bólintottam egyet.
- Köszönöm - mondtam.
- Szívesen - felelte.
- De - néztem a szemébe - nem jönnék veled moziba. - Cortez lenézett rám, és elmosolyodott.
- Nem is hívnálak. Félreküldtem. - Ott a pont. Ő nyert.
Egy kis kólával és nachosszal a kezemben vártam Virágot, aki két kézzel emelte le az üdítőjét a pultról.
- Ez pontosan mekkora? - néztem a kólájára.
- Másfél liter - felete, a szívószál végét rágcsálva. Nem, fogalmam sincs, hogy fér bele ennyi. Vagy hogy egyáltalán hova.
A terembe lépve követtem a többieket. A jegyünk az egyik középső sorba szólt, és csak akkor rándult görcsbe a gyomrom, amikor ők leültek. Virág, mellé Ricsi, mellé pedig Cortez. Automatikusan leültem Virág mellé, és az üdítőtartóba tettem a kólam, amikor Ricsi előrehajolt és elkérte a jegyem.
- Nem ott ülsz.
- Tudom, de itt is van hely.
- De lehet, hogy oda jönni fognak.
- Akkor majd átülök - vonogattam a vállam. Nem fogok Cortez mellé ülni egy félig üres moziban! Az olyan átlátszó.
(...)
- Elnézést - hajolt le hozzám egy férfi. Jegyet tartott a kezében. Sejtettem, hogy miért jön.
- Már megyek is - cuccoltam össze, aztán Virág felhúzta a lábát, hogy átengedjen, és Ricsi is összehúzta magát. Cortez azonban nem mozdult, emiatt megbotlottam a lábában, és majdnem mindent elejtettem. - Nehogy megmozdulj - sziszegtem halkan. Csak mosolyogva nézte a bénázásom, végül leültem mellé.
- Pszt! - hajoltam előre, hogy szóljak Ricsinek. - Nem cserélünk helyet?
- Ren, nyugi már! Nézd a bemutatókat!
- Jó - sóhajtottam. Legalább tíz másodpercig lekötött, aztán megint előrehajoltam, és ciccegtem Virágnak. - Nem ülsz ide mellém?
- Nekem jó itt - tárta szét a karját.
- Ssss! - nézett hátra az előttünk ülő nő.
Hátravágtam magam az ülésen.
- Nachost? - nyomtam Cortez orra elé, aki furán lenézett a chipsre, majd rám.
- Kösz, nem - felelte értetlenül.
- Jó, csak kérdeztem - vettem vissza a kezem, aztán bekaptam egy chipset. Hát, nem mondanám, hogy kifejezetten halk volt. Próbáltam csendben ropogtatni, de a mellettem ülő Cortez megint felém fordította a fejét, mintha csak magyarázatot várna. - Nachos - mutattam a műanyag tálcára. Tényleg nem lehet halkan enni a nachost!
Teljesen lekapcsolódtak a lámpák, úgyhogy kezdődhetett a film. Klassz, a stáblista alatt az egész mozi az én ropogtatásomat hallgatta, amitől teljesen zavarba jöttem. Miért nem vettem popcornt? Mert az egyszerű? Klasszikus? És viszonylag halk? Nem, én hülye nachost vettem, hülye szósszal és hülye paprikával, amiből már megint bekaptam egyet. Ekkor kezdtem köhögni. Cortez a szája szélét rágva fordult felém. Azt hiszem, idegesítettem.
- Jól vagyok - köhögtem egy utolsót, aztán beleittam a kólámba. Cortez még mindig nézett.
- Pontosan mit művelsz? - kérdezte végül.
- Nagyon erős - suttogtam.
- Úgy általában kérdeztem - felelte. A vászon kivilágosodott, a fény az arcára vetült, és láttam, hogy mosolyog.
- Add tovább Virágnak - nyomtam Cortez kezébe a nachost, aki odaadta Ricsinek, aki meg Virágnak.
