Ketten - 363.old.
Április 8., péntek
(...)
Ahogy kiértünk a suliból, a többiek a lépcső előtt egy kis csoportot alkotva, kínosan néztek ránk. Már akartam kérdezni, hogy mi a baj, amikor észrevettem valakit, és tátva maradt a szám. A járdán ácsorgott, kezében nyitott könyvet tartott, és amikor észrevette, hogy nézem, összecsukta és leengedte maga mellé. Bőrkabát, szürke farmer, bakancs, fürkésző tekintet.
- Arnold! - kiáltottam fel boldogan. Őszinte mosollyal az arcomon azonnal lerohantam a lépcsőn és odasiettem hozzá.
- Na, basszus - hallottam magam mögött Ricsit, de nem néztem vissza, elengedtem a fülem mellett, és megálltam Arnold előtt.
- Te jó ég! - kezdtem, és a gondolataim totál összekuszálódtak Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Arnold óvatosan elmosódott, aztán megölelt, amit viszonoztam, gondolván, ha egy régi barát hirtelen felbukkan, természetes, hogy köszöntöm. – Hogy vagy? Mikor jöttél? Meddig maradsz? Miért nem mondtad, mikor jössz haza? És mióta vagy itt? Kardossal találkoztál? A többiekkel beszéltél? - hadartam, ami hirtelen eszembe jutott.
- Mindent meg fogunk beszélni, mindent elmesélek, és mindent részletezek, miután nyugodt körülmények között tudunk szót váltani, mert némileg frusztrál a volt osztálytársaim gyilkos pillantása, amivel percek óta, energiát nem kímélve, ostromolnak – mondta, én pedig zavartan hátrafordultam.
Való igaz, a többiek ott álldogáltak, és nem túl kedvesen néztek felénk, ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy nekik bőven elég Arnoldot öt méterről látni, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy odajöjjön. A fiúk sosem rajongtak Arnoldért, az ő esetük talán érthető, Kinga mindig is versenyzett vele, Virág azonban egész jóban volt Arnolddal. Mégsem jött oda. Nem mozdult Ricsi mellől, csak mosolyogva integetett párat. Arnold visszaintett, aztán, mint akit a kialakult helyzet egyáltalán nem zavar, újra rám nézett.
- Elmegyünk valahova? - kérdezte.
- Persze, csak váltok pár szót Cor... - haraptam el a mondatvégét. - Szóval mindjárt jövök - javítottam ki magam, és épp indultam vissza, amikor Cortez megelőzött, és odalépett mellém.
- Neményi - biccentett, és nyújtotta a kezét. Arnold állta a tekintetét (még napszemüvegen át sem lehetett könnyű), és kezet fogott vele. Mindketten viszonylag gyorsan visszakapták a kezüket, Arnold leengedte maga mellé, Cortez pedig megfogta a karom, és rákulcsolta az ujjait az enyémre. Arnold tekintete követte a mozdulatot, aztán a szemembe nézett. Olyan lesajnáló volt a nézése, hogy szinte zavarba jöttem tőle. Aúúú.
- Ööö... - néztem Cortezre, akiről csak sejtettem, hogy engem néz, a sötét napszemüvege mögül nem lehettem egészen biztos benne. - Arnold elém jött, úgyhogy elmegyünk valamerre - mondtam, szerintem tök normálisan.
- Persze - bólintott Cortez, szintén tök normálisan.
- Reni, ugye nem gondolod komolyan, hogy el kell kéredzkedned? - kérdezte Arnold, egyáltalán nem normálisan.
- Mi? - kaptam oda a fejem. - Nem, dehogy, csak megbeszéltük. Mármint. Csak mondtam. Hogy tudja. Vagyis - makogtam összevissza, mert szerettem volna elkerülni, hogy Cortez válaszoljon. Nem sikerült.
- Mi a probléma? - kérdezte Cortez.
- Talán arról is számoljak be, hogy hová tervezünk menni, miután Párizsból jöttem ide csak azért, hogy Renit felköszöntsem a születésnapján? Esetleg szeretnél látni egy programfüzetet, hogy követni tudd, éppen merre járunk és miről beszélgetünk? Van egy enyhe birtoklási problémád, nemde? - kérdezte Arnold gúnyos mosollyal.
