Remény - Etika óra

Szent Johanna gimi - Remény (5.rész)

Remény, 95.old.

Szeptember 16., csütörtök
(Etika órán)
- A mai órán az erkölcsről fogunk beszélgetni - kezdte Vladár az órát.
- Van akinek nem árt - tette hozzá Cortez. Tágra nyílt a szemem, és hirtelen nem is tudtam, hogy mit szóljak. Ezt vajon hogy értette? Vagy kire? Ugye nem rám? Te jó ég!
- Kérnék mindenkit, hogy tartsa meg a véleményét - dünnyögte Vladár.
- Persze, persze - biccentett Cortez. - Úgyis tudja, akire vonatkozik - tette hozzá, mire idegesen hátrafordultam. A tolla kupakját kattintgatta, és azonnal a szemembe nézett - Ugye?
- Miről beszélsz? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Semmiről. Csak hangosan gondolkoztam.
- Akkor folytasd halkan - szólt rá Kinga az ajtó felőli padsorból.
- Mindenki maradjon csendben. Rentai visszafordul! - förmedt rám a tanár.
- Elnézést - mondtam, és szót fogadtam. Kinyitottam a füzetem, felírtam címnek, hogy Erkölcs, de úgy éreztem, a betűk szinte kinevetnek. Hogy gondolja? Mit képzel magáról? Azonnal visszafordultam, és idegesen Cortezre néztem. - Te beszélsz nekem erkölcsről? - kérdeztem hitetlenül. Cortez láthatóan megdöbbent, a reakcióm hevesebb volt, mint várta.
- Nem akartál zavarni? Ez valami vicc? Miért nem mondod, hogy nem érdekelt? Hogy annyira el voltál foglalva... - röhögött kínosan, és hirtelen leesett: Cortez még mindig azért van berágva, mert azt mondtam, a nyáron nem akartam zavarni. Már majdnem összeszorult a torkom, amikor egy vészharang, akit Kingának hívnak, beleszólt.
- Na, mert te annyira törted magad! - kiáltotta Corteznek. - Mi van, elment az időérzéked a sok szambázástól?
- Kinga, biztos, hogy ez nem tartozik rád! - nézett rá Cortez, és azt hiszem, ebben igaza volt, még akkor is, ha Kinga fura módon engem védett.
- Akkor is elmondom a véleményem! - kérte ki magának Kinga.
- De nem az én órámon! Kinga maradj csendben, Cortez, fejezd be, Rentai te meg azonnal fordulj meg, ne mondjam még egyszer! - kiáltotta el magát Vladát. Dühösen visszafordultam, és a szám szélét rágva töprengtem. Ki kellett volna bírnom a szünetig, tudtam, hogy ki kéne bírnom a szünetig, de nem bírtam ki a szünetig. Megint hátranéztem, mire Cortez, mintha csak szívességet tenne, unottan rám szegezte a tekintetét.
- De tényleg. Ha ennyire zavart, mért nem írtál te?
- Nem azt mondom, hogy zavart - vágta rá kapásból.
- Pontosan mi bajod van? - kérdeztem, és az idegességtől majdnem elsírtam magam. Még soha, de soha nem voltam ennyire mérges. Bármit gondolhat rólam, de nem kérdőjelezhet meg erkölcsileg. Pont ő! Akitől életem első, kósza csókját úgy kaptam, hogy közben barátnője volt...
- Hogy vártam valami reakciót! Minimum - közölte szárazon. A szavai hosszú másodpercekig csengtek a fülemben. Minimum? Mi az, hogy minimum? Na, ezen teljesen kiakadtam.
- Ó, elnézést, de mit kellett volna tennem? Könnyes szemmel hálálkodni? - ráztam meg a fejem totál megsemmisülve. Mert végül is csak arról van szó, hogy "hagyott" nekem egy nyakláncot a postaládában. Még csak nem is személyesen adta oda. Inkább bedobta.
- Nem - mondta nyugodtan. - Bármit, kivéve, hogy valami hülye franciával motorozol a hülye Párizsban! - vágta az arcomba a "mit kellett volna tennem?" kérdésemre válaszolva. Én pislogás nélkül meredtem rá, mire valaki felemelte a hangját. Jacques volt az. Még sosem láttam idegesnek, ezért nagyon meglepett, amikor konkrétan ráförmedt Cortezre, hogy "senki nem hülyézheti le Párizst!" - Zsák, nyugodj meg! - szólt rá Cortez franciául, de Jacques iszonyatos tempóban, szintén franciául hadart. Abban a pillanatban Kinga is úgy érezte, márpedig ezt nem hagyhatja szó nélkül.