- Köki - hajolt előre Virág. - Popcornt?
- Oké - biccentettem. Virág odaadta a popcornját Ricsinek, aki Corteznek, aki meg nekem.
- Körülbelül mikor fejezed be az evést? - nézett rám Cortez.
- Nem tudom - ráztam meg a fejem, és beleszórtam a számba egy adag popit. - Kérsz? - tartottam felé a zacskót.
- Nem - nevetett fel. - Nem jövök veled többet moziba.
- Nem is velem jöttél. Ricsiékkel - javítottam ki.
- Én meg veletek nem jövök többet! - hajolt előre Ricsi.
- Bocs, csendben maradok - tettem fel a kezem.
- Az jó lenne - fordult hátra az előttünk ülő nő.
- Maga nézze a filmet, jó? - vágta rá Cortez. A nő motyogott valamit a "pofátlan" kamaszokról, aztán visszafordult.
Visszafojtott nevetéssel csúsztam lejjebb a székemen, és mosolyogva ettem a popit. Egészen addig, amíg az első mutáns zombi szélsebesen át nem rohant a vásznon. Na, ekkor egy pillanat alatt elkomolyodtam, és előrehajolva Ricsiékre néztem.
- Basszus, én ettől félek! - jelentettem ki őszintén.
- Nyugi, tizenhatos - rázta a fejét Ricsi.
- Attól még félek! - értetlenkedtem. Cortez összeráncolt szemöldökkel nézett rám, aztán a filmre.
- Nem lesz durva - közölte.
Kösz. Mondja ezt egy olyan, aki nem fél, egy olyannak, aki meg igen. Innentől kezdve teljesen mindegy, hogy mi durva és mi nem.
- Ne ijedj meg - suttogta Cortez.
- Mitől? - kérdeztem, de a következő pillanatban az egyik szereplőre ráugrott valami lény, és kiharapott egy darabot a vállából. Miért jöttem moziba? Jaj, ne. - Te már láttad ezt? - csodálkoztam. Cortez megrázta a fejét.
- Nem, de várható volt. Ez sablonfilm.
Hát, elég menő volt, ahogy előre szólt, hogy mikor várható ijesztgetős jelenet, de attól még nagyon szenvedtem.
- Mikor van vége? - kérdeztem Cortezt.
- Még kábé egy óra.
- Mi? - hüledeztem. - De hiszen már kipusztult egy város! Mi kell még?
Mosolyogva megcsóválta a fejét, és tovább nézte a filmet, én meg az ölembe ejtettem a kezem, és az ujjaimat morzsolgattam. Gondoltam, a film végére csak eltörök párat izgalmamban. Oké, a következő jelenetben igencsak megkérdőjeleztem a film tizenhatos korhatárát, ugyanis valami igazán undorítót mutattak, aminek láttán elkaptam a fejem. Cortez megint rám nézett, és kezdtem úgy érezni, többet valóban nem akar velem moziba jönni.
- Jól vagy? - kérdezte halkan.
- Hát... kibeleztek egy embert, de megvagyok - feleltem, és reméltem, hogy nem tart überbénának. Én jövök horrorra, amikor még a Voldemorttól is féltem? No comment.
Cortez elmosolyodott, aztán... Aztán olyan dolog történt, amitől elszállt minden félelmem. Átnyúlt hozzám, megragadta a karom, és a karfára téve rákulcsolta az ujjait a kezemre. Még levegőt is elfelejtettem venni, és inkább néztem a véres szájú zombit a vásznon, mintsem hogy felé mertem volna pillantani. A pulzusom az egekben, a légzésem egyenetlen, és folyamatosan azon görcsöltem, hogy izzad a tenyerem. Függetlenül attól, hogy egy csapat élőhalott rohant át az úton egy erősen megfogyatkozott csoportot üldözve, mosolyogni támadt kedvem. Sötét volt, zombik voltak, a zene is vinnyogósan szólt, de már nem féltem. Mert Cortez ott ült mellettem, és fogta a kezem.