- Te birtoklási problémának hívod - biccentett Cortez. - Én úgy mondanám, „tudni akarom, hová viszi a seggfej a barátnőmet" - mondta, én pedig lesütöttem a szemem. Te jó ég.
- Kulturált vagy, mint mindig - mondta Arnold tettetett elismeréssel.
- Zavarsz, mint mindig - vágta rá Cortez gondolkodás nélkül.
- Oké - szólaltam meg, mert nagyon itt volt az ideje, hogy véget érjen a kettejük párbeszéde. - Egy fél perc, és jövök - mondtam Arnoldnak, aztán Cortez kezét fogva kicsit arrébb sétáltam, magammal rángatva őt is.
- Figyelj... - kezdtem, de Cortez megrázta a fejét -, nem akarok ebből problémát. Arnold a barátom, tényleg miattam jött haza…
- Ez teljesen rendben van - bólintott Cortez. - De vidd a közelemből, mert annyira idegesít, hogy...
- Tudom - fojtottam belé a szót. Kábé sejtem, hogyan fejezte volna be, úgyhogy majd továbbgondolom magamtól, hátha úgy kedvesebb a mondat vége. - Akkor rendben vagyunk?
- Rendben vagyunk - mosolygott rám.
- Örülök. Beszélünk később?
- Majd hívj te.
- Jó. Hívlak - néztem mélyen a szemébe. Cortez felém hajolt, mire kicsit hátráltam. Ez teljesen ösztönös volt, és már a mozdulat közben meg is bántam, de egyszerűen úgy éreztem, Arnold előtt nem csókolhat meg. Óriási hiba volt, már akkor tudtam, de késő volt. Cortez felvonta a fél szemöldökét, aztán félrenézve kínosan elröhögte magát.
- Bocs, csak... - túrtam idegesen a hajamba, Cortez pedig gúnyos rnosolyra húzta a száját, és ellépett tőlem.
- Cortez - szóltam halkan, mire megint rám nézett -, szeretlek.
- Aha. Jó - ragozott idegesen, és visszasétált a többiekhez.
Senkinek nem kívánom azt az érzést, ami akkor öntött el. A barátom berágott, mert én, barom, nem csókoltam meg egy régi ismerősöm előtt, az osztálytársaim messziről figyeltek, és rájuk volt írva a döbbent elítélés, Arnold pedig unottan várakozott, tekintetéből csak úgy sugárzott a lenézés. Én pedig ott álltam a kör középpontjában, záporoztak rám a negatív érzések, és az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy még én is olyan negatívnak láttam a viselkedésemet, hogy legszívesebben felpofoztam volna magam.
- Mehetünk - mondtam Arnoldnak olyan lelkesen, mintha csak a fogamat húznák.
Szó nélkül indultunk el, és nem bírtam megállni, még egyszer visszanéztem. Kár volt.
Hazafelé sétálva Arnold úgy döntött, kicsit segít, és eltereli a gondolataimat, úgyhogy a sulijáról kezdett mesélni. Bár figyeltem rá, olyan nyomást éreztem a mellkasomban, hogy szinte megfulladtam tőle. Rég éreztem ilyet, és őszintén nem hiányzott.
Otthon felmentünk a szobámba, hogy lepakoljam a cuucom, és amíg én kiraktam a táskámból a tankönyveimet, Arnold körül nézett. Mindenen elidőzött a tekintete, szemügyre vette a Ps-t, a tévém előtt lévő DVD-kupacot (Cortez filmjei), az asztalom feletti tükrön lévő fényképeket (csoportképek a teremben, Cortezzel ketten egy rakás felvételen, Kinga, Virág, én egy fotón, majd kérdőn felém fordult.
- Olvasol még?
Annyira ledöbbentett a kérdése, hogy elröhögtem magam.
- Nem, Arnold, elfelejtettem, hogy kell, most tanulom újra - mondtam mosolyogva.
- Cinizmus? - vonta fel a szemöldökét.
- Igyekszem - bólintottam. - Viccen kívül, persze hogy olvasok. Miért ne olvasnék?
- Csak érdeklődtem. Jó képek - mutatott a tükrömre.
- Köszönöm - mondtam, aztán átgondoltam, hogy ez mennyire lehet őszinte tőle, és megráztam a fejem. – Cinizmus?
- Én is igyekszem - vágta rá. Ahha. Gondoltam.
