Remény - Reni + Cortez

Remény 173.old.

Szeptember 29., szerda
(Suliban)

(...)

Szünetben megkaparintottam az utolsó citromos minyont, úgyhogy boldogan mentem ki az udvarra. Felültem a padra, és elkezdtem leszedegetni a süti oldalára ragadt papírt, közben meg a többi, "pad körül ácsorgó" diák is megérkezett. Cortez felült mellém. (Kicsit meglökött, de gondolom, véletlen volt. Egészen biztosan. Hogyne.) Aztán végre rám nézett.
- Láttam, hogy bejelölt - közölte minden bevezetés nélkül. Nem tettettem, hogy nem tudom, kiről van szó, egyértelműen Gombára gondolt, úgyhogy csak beleharaptam a minyonba, és bólintottam.
- Igen.
- Töröld ki - mondta, nekem meg elkerekedett a szemem.
- Tessék?
- Töröld ki - ismételte, ugyanolyan nyugodt hangon.
- Bocs, de semmi közöd hozzá, hogy kit jelölök vissza. Azt meg végképp nem mondhatod meg, hogy kit töröljek ki! - háborodtam fel. A körülöttünk lévő társaság egyre feltűnőbbe pillantgatott felénk, és egyre ritkábban szólaltak meg. Diszkréten hallgatóztak.
- Jó - nézett a szemembe Cortez, amitől kicsit elbizonytalanodtam, és még ülve is megremegett a térdem. - Nem érdekel a francia barátod. Sem a kifestett szemű haverod. Tudod, mit? Még Neményi se - mondta a fejét rázva, amitől megállt bennem a szusz. - De ez egy barom, töröld ki.
- Ricsi zenésztársa, és még Virág is jó fejnek tartja - értetlenkedtem. - Miért törölném ki? Neked is az ismerősöd.
- Az, hogy jó fej, nem azt jelenti, hogy jó ember - mondta Cortez komolyan. Nekem meg kezdett elegem lenni belőle.
- Nem fogom kitörölni, csak mert te azt mondod! Nem hiszem el, hogy zavar, hogy van még egy ismerősöm a hülye közösségin. Csak egy ember, aki bejelölt, mert ismer! - fakadtam ki.
- Nem ismer, egyszer látott! - emelte fel a hangját Cortez.
- Ó, értem. Szóval töröljek mindenkit, aki valamiért zavar téged. Tudod, mit? - tártam szét a karom. - Nem! Engem is sok mindenki zavar. És már megszoktam, hogy nem tehetek ellene semmit - fejeztem be kissé hisztérikusan. Cortez idegesen rágózott, aztán előszedte a telefonját, és felém nyújtotta.
- Tessék. Be vagyok jelentkezve a Facebookra. Töröld az ismerőseim közül, aki zavar. Nem érdekel - mondta egyszerűen, én meg a döbbenettől szinte lebénultam.
- Mi? Nem fogom törölni az ismerőseidet! - nevettem el magam kínosan.
- Jó, akkor majd én - vette vissza a telót. - Ki idegesít? Viki? - nézett rám, közben meg folyamatosan nyomkodta a telefonját. - Töröltem. Mondj még, mert sokan vannak, és nem tudom, kire gondolsz.
A szám elé kaptam a kezem.
- Megőrültél? - sziszegtem.
- Na, mondd, tuti, hogy ez nem minden. Ő például zavar? - bökött telefonjával egy 12/b-s lányra, aki Kingáék felé igyekezett az udvaron. - Biztos zavar, kitörlöm - tette hozzá, meg sem várva a válaszom, aztán kérdőn körbenézett. - Mondja már meg valaki, hogy hívják - biccentett ismét a lány felé. Az egyik végzős fiú, aki a pad előtt ácsorgott, megmondta, mire Cortez törölte.
- Mért csinálod ezt? - kérdeztem félig rémülten, félig viszont határtalanul boldogan. Cortez elengedte a füle mellett a kérdésem, és tovább "takarított".
- Móni törölve - mondta, azt hiszem, a telefonjának.
- Hagyd abba! - kaptam ki a kezéből vörös fejjel a készüléket. - Mit akarsz? - néztem a szemébe.
- Hogy ne ismerd meg azt az embert - mondta őszintén.
- Miért? Mert te nem akarod? - kérdeztem vissza hitetlenül.
- Mert nincs kedvem felrúgni, miután sírni látlak - felelte, nekem pedig felébredtek a gyomromban szunnyadó lepkék, és együttes erővel kezdtek csapkodni odabent. Azta! Ilyen válaszra nem számítottam. Szívem szerint vigyorodtam volna, de láttam Cortez arcán, hogy ez most nem a szokásos "idegesítjük egymást" helyzet, úgyhogy ránéztem a kezemben tartott telójára.
- Hogy kell ezzel az izével bejelentkezni?
- Add ide - enyhült meg kicsit az arca, aztán nyomkodta a készüléket, és amikor az jelszót kért, visszaadta, hogy írjam be.
- Oké. Kitöröltem - sóhajtottam, és a kezébe nyomtam a BlackBerryt.
Némán ültünk egymás mellett, Cortez a keze közt forgatta a mobilt, én pedig a könyvem borítóját bámultam.
- Ha azt mondod, nem rendes, elhiszem. Nem kellett volna kitörölnöd az ismerőseidet, anélkül is hallgattam volna rád - vallottam be.
- Tökmindegy - vonta meg a vállát, én pedig majdnem elsírtam magam, annyira szerettem abban a pillanatban. - Nem léptél ki. És jött egy üzeneted - nyújtotta vissza a készüléket.
- Mindegy, jelentkezz ki nyugodtan.
- Meg se nézed? - vonta fel a fél szemöldökét.
- Nem hiszem, hogy olyan sürgős - ráztam meg a fejem.
- És ha Párizs írt? - gúnyolódott, mire ösztönösen elmosolyodtam.
- Párizs majd vár - vágtam rá gondolkodás nélkül. Mert bár tuti, hogy nem Arnoldtól jött az üzi, és az is tuti, hogy nem Jérôme-tól (értelemszerűen), akartam, hogy Cortez tudja, per pillanat semmi más nem érdekel rajta kívül. És nemcsak azért, mert eszméletlenül, felháborítóan és imádnivalóan menő volt, ahogy elkezdte kitötölni az ismerőseit ( :-) ), hanem mert nem akarta, hogy megismerjek egy olyan embert, akit ő szemétnek tart. Ezt értékelem. Nagyon.
(...)