Még a gondolataimba merültem, amikor oda nem illő hang ütötte meg a fülem, a zsebem pedig rezegni kezdett. Bzzzzz. Csend. Bzzzzzzz. Csend.
- Bocs - engedtem el Cortez kezét, aki ösztönösen visszahúzta, és csak mellékesen pillantott rám.
Előrángattam a rezgő mobilom, mert ha anyu hív, akkor fel kell vennem, még ha az előttünk ülő nő esetleg megver, akkor is. A sötétben erősen világító kijelzőn azonban nem anyu szerepelt. Hatalmas, jól olvasható betűkkel ez állt: Arnold hív.
Remegő ujjakkal kinyomtam a hívást, és küldtem egy gyors smst: mozi, később hívlak. Aztán kapkodva eltettem a mobilom, és visszatartott lélegzettel fordultam Cortez felé. Engem nézett, a vásznon lévő világos jelenet miatt láttam, hogy az arcán vegyes érzelmek tükröződnek.
- Bocs, nem kapcsoltam ki - suttogtam, de hiába. Cortez elfordította a fejét, és tovább nézte a filmet.
Én pedig magam előtt összefontam a karom, és tudtam, már nem fogja meg a kezem. Akkor sem, ha félek. Akkor sem, ha egy zombi kilép a vászonról, és egyenesen nekem ugrik. Azt hiszem, hagyná. Lehet, hogy én is hagynám a helyében.
2014. március 6., csütörtök
Remény - Állatkert
Remény 119.old.
Szeptember 17., péntek
(Állatkertben)
(...)
- Mikor megyünk már a zsirihez? - vinnyogott Virág.
- Hamarosan - bólogatott Baranyai, aztán Andrisék után szaladt, akik berohantak a hüllőházba.
- Én ide nem megyek be - torpantam meg.
- Renáta, ne gyerekeskedj! - sétált el mellettem Kinga.
- Úúú, mi van ott bent? - csillant fel Virág szeme.
- Egy elszabadult óriáskígyó, ami köréd tekeredik, aztán összeroppant, és egészben felfal - mondta Zsolti. Virág lefehéredett, és rémülten nézett rám, amolyan "igaz ez?" pillantással.
- Ne hallgass rá. Nyugodtan menj be - bólintottam.
- És te? - kérdezte Cortez.
- Inkább nem... - töprengtem. Nem rajongok a hüllőkért, és nem volt kedvem ahhoz, hogy Zsolti vagy Dave a frászt hozza rám odabent. Láttam, ahogy Macu a telefonjával fényképezve bemegy a többiek után, végül már csak Cortez és én maradtunk kint.
- Nem mész? - érdeklődtem.
- Nem - vonta meg a vállát.
Összehajtottam a papírzacskót, és a maradék kókuszrudat betettem a táskámba. Közben velőtrázó sikolyt hallottam bentről, aztán óriási röhögést. Feltehetőleg halálra rémítették Virágot.
Bekapcsoltam a fényképezőgépem, hogy megnézzem az addig készült képeket. Cortez odaállt mellém, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen a kezem. Az illata hirtelen megcsapott, amire a gyomromban lévő pillangók sztrájkba léptek.
- Jók lettek, nem? - fordítottam kicsit felé is a gépet. A kijelzőn éppen Ricsi és Virág látszott, amint Virág boldogan rámutat az elefántra, Ricsi pedig összeráncolt szemöldökkel nézi.
- Rólad nincs egy se - jegyezte meg Cortez, amikor az utolsó képhez értem.
- Mert én fotóztam - adtam meg a logikus magyarázatot.
A következő pillanatban Cortez elvette a gépem, és nagyon úgy tűnt, hogy le akar fényképezni. Gyorsan hátrapillantottam, hogy csekkoljam, mi van mögöttem. Az állatkerti sétálóút melletti gyönyörű virágok klassz háttérként szolgáltak. Visszafordultam, és "fényképeznek, úgyhogy mosolygok" arckifejezést erőltettem magamra, miközben Cortez ellőtte a képet.