Kiírtam a hűtőre, hogy Arnolddal vagyok (zárójelben megmagyaráztam, hogy ő van itt, és nem én léptem Párizsba. Anyu szokott fejben kombinálni, így megelőztem a fejtörést), aztán indulhattunk is.
Ahogy megérkeztünk a könyvesboltba (Arnolddal hová máshova is mehetnék?) kezdtem kicsit felengedni, és függetlenül attól, hogy szörnyen nyomasztott a suli utáni incidens, tudtam Arnoldra figyelni, aki nagyon érdekes dolgokat mesélt arról, pontosan milyen élete is van Párizsban. Több, mint két órát böngésztünk a könyvek között, aztán megkaptam szülinapomra a Virágot Atgernonnakot (Arnold választotta nekem), magának meg megvette Gerlóczy Igazolt hiányzását.
- Tessék, ez még hozzá jár - vett le Arnold a pultról egy könyvjelzőt, és azzal együtt fizette ki az egészet.
- Köszönöm - mosolyodtam el hálásan. Még egy könyvjelző! Már egészen sok van a gyűjteményemben.
A könyvesbolti ténfergés után Arnold azt javasolta, menjünk ki a plázából, mert Párizsban nem jár ilyen helyekre, és „indiszponált lesz tőle”. Úgyhogy megbeszéltük, hogy egy közeli teázóba megyünk. Amikor kiléptünk a plázából, szakadt az eső. Még egy meteorológus lányát is meglepi néha az időváltozás. Tényleg nem tudtam róla. Nahát. A buszmegállóba húzódtunk az eső elől, két megálló múlva le is szálltunk, és besiettünk a helyre, így megúsztam pár nagyobb sötét esőfolttal a dzsekimen. Mármint akkor megúsztam ennyivel.
Leültünk egy, a sarokban lévő kerek asztalhoz, és amíg Arnold az itallapot nézte át, én próbáltam hozzászokni a füstölő jellegzetes és számomra kissé büdös illatához. Arnold hosszú kávét kért, én meg egy forrócsokit (ezért megérte kifejezetten „teázóba” menni) és az italunkat kavargatva beszélgettünk tovább. Ő mesélt Párizsról, a sulijáról, pár ismerőséről, arról, hol tölti a legtöbb idejét, merre járkál, mit csinál a hétvégéken, meg ilyesmi. Én beszéltem a tanulásról, hogy miből hogy állok, miket olvasok, mit hallgatok, hogy van Karcsi, meg hasonlók, és ha kívülről néztem volna magam, tuti azt mondom, ez az egész tök felszínes. Mármint valahogy úgy éreztem, Arnoldot nem érdekli, hogy kikkel vagyok, legfőképp nem érdekli, Cortezzel milyen a kapcsolatom, de ő és a többiek annyira részesei az életemnek, hogy anélkül szinte semmit nem tudok mondani. Már így is elég baj, hogy Arnold jelenlétében nem csókoltam meg Cortezt (!!!!!), és ha róla konkrétan nem is mondok semmit, a többieket csak megemlíthetem, hiszen a barátaim. Úgyhogy hirtelen felindulásból elkezdtem mesélni. Túl a sablonos dolgokon, elmeséltem, hogy Ricsivel és Virággal mennyi időt töltök, hogy Kinga enyhén szólva szerves része lett az életemnek, hogy Zsoltiéknál a péntek este fix, ott szoktunk lógni, hogy Dave-et mennyire közeli barátomnak tartom, elmeséltem, hogy Macu mennyire beilleszkedett, hogy Karcsi is sok időt tölt velünk, akkor is, ha ez neki gyakran fáj. Beszéltem Jacques-ról, hogy van barátnője, Gáborról, hogy csendben szórakozik a körülötte lévő őrületen, és a két rockkert is megemlítettem, hogy ők rendszerint szétszedik az iskolát.
- Szóval egyébként zajlik az élet - mondtam szórakozottan, mert még így is elnevettem magam néhány sztorin, attól függetlenül, hogy ezt nap mint nap átélem.
- Nagyon sokat változtál - jegyezte meg Arnold.
- Jó vagy rossz értelemben? - mosolyodtam el óvatosan.
Arnold nem mosolygott, csak némán töprengett.
- Is-is - szólt végül.
- Ezt hogy érted? - csodálkoztam. Ez az „is-is" semmiképp nem pozitív, akkor sem, ha az egyik „ist” elvileg annak szánta. A másik „is” mindig fontosabb.