- Mi van, Cortez, rosszulesik, ha valaki nem ájul el tőled? Van élet nélküled is, hidd el - húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Kinga, állj le! - förmedtem most meg rá, mert ne döntse el, hogy nekem van-e életem Cortez nélkül, mivel pontosan tudja, hogy nincs.
Egyszerre kiabáltunk négyen, én félig Cortezt védtem, félig pedig hibáztattam. Kinga megállás nélkül azt ordította, hogy Corteznek nincs joga felháborodni, Jacques pedig franciául hadart, ugyanis vérig sértődött, amiért Párizst nemes egyszerűséggel "lehülyézték". A többiek néma csendben kapkodták a fejüket, volt aki megszeppenve (Virág, Macu, Gábor), volt, aki izgatottan, afféle "balhé vaaaan!" stílusban (mindenki más). Egyszer csak Vladár üvöltötte el magát, úgy, hogy visszahangzott a hangja a teremben.
- Mindenki elhallgat! Rentai, kifelé!
- Tessék? - zökkentem vissza, és hirtelen észrevettem, hogy éppen órán vagyunk.
- Kifelé, azonnal!
- De hát... - tápászkodtam fel.
- Egy szót se! Az igazgatóhelyetteshez, most!
Lehajtott fejjel indultam el, már éppen az ajtóhoz értem, amikor Cortez újra megszólalt.
- Nehogy már! Most miért kell Mádayhoz mennie? - kérdezte olyan hangsúllyal, ami tanárral szemben nem igazán illendő.
Vladár feje remegett a dühtől.
- Indíts, te is! - bökött Cortez felé, aki azonnal felállt, és utánam jött.
- Na, a mártír - fonta össze a karját Kinga. A tanár ekkor már teljesen elveszítette a türelmét.
- Kinga, húzzál ki az órámról! Jacques-kal együtt. Elég volt ebből! - kiáltotta.
(...)
Máday szobája előtt megálltunk, majd Kinga határozottan bekopogott.
- Tessék? - hallatszott a nem is annyira meglepett hang. A meglepetés csak akkor következett, amikor meglátta, hogy kik érkeztek hozzá. - Mi történt? - kérdezte szigorúan. Egyikünk sem volt beszédes kedvében, én az ujjaimat morzsolgattam, Cortez kibámult az igazgatóhelyettes irodájának ablakán, Jacques pedig némán mérgelődött. Úgyhogy Kinga foglalta össze pár mondatban, hogy veszekedtünk órán, mire a tanár kiküldött. - És nem várhatott szünetig ez a vita? - ráncolta össze a szemöldökét Máday.
- Már így is túl sokáig halogattuk - vágta rá Cortez.
(...)
- Nem kellett volna kiküldetned magad. Vladár csak engem akart kizavarni - néztem Cortezre. Bár haragudtam és veszekedtünk, azért valahol, a szívem mélyén virultam, mert utánam akart jönni.
- Mindegy - vonogatta a vállát.
- Azért kösz - sziszegtem kelletlenül.
- Persze, rögtön ájulj el! - zsörtölődött Kinga. - Ha nem vennéd észre, négyen vagyunk itt!
(...)
- Na jó, márpedig én nem fogok lemaradni! Nincs mit átgondolnom, az érveim továbbra is helytállóak, azonban jogom van a tanórához! Én visszamentem - pattant fel Kinga, és átdobta a válla fölött dús, előrelógó tincseit.
(...)
Kinga egyszerűen kiment. Ott maradtunk hárman. Cortez ellökte magát a faltól, aztán odasétált az ablakhoz, és kinézett. Ezek után megpörgette az ig. helyettes asztalán lévő földgömböt, majd hirtelen megállította. Unottan néztem, hogy az orrom előtt lévő térképen, pont előttem Franciaország, azon belül is Párizs állt meg. Egészen "véletlenül". Nagyon vicces. Ha-ha.
(...)
- Leülnél? - néztem rá, amikor már komolyan az agyamra ment.
- Bocs. Zavarlak? Mert nem akartalak zavarni... - felelte gúnyos mosollyal, aztán levágta magát a mellettem lévő székre, és keresztben felrakta a lábát az asztalra. Minden dühöm ellenére, valahol mélyen egy jó nagy "wow"-ot gondoltam. Cortez az a srác, aki komolyan felrakja a lábát Máday asztalára, szemrebbenés nélkül.
- Abbahagynád ezt a "ki zavar kit" dolgot? - kérdeztem, megpróbálva figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire nagyon kúl.
- Nem - felelte egyszerűen. Legalább őszinte.
- Mit akarsz hallani? Hogy sajnálom? - kérdeztem. - Mert nem sajnálom! - tettem hozzá gyorsan.
- Nem érdekel - tárta szét a karját lazán.