- Tessék - nyújtotta felém a gépem, én meg vadul kalapáló szívvel elvettem, hogy megnézzem, milyen lett. - Küldheted Párizsba - tette hozzá.
- Vicces vagy - duzzogtam, és kicsit büszke voltam, hogy sikerült egy "elmegy" képet készíteni rólam. Cortez mosolyogva nézte, ahogy elteszem a gépem. - Jön a fan clubod - mondtam, mert láttam, hogy a tizenkettedikesek kijöttek a hüllőházból.
(...)
- Úristen! De aranyos! - kiáltott fel (Virág), és már be is rohant a kisgyerekek közé. Talált magának egy kecskét (?), akit konkrétan halálra akart simogatni.
(...)
- Szerinted... - kérdezte Ricsi a barátnőjét nézve, miközben egy darab perecet dobott a szájába - mennyi esély van rá, hogy kiszedjük onnan?
- Hát - húztam el a számat. Virág éppen felemelte a kecskét, és közölte, hogy "márpedig ő ezt most megtartja". - Húzós lesz - feleltem végül.
- Sejtettem. Emó, meg fog harapni! - kiáltotta. Virág csillogó szemmel nézett felénk.
- Dehogy! Tök jó fej!
- Virág, tedd le a kecskét! - förmedt rá Kinga. Lefényképeztem őket, közben meg azon agyaltam, hogy ez a mondat igen ritkán hangzik el. Normál esetben.
(...)
Szeptember 17., péntek
(Állatkertben)
(...)
- Mikor megyünk már a zsirihez? - vinnyogott Virág.
- Hamarosan - bólogatott Baranyai, aztán Andrisék után szaladt, akik berohantak a hüllőházba.
- Én ide nem megyek be - torpantam meg.
- Renáta, ne gyerekeskedj! - sétált el mellettem Kinga.
- Úúú, mi van ott bent? - csillant fel Virág szeme.
- Egy elszabadult óriáskígyó, ami köréd tekeredik, aztán összeroppant, és egészben felfal - mondta Zsolti. Virág lefehéredett, és rémülten nézett rám, amolyan "igaz ez?" pillantással.
- Ne hallgass rá. Nyugodtan menj be - bólintottam.
- És te? - kérdezte Cortez.
- Inkább nem... - töprengtem. Nem rajongok a hüllőkért, és nem volt kedvem ahhoz, hogy Zsolti vagy Dave a frászt hozza rám odabent. Láttam, ahogy Macu a telefonjával fényképezve bemegy a többiek után, végül már csak Cortez és én maradtunk kint.
- Nem mész? - érdeklődtem.
- Nem - vonta meg a vállát.
Összehajtottam a papírzacskót, és a maradék kókuszrudat betettem a táskámba. Közben velőtrázó sikolyt hallottam bentről, aztán óriási röhögést. Feltehetőleg halálra rémítették Virágot.
Bekapcsoltam a fényképezőgépem, hogy megnézzem az addig készült képeket. Cortez odaállt mellém, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen a kezem. Az illata hirtelen megcsapott, amire a gyomromban lévő pillangók sztrájkba léptek.
- Jók lettek, nem? - fordítottam kicsit felé is a gépet. A kijelzőn éppen Ricsi és Virág látszott, amint Virág boldogan rámutat az elefántra, Ricsi pedig összeráncolt szemöldökkel nézi.
- Rólad nincs egy se - jegyezte meg Cortez, amikor az utolsó képhez értem.
- Mert én fotóztam - adtam meg a logikus magyarázatot.
A következő pillanatban Cortez elvette a gépem, és nagyon úgy tűnt, hogy le akar fényképezni. Gyorsan hátrapillantottam, hogy csekkoljam, mi van mögöttem. Az állatkerti sétálóút melletti gyönyörű virágok klassz háttérként szolgáltak. Visszafordultam, és "fényképeznek, úgyhogy mosolygok" arckifejezést erőltettem magamra, miközben Cortez ellőtte a képet.