- Ahogy mondom.
- Nem értem - ráztam a fejem. Lehet, hogy hülye vagyok, de akkor sem értettem.
- Szeretném, ha tudnád, örülök annak, hogy boldognak látlak.
- Jó, jó persze - legyintettem türelmetlenül, átugorva a szép gondolatokat, rátérve a „de/csak/ellenben...” részre.
- Az lettél, akit régen olyan nagyon elítéltél.
- Mi? Egyrészt nem is ítélkezem, nem szokásom. Másrészt mi az, hogy lettem? Én én vagyok, nem váltam semmivé - háborodtam fel.
- Miért veszed támadásnak a megjegyzésem? Nem akarlak bántani, ne érezd sértésnek.
- Mert tudom, hogy bántó - nevettem el magam kínosan.
- Vagy tudod, hogy ez az igazság. Reni, nézz magadba. Hol van az a lány, akit én ismertem?
- Itt ül veled szemben. Azt nem tudom, hol van a legjobb barátom, mert őt nem látom sehol - vágtam vissza sértetten.
- Ez az élet rendje, a dolgok változnak.
- Én nem változtam, nem is értem, miért mondod.
- Nagy társaságba jársz, az iskola nagymenőjével jársz együtt, barátnőid vannak, elkéredzkedsz a barátodtól, hogy eljöhess velem, programok, házibulik, nyilvánvalóan nincs nagyon időd e-maileket írni, telefonálni...
- Nem kéredzkedtem el senkitől - mondtam halkan, csupán egy pillantással jelezve, hogy másodszor mondja ezt, és kezd dühíteni.
- Csak megjegyeztem, régen mindig azt hangoztattad, soha nem akarsz ilyen lenni. Nem tudhattad, hogy talán a szíved mélyén végig erre vágytál.
- Mire? Arnold, mit akarsz mondani, milyen embernek látsz fél év után, csupán pár együtt töltött órát véve alapul, amikor az idő nagy részében könyveket nézegettünk, ahogyan régen is!
- Miért hiszed, hogy csak azt tudom elképzelni, amit elmesélsz?
- Mert csak ahhoz van jogod. Ne kreálj történeteket, főleg ne rólam.
Arnold mosolyogva beleivott a kávéjába, de a szemét nem vette le rólam. Tudom, hogy a reakciómat leste, közben meg analizált, és minél idegesebb lettem, annál jobban megbizonyosodott a saját igazáról.
- Elnézést, nem akartalak felbosszantani, váltsunk inkább témát - ajánlotta fel, de én nem akartam.
- Tudom, hogy mi a bajod. Tudom, hogy ritkán írok e-mailt, és ritkán telefonálok.
- Reni, ez a te dolgod, én ebbe a legcsekélyebb mértékben sem akarok beleszólni. Tudomásul veszem, sőt felfogom, hogy van egy fontossági sorrended.
- Neked talán nincs? Már bocs, de te sem törted annyira magad, kéthetente, ha írsz.
- Itt ülök, kétezer kilométerre attól a helytől, ahol lennem kéne, a születésnapod miatt. Nem hinném, hogy vádolhatsz bármivel.
- Nem, nem is foglak. Köszönöm, hogy ideáig utaztál azért, hogy elmondhasd, mennyire csalódtál bennem, és mennyire megváltoztam - csóváltam a fejem szomorúan.
- Ne mártírkodj - mosolyodott el. - Én tudtam, hogy Cortez nagy hatással van az emberekre, téged is a saját képére formált, erre neki elég volt pár hónap, nyilván ez jellemtől függ.
- Rendben - néztem rá. - Megértem, ha engem bántasz, megértem, ha mérges vagy rám, csalódott vagy, de még azt is megértem, ha utálsz. Nem baj. De Őt nem bánthatod, mert nem ismered.
- Ha hallanád magad...
- Hallom magam - vágtam rá. - Fogalmad sincs róla, hogy ki ő. És az a legszomorúbb az egészben, hogy nem is érdekel. Nem mesélek róla, mert tudom, hogy nem kedveled. Nem írok róla, mert tudom, hogy nem akarod olvasni. Nem köszönök el tőle normálisan, mert szem előtt tartom, hogy ez talán neked nem tetszik. De attól még van. Attól még Ő a legfontosabb dolog az életemben, és mindennél jobban szeretem.