- Oké, fogalmam sincs, hogy mi bajod van, de tudod, mit? Engem sem érdekel - jelentettem ki sértetten.
(...)
- Rendben - biccentett, aztán bedugta a fülébe a zenelejátszója füldugóját, és bekapcsolta a készüléket. Na, akkor így állunk. Idegesen magam elé meredtem, miközben az agyam folyamatosan kattogott. Azért ez igazságtalanság.
- Tudod mit? - fordultam felé, mire unottan felemelte az iPodját, és azt hiszem, lehalkította. Zavartan néztem a műveletet, aztán, hogy ki ne essek a szerepemből, gyorsan folytattam. - Örültem az ajándéknak! Nagyon is! Akartam üzenni, de tudtam, hogy éppen repülsz. Másnap nem üzentem, mert nem tudtam, mikor alszol. Harmadnap meg már úgy voltam vele, hogy késő, ha eddig nem írtam, most miért tenném... - túrtam bele a hajamba idegesen, megfeledkezve arról, hogy a frufrum összekócolódik.
- Negyedik nap pedig gondoltad, motorozol egyet francia fiúkkal - fejezte be Cortez a mondatomat, a saját stílusában.
- Ez nem igaz! - ráztam meg a fejem idegesen. - Lépj már túl ezen! Miért ne motorozhatnék? - kérdeztem, miközben lassan már én magam is elhittem, hogy motoroztam valami franciával. Ezért még Kinga kapni fog, az biztos. Skizofrén lettem miatta!
- Felőlem motorozz - mondta Cortez nyugodtan.
- Ó, ne csináld már! - fordultam felé elképedve. - Nem mondod komolyan, hogy az ezermillió faladon lévő üzenet közül pont az enyém hiányzott... - kontráztam. - Az is lehet, hogy írtam, csak elveszett a sok "hiányzol" poszt között - folytattam gúnyosan, utalva arra, hogy a Facebook-oldala úgy pörgött egész nyáron, mintha csak egy turnén lévő rocksztár lenne.
- Érdekes - tűnődött. - A Facebook-profilomat volt időd megnézni, de üzenni nem.
A fenébe. Hirtelen nem is tudtam mit mondani, csak éreztem, hogy ég a fejem.
- Ha azt hiszed, hogy minden szabad pillanatomban a profilodat bámultam, nagyon is tévedsz! - jelentettem ki. És ez volt az igazság. Nem minden szabad pillanatomban néztem rá. Csak minden másodikban.
Cortez elmosolyodott, én pedig elkaptam a tekintetem. Enyhén égtem.
- Tudom, a szabadidődet sokkal hasznosabban töltötted - felelte enyhe éllel a hangjában.
Elengedtem a fülem mellett.
- Úgy csinálsz, mintha csak én nem írtam volna... Mondjuk, ha jobban belegondolok, körülbelül októberre tudnál válaszolni az összes téged "hiányoló" tagnak, szóval elképzelhető, hogy majd kapok egy megkésett üzenetet... - vágtam vissza, szerintem ügyesen.
-Ezt előre kigondoltad? Mert majdnem frappáns volt - röhögött ki Cortez. Hm. Azt hiszem, mégsem vagyok még annyira jó vitázó. De kár, hogy Kinga kiment!
- Jó, igazad van. Hibáztam - sóhajtottam. - Legközelebb, ha kapok tőled valamit, majd "lájkolom" - vigyorogtam.
- Miből gondolod, hogy valaha is kapsz még tőlem valamit? - mosolyodott el, én pedig elkomorodtam, és ösztönösen összerándult a gyomrom. Igyekeztem leplezni a csalódottságom és lazán felfogni a dolgot. Nehezebben ment, mint szerettem volna.
- Nem is kéne semmi - motyogtam, és azt hiszem, sikerült nevetségesebbé tennem magam, mint valaha bármikor.
- Nem is kapsz - nézett rám Cortez, és bár komolynak tűnt, a szemén láttam, hogy legbelül mosolyog.
- Jó - duzzogtam. - Ha gondolod, ezt is visszaadom - húztam ki a pólóm alól a láncon lógó gyűrűt. Persze belehalnék, ha meg kéne válnom tőle, de azt akartam, hogy tudja, semmit sem jelent.
- Tartsd csak meg - legyintett.
- Annyira nem kell. Amúgy se tetszik - feszítettem a húrt, mire Cortez hangosan felnevetett.
- Azért hordod? - kérdezte végül, én pedig totál megsemmisültem.
- Nem - kezdtem lassan közben meg vadul cikázott az agyam. - Azért hordom, hogy bármikor visszaadhassam - mondtam végül. Pár másodpercig csendben végiggondoltuk a válaszomat, aztán egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.
(...)