- Tessék - nyújtotta felém a gépem, én meg vadul kalapáló szívvel elvettem, hogy megnézzem, milyen lett. - Küldheted Párizsba - tette hozzá.
- Vicces vagy - duzzogtam, és kicsit büszke voltam, hogy sikerült egy "elmegy" képet készíteni rólam. Cortez mosolyogva nézte, ahogy elteszem a gépem. - Jön a fan clubod - mondtam, mert láttam, hogy a tizenkettedikesek kijöttek a hüllőházból.
(...)
- Úristen! De aranyos! - kiáltott fel (Virág), és már be is rohant a kisgyerekek közé. Talált magának egy kecskét (?), akit konkrétan halálra akart simogatni.
(...)
- Szerinted... - kérdezte Ricsi a barátnőjét nézve, miközben egy darab perecet dobott a szájába - mennyi esély van rá, hogy kiszedjük onnan?
- Hát - húztam el a számat. Virág éppen felemelte a kecskét, és közölte, hogy "márpedig ő ezt most megtartja". - Húzós lesz - feleltem végül.
- Sejtettem. Emó, meg fog harapni! - kiáltotta. Virág csillogó szemmel nézett felénk.
- Dehogy! Tök jó fej!
- Virág, tedd le a kecskét! - förmedt rá Kinga. Lefényképeztem őket, közben meg azon agyaltam, hogy ez a mondat igen ritkán hangzik el. Normál esetben.
(...)
Remény - Etika óra
Szent Johanna gimi - Remény (5.rész)
Remény, 95.old.
Szeptember 16., csütörtök
(Etika órán)
- A mai órán az erkölcsről fogunk beszélgetni - kezdte Vladár az órát.
- Van akinek nem árt - tette hozzá Cortez. Tágra nyílt a szemem, és hirtelen nem is tudtam, hogy mit szóljak. Ezt vajon hogy értette? Vagy kire? Ugye nem rám? Te jó ég!
- Kérnék mindenkit, hogy tartsa meg a véleményét - dünnyögte Vladár.
- Persze, persze - biccentett Cortez. - Úgyis tudja, akire vonatkozik - tette hozzá, mire idegesen hátrafordultam. A tolla kupakját kattintgatta, és azonnal a szemembe nézett - Ugye?
- Miről beszélsz? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Semmiről. Csak hangosan gondolkoztam.
- Akkor folytasd halkan - szólt rá Kinga az ajtó felőli padsorból.
- Mindenki maradjon csendben. Rentai visszafordul! - förmedt rám a tanár.
- Elnézést - mondtam, és szót fogadtam. Kinyitottam a füzetem, felírtam címnek, hogy Erkölcs, de úgy éreztem, a betűk szinte kinevetnek. Hogy gondolja? Mit képzel magáról? Azonnal visszafordultam, és idegesen Cortezre néztem. - Te beszélsz nekem erkölcsről? - kérdeztem hitetlenül. Cortez láthatóan megdöbbent, a reakcióm hevesebb volt, mint várta.
- Nem akartál zavarni? Ez valami vicc? Miért nem mondod, hogy nem érdekelt? Hogy annyira el voltál foglalva... - röhögött kínosan, és hirtelen leesett: Cortez még mindig azért van berágva, mert azt mondtam, a nyáron nem akartam zavarni. Már majdnem összeszorult a torkom, amikor egy vészharang, akit Kingának hívnak, beleszólt.
- Na, mert te annyira törted magad! - kiáltotta Corteznek. - Mi van, elment az időérzéked a sok szambázástól?
- Kinga, biztos, hogy ez nem tartozik rád! - nézett rá Cortez, és azt hiszem, ebben igaza volt, még akkor is, ha Kinga fura módon engem védett.
- Akkor is elmondom a véleményem! - kérte ki magának Kinga.