- És most jönnek a nagy szavak... - dőlt hátra a székében, elkerekedett szemmel néztem rá, és elröhögtem magam.
- Ez gúnyos volt - mondtam, és nem vicc, a sírás kerülgetett.
- Félre ne érts, a világért sem akarom elbagatellizálni a kapcsolatodat, de én kicsit szkeptikus vagyok.
- Tizenhét éves vagyok, most van itt az ideje, hogy a világon mindennél jobban szeressek valakit.
- Nyilván - vonta meg a vállát cinikusan.
- Tudod - forgattam az ujjaim közt egy kockacukrot, amit már kissé szétmorzsoltam, kupit csinálva az asztalon -, azon gondolkozom, mitől is voltunk mi olyan baromi nagy barátok...
- Ne mondj olyat, amit később megbánhatsz, ez nem véleményed, csak a düh beszél belőled - állított le, illetve megpróbálta.
- Ó, szerinted Cortez ellened uszít?
- Megfordult a fejemben, igen - bólintott.
- Szerencsére ő erre sajnálja az energiát, abszolút nem beszél rólad, és az sem érdekli, ha levelezünk, találkozunk, telefonon beszélünk. Úgyhogy ne legyen üldözési mániád.
- Megfogadom a tanácsodat - bólintott. És kezdett átmenni a beszélgetésünk egy egyre jobban elfajuló vitába. De már nem lehetett visszatáncolni, nyakig benne voltunk. - Felfogtad annak a súlyát, hogy min veszekszünk?
- Te felfogtad? - kérdeztem vissza.
- Nem szeretem, ha kérdésre kérdéssel válaszolsz.
- Arnold, ez őrület. Komolyan eljöttél csak azért, hogy péntek este velem veszekedj?
- Sajnálom, netán bezavartam a programodba? Hogy is mondtad? Péntek este Zsoltiaknál, fix program. Elnézést, legközelebb időpontot kérek és bejelentkezem, hogy ne húzzam keresztül a számításaidat.
- Oké, most úgy érzem, nem ismerlek - röhögtem fel kínosan.
- Talán feleslegesen ragaszkodunk olyan emlékekhez, amit többé nem élhetünk át, csak imitálhatjuk, de azzal rontunk a helyzeten. Ez már sosem lesz ugyanaz, Reni. Mi már nem vagyunk ugyanazok. Te sem vagy ugyanaz. Én sem.
- Én ugyanannak érzem magam, csak lemaradtál fél évről, ami fontos része az életemnek.
- Lemaradtam - biccentett helyeslően. - Talán ez így van jól. Talán nem hagytam volna szó nélkül sok mindent.
- Például?
- Nem való hozzád, rossz hatással van rád, irányít téged, és vakon követed, miközben játszik veled. Reni, ő ilyen, mindig is ilyen volt, csak régen ezt beláttad, most pedig már késő.
- Ha tudnád, mekkorát tévedsz - pislogtam felfelé, nehogy kibuggyanjon az első könnycsepp. Ha egy jön, jön a többi is. – Fogalmad sincs a kapcsolatunkról. Pár percből állapítottad ezt meg, valamint abból, hogy ritkán írok levelet. Rendben - bólogattam idegesen. - Nem fogok Cortezről ódákat zengeni, de örülnék, ha tudnád, két ember nem akkor jön ki igazán jól egymással, amikor egy az érdeklődési körük és baromi sokat tudnak könyvekről beszélni. Ennyit erről. A másik. Azért nem írtam gyakrabban, mert nem tudtam, mit. Téged az érdekel, mi van, de velem egyedül ritkán van valami, ha érdekes történik, abban biztos, hogy benne van Cortez, illetve a többiek is. Akik a barátaim. Akiktől ma még csak el sem köszöntem, annyira megörültem neked. Azt hiszem, kár volt.
- Sajnálom, ha így gondolod.
- Igen, így gondolom - álltam fel, mert ügy döntöttem percig nem bírok tovább maradni. - És még valami – néztem le rá, mire Arnold, mintha csak szívességet tenne, a szemembe nézett. - Nem mondhatod, hogy irányít, rossz hatással van rám, de még csak azt sem, hogy nem való hozzám. Nem tudhatod. Fogalmad sincs semmiről. Viszont az, hogy vakon követem, az igaz. De hogy játszana velem? Gondold végig, ki játszik velem - mondtam, és felvettem a dzsekim.