- De nem az én órámon! Kinga maradj csendben, Cortez, fejezd be, Rentai te meg azonnal fordulj meg, ne mondjam még egyszer! - kiáltotta el magát Vladát. Dühösen visszafordultam, és a szám szélét rágva töprengtem. Ki kellett volna bírnom a szünetig, tudtam, hogy ki kéne bírnom a szünetig, de nem bírtam ki a szünetig. Megint hátranéztem, mire Cortez, mintha csak szívességet tenne, unottan rám szegezte a tekintetét.
- De tényleg. Ha ennyire zavart, mért nem írtál te?
- Nem azt mondom, hogy zavart - vágta rá kapásból.
- Pontosan mi bajod van? - kérdeztem, és az idegességtől majdnem elsírtam magam. Még soha, de soha nem voltam ennyire mérges. Bármit gondolhat rólam, de nem kérdőjelezhet meg erkölcsileg. Pont ő! Akitől életem első, kósza csókját úgy kaptam, hogy közben barátnője volt...
- Hogy vártam valami reakciót! Minimum - közölte szárazon. A szavai hosszú másodpercekig csengtek a fülemben. Minimum? Mi az, hogy minimum? Na, ezen teljesen kiakadtam.
- Ó, elnézést, de mit kellett volna tennem? Könnyes szemmel hálálkodni? - ráztam meg a fejem totál megsemmisülve. Mert végül is csak arról van szó, hogy "hagyott" nekem egy nyakláncot a postaládában. Még csak nem is személyesen adta oda. Inkább bedobta.
- Nem - mondta nyugodtan. - Bármit, kivéve, hogy valami hülye franciával motorozol a hülye Párizsban! - vágta az arcomba a "mit kellett volna tennem?" kérdésemre válaszolva. Én pislogás nélkül meredtem rá, mire valaki felemelte a hangját. Jacques volt az. Még sosem láttam idegesnek, ezért nagyon meglepett, amikor konkrétan ráförmedt Cortezre, hogy "senki nem hülyézheti le Párizst!" - Zsák, nyugodj meg! - szólt rá Cortez franciául, de Jacques iszonyatos tempóban, szintén franciául hadart. Abban a pillanatban Kinga is úgy érezte, márpedig ezt nem hagyhatja szó nélkül.
- Mi van, Cortez, rosszulesik, ha valaki nem ájul el tőled? Van élet nélküled is, hidd el - húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Kinga, állj le! - förmedtem most meg rá, mert ne döntse el, hogy nekem van-e életem Cortez nélkül, mivel pontosan tudja, hogy nincs.
Egyszerre kiabáltunk négyen, én félig Cortezt védtem, félig pedig hibáztattam. Kinga megállás nélkül azt ordította, hogy Corteznek nincs joga felháborodni, Jacques pedig franciául hadart, ugyanis vérig sértődött, amiért Párizst nemes egyszerűséggel "lehülyézték". A többiek néma csendben kapkodták a fejüket, volt aki megszeppenve (Virág, Macu, Gábor), volt, aki izgatottan, afféle "balhé vaaaan!" stílusban (mindenki más). Egyszer csak Vladár üvöltötte el magát, úgy, hogy visszahangzott a hangja a teremben.
- Mindenki elhallgat! Rentai, kifelé!
- Tessék? - zökkentem vissza, és hirtelen észrevettem, hogy éppen órán vagyunk.
- Kifelé, azonnal!
- De hát... - tápászkodtam fel.
- Egy szót se! Az igazgatóhelyetteshez, most!
Lehajtott fejjel indultam el, már éppen az ajtóhoz értem, amikor Cortez újra megszólalt.
- Nehogy már! Most miért kell Mádayhoz mennie? - kérdezte olyan hangsúllyal, ami tanárral szemben nem igazán illendő.
Vladár feje remegett a dühtől.
- Indíts, te is! - bökött Cortez felé, aki azonnal felállt, és utánam jött.
- Na, a mártír - fonta össze a karját Kinga. A tanár ekkor már teljesen elveszítette a türelmét.
- Kinga, húzzál ki az órámról! Jacques-kal együtt. Elég volt ebből! - kiáltotta.
(...)
Máday szobája előtt megálltunk, majd Kinga határozottan bekopogott.
- Tessék? - hallatszott a nem is annyira meglepett hang. A meglepetés csak akkor következett, amikor meglátta, hogy kik érkeztek hozzá. - Mi történt? - kérdezte szigorúan. Egyikünk sem volt beszédes kedvében, én az ujjaimat morzsolgattam, Cortez kibámult az igazgatóhelyettes irodájának ablakán, Jacques pedig némán mérgelődött. Úgyhogy Kinga foglalta össze pár mondatban, hogy veszekedtünk órán, mire a tanár kiküldött. - És nem várhatott szünetig ez a vita? - ráncolta össze a szemöldökét Máday.
- Már így is túl sokáig halogattuk - vágta rá Cortez.
(...)
- Nem kellett volna kiküldetned magad. Vladár csak engem akart kizavarni - néztem Cortezre. Bár haragudtam és veszekedtünk, azért valahol, a szívem mélyén virultam, mert utánam akart jönni.
- Mindegy - vonogatta a vállát.
- Azért kösz - sziszegtem kelletlenül.
- Persze, rögtön ájulj el! - zsörtölődött Kinga. - Ha nem vennéd észre, négyen vagyunk itt!
(...)
- Na jó, márpedig én nem fogok lemaradni! Nincs mit átgondolnom, az érveim továbbra is helytállóak, azonban jogom van a tanórához! Én visszamentem - pattant fel Kinga, és átdobta a válla fölött dús, előrelógó tincseit.
(...)
Kinga egyszerűen kiment. Ott maradtunk hárman. Cortez ellökte magát a faltól, aztán odasétált az ablakhoz, és kinézett. Ezek után megpörgette az ig. helyettes asztalán lévő földgömböt, majd hirtelen megállította. Unottan néztem, hogy az orrom előtt lévő térképen, pont előttem Franciaország, azon belül is Párizs állt meg. Egészen "véletlenül". Nagyon vicces. Ha-ha.
(...)
- Leülnél? - néztem rá, amikor már komolyan az agyamra ment.
- Bocs. Zavarlak? Mert nem akartalak zavarni... - felelte gúnyos mosollyal, aztán levágta magát a mellettem lévő székre, és keresztben felrakta a lábát az asztalra. Minden dühöm ellenére, valahol mélyen egy jó nagy "wow"-ot gondoltam. Cortez az a srác, aki komolyan felrakja a lábát Máday asztalára, szemrebbenés nélkül.
- Abbahagynád ezt a "ki zavar kit" dolgot? - kérdeztem, megpróbálva figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire nagyon kúl.
- Nem - felelte egyszerűen. Legalább őszinte.
- Mit akarsz hallani? Hogy sajnálom? - kérdeztem. - Mert nem sajnálom! - tettem hozzá gyorsan.
- Nem érdekel - tárta szét a karját lazán.
- Oké, fogalmam sincs, hogy mi bajod van, de tudod, mit? Engem sem érdekel - jelentettem ki sértetten.
(...)
- Rendben - biccentett, aztán bedugta a fülébe a zenelejátszója füldugóját, és bekapcsolta a készüléket. Na, akkor így állunk. Idegesen magam elé meredtem, miközben az agyam folyamatosan kattogott. Azért ez igazságtalanság.
- Tudod mit? - fordultam felé, mire unottan felemelte az iPodját, és azt hiszem, lehalkította. Zavartan néztem a műveletet, aztán, hogy ki ne essek a szerepemből, gyorsan folytattam. - Örültem az ajándéknak! Nagyon is! Akartam üzenni, de tudtam, hogy éppen repülsz. Másnap nem üzentem, mert nem tudtam, mikor alszol. Harmadnap meg már úgy voltam vele, hogy késő, ha eddig nem írtam, most miért tenném... - túrtam bele a hajamba idegesen, megfeledkezve arról, hogy a frufrum összekócolódik.