Ahogy felmentem a lépcsőn, nem bírtam tovább, és kitört belőlem a zokogás. Azt hiszem, soha nem csalódtam még emberben akkorát, mint Arnoldban. Megálltam a szakadó esőben és hagytam, hogy összekeveredjenek az arcomon a könny- és esőcseppek. Az elmúlt fél év olyan törést okozott a kapcsolatunkban ami, szerintem, már soha nem jön helyre. Az, hogy eközben Cortezzel kezdtem járni, csak még jobban szétválasztott minket. Való igaz, régen egy véleményen voltunk. Az udvaron ülve, az árkádok alatt álló csoportot nézve gyakran hangoztattuk, hogy mi vagyunk a baromi eredeti emberek, saját stílussal és világnézettel, és Cortezék pedig az erőltetettek, akik nagy csoportban menőznek. Ma már tudom, az, hogy én akkor nem tartozhattam közéjük, az nagyrészt Arnold hibája. Ami nem azt jelenti, hogy ezért hibáztatnám, dehogy. Csak tudom, hogy így van. És az, hogy ő elment, én pedig nélküle is megtaláltam a helyem, végérvényesen falat húzott kettőnk közé. Talán rám haragudhat, hiszen tényleg változtam, bár kétlem, hogy annyira negatívan, mint ahogy ő beállítja. De hogy Cortezt bántsa? Nem, azt még neki sem engedem. Kapucni híján álltam a szakadó esőben, és gondolkoztam. Igaz barát az, akivel soha nem beszélhettem az érzéseimről, akivel közös a zenei ízlésünk meg szeretünk olvasni, de egyszer sem mondhattam el neki, hogy mit és miért érzek valójában? Vagy Virág az igaz barát, aki egy S. O. S. üzenet elküldése után tíz perc alatt nálam van, Ricsi, aki végigdrukkolta, hogy Cortezzel végre összejöjjünk. Zsolti, akit ha most felhívok, hogy bajban vagyok, zokszó nélkül rohanna, hogy segítsen. Kinga, aki többet segített az elmúlt években, mint bárki, úgy, hogy még csak meg sem kellett köszönnöm. Dave, aki, ha már az eredetiségénél tartunk, kilencedik óta, amióta csak ismerem, totál renitens, egyszerűen más dimenzióban él. Vagy Cortez. Aki órákat vár rám egy könyvesboltban, szó nélkül, csak mert tudja, hogy nekem ez fontos. Aki nem jön át addig, amíg nem tanultam meg mindent. Aki képes megnézni velem a béna, nyálas filmeket, csak hogy ne mindig azt nézzük, amit ő akar. Aki kiáll az ablakba, vállalva minden következményt, hogy mindenki előtt bejelentse, a barátnője vagyok, és szeret. Ők a legfontosabbak számomra, és ma úgy jöttem el tőlük, hogy senkitől nem köszöntem el. Arnold miatt. Aki vérig sértett, letámadott, megbántott, és olyan dolgokat vágott a fejemhez, ami őt zavarja, nekem pedig a boldogságomat jelenti. Megázva, könnyezve meredtem magam elé, majd rohanni kezdtem a szakadó esőben. Nem is gondolkoztam, csak futottam, beletrappoltam a pocsolyába, azonnal beázott a Converse-em, folyt az arcomon az eső, a hajam tincsekben állt össze, a ruhám csuromvíz volt. Úgy futottam, hogy szinte alig kaptam levegőt, és Kinga edzése ellenére is szűrt az oldalam, mert túl nagy tempót diktáltam bemelegítetlenül. Cortezék utcájába érve kezdtem csak lassítani, és a házuk előtt megtámaszkodtam a térdemen, úgy ziláltam. Benyomtam a videótelefont, és kicsit megigazítottam a hajam, hogy ne tűnjek annyira eszelősnek.
- Reni? Jól vagy? - kérdezte a telefonban Cortez nagymamája, gondolom, kicsit megrémült attól, ahogy kinézek.
- Igen, persze - bólintottam, még mindig a levegőt kapkodva. - Cortez?
- Már elment.
- Ó, értem - sütöttem le a szemem. Most melyik plázában keressem? Hol van deszkás bolt?