- Negyedik nap pedig gondoltad, motorozol egyet francia fiúkkal - fejezte be Cortez a mondatomat, a saját stílusában.
- Ez nem igaz! - ráztam meg a fejem idegesen. - Lépj már túl ezen! Miért ne motorozhatnék? - kérdeztem, miközben lassan már én magam is elhittem, hogy motoroztam valami franciával. Ezért még Kinga kapni fog, az biztos. Skizofrén lettem miatta!
- Felőlem motorozz - mondta Cortez nyugodtan.
- Ó, ne csináld már! - fordultam felé elképedve. - Nem mondod komolyan, hogy az ezermillió faladon lévő üzenet közül pont az enyém hiányzott... - kontráztam. - Az is lehet, hogy írtam, csak elveszett a sok "hiányzol" poszt között - folytattam gúnyosan, utalva arra, hogy a Facebook-oldala úgy pörgött egész nyáron, mintha csak egy turnén lévő rocksztár lenne.
- Érdekes - tűnődött. - A Facebook-profilomat volt időd megnézni, de üzenni nem.
A fenébe. Hirtelen nem is tudtam mit mondani, csak éreztem, hogy ég a fejem.
- Ha azt hiszed, hogy minden szabad pillanatomban a profilodat bámultam, nagyon is tévedsz! - jelentettem ki. És ez volt az igazság. Nem minden szabad pillanatomban néztem rá. Csak minden másodikban.
Cortez elmosolyodott, én pedig elkaptam a tekintetem. Enyhén égtem.
- Tudom, a szabadidődet sokkal hasznosabban töltötted - felelte enyhe éllel a hangjában.
Elengedtem a fülem mellett.
- Úgy csinálsz, mintha csak én nem írtam volna... Mondjuk, ha jobban belegondolok, körülbelül októberre tudnál válaszolni az összes téged "hiányoló" tagnak, szóval elképzelhető, hogy majd kapok egy megkésett üzenetet... - vágtam vissza, szerintem ügyesen.
-Ezt előre kigondoltad? Mert majdnem frappáns volt - röhögött ki Cortez. Hm. Azt hiszem, mégsem vagyok még annyira jó vitázó. De kár, hogy Kinga kiment!
- Jó, igazad van. Hibáztam - sóhajtottam. - Legközelebb, ha kapok tőled valamit, majd "lájkolom" - vigyorogtam.
- Miből gondolod, hogy valaha is kapsz még tőlem valamit? - mosolyodott el, én pedig elkomorodtam, és ösztönösen összerándult a gyomrom. Igyekeztem leplezni a csalódottságom és lazán felfogni a dolgot. Nehezebben ment, mint szerettem volna.
- Nem is kéne semmi - motyogtam, és azt hiszem, sikerült nevetségesebbé tennem magam, mint valaha bármikor.
- Nem is kapsz - nézett rám Cortez, és bár komolynak tűnt, a szemén láttam, hogy legbelül mosolyog.
- Jó - duzzogtam. - Ha gondolod, ezt is visszaadom - húztam ki a pólóm alól a láncon lógó gyűrűt. Persze belehalnék, ha meg kéne válnom tőle, de azt akartam, hogy tudja, semmit sem jelent.
- Tartsd csak meg - legyintett.
- Annyira nem kell. Amúgy se tetszik - feszítettem a húrt, mire Cortez hangosan felnevetett.
- Azért hordod? - kérdezte végül, én pedig totál megsemmisültem.
- Nem - kezdtem lassan közben meg vadul cikázott az agyam. - Azért hordom, hogy bármikor visszaadhassam - mondtam végül. Pár másodpercig csendben végiggondoltuk a válaszomat, aztán egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.
(...)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)