- Zsoltiékhoz ment - mondta.
- Ma? - csodálkoztam.
- Persze.
- Köszönöm.
- Megáztál? Nem jössz be, hogy kicsit megszáradni?
- Köszönöm, de rohannom kell - intettem idétlenül a kaputelefonba, és fájdalmas sóhajjal újra rohanni kezdtem.
A vizes gumitalp csúszott a betonon, a beázott cipőm slattyogó hangot adott, egyébként meg bőrig áztam, mindenem tiszta víz volt. A hajam vizesen tapadt a homlokomra, a ujjaim ragadtak az esőtől, a dzsekim pedig a hátamra ragadt. Úgy érkezte meg Zsoltiék házához, mint egy félőrült. Vagy inkább teljesen. Benyomtam a kaput (ilyenkor sosem zárják, mivel péntek este úgyis átjáróház van), és egyenesen a garázshoz futottam. Ahogy beléptem az ajtón, mindenki ledöbbent. Én is, mert nem számította rá, hogy ott találok valakit, és a többiek is, mert ők meg nem számítottak rám. Cortez felpattant a fotelból, és azonnal hozzám lépett, arcán egyszerre váltakozott idegesség, aggodalom és a „megölöm Neményit” kifejezés. Megállt előttem, és fürkészve nézett rám, én meg még mindig könnyeztem.
- Sajnálom - tártam szét a karom - Ne haragudj.
Cortez elmosolyodott, aztán ügyet sem vetve arra, hogy csurom víz vagyok, szorosan magához ölelt.
- Jól vagy? - suttogta a fülembe úgy, hogy senki ne hallja.
- Most már igen - fúrtam bele az arcom a vállába, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást.
- Történt valami? - kérdezte fojtott hangon, ami nála az „überideges” kategóriába tartozott.
- Megbántott. Ennyi - motyogtam.
- Azt túléled - simította meg a vizes hajam, aztán hozzátette, hogy „és azt még Neményi is".
Annyira szorosan öleltem Cortezt, hogy szinte megfojtottam saját magam, de csak így tudtam erőt gyűjteni ahhoz, hogy a többiekre nézzek. Amikor elengedtük egymást, két kézzel letöröltem az arcom és körbenéztem. Virág, Ricsi, Kinga, Zsolti, Jacques, Dave, Gábor, Karcsi, Kata és a két rocker mind a garázsban voltak.
- Nektek nem volt programotok mára? - kérdeztem csodálkozva.
- Kamu volt - legyintett Ricsi, akinek egy kifújható papírduda lógott a szájában.
- Hogyhogy?
- Meglepetésbulid lett volna - mondta Virág szomorúan.
- De holnap lesz a szülinapom - töröltem meg megint a szemem, mert újra könnyezni kezdtem.
- Ja, azért akartunk ma meglepetésbulit. Mert arra nem számítasz. Számítottál volna - magyarázta Zsolti.
- Szerveztetek nekem bulit? - sírtam el magam, egy percen belül sokadszorra.
- Tulajdonképpen én szerveztem - kezdte Dave. - Egy halom ember meg volt hívva, két hete titokban készülünk rá, csak, ugye, délután megjelent Neményi, és ugrott az egész. Úgyhogy lemondtuk az embereket meg a kaját is... A tortát nem tudtuk, azt Zsák tegnapra megcsinálta, úgyhogy az itt van. De Andris és Robi már beleettek.
- Miért nem szóltatok? Akkor nem mentem volna el - csóváltam a fejem, őrült lelkiismeret-furdalástól gyötrődve.
- Meglepetésbuli. Tudod. Meglepetés - magyarázta Cortez.
- Annyira sajnálom - néztem végig rajtuk könnyes szemmel. - És köszönöm, hogy ilyen rendesek vagytok - törölgettem az arcom.
- Na, jó, emberek, szedjük össze magunkat – tapsolt kettőt Kinga, és felállt. - Ti, ketten, azonnal hagyjátok abba a torta zabálást, megjött a szülinapos - förmedt rá Andrisra és Robira. - Dave, intézd a pizzát, lehetőleg gyorsan. Cortez, vidd haza a depressziós barátnődet, hogy félóra alatt szedje össze magát, és vegyen föl valami száraz ruhát. Virág, te kísérd el, neked pityereghet, mert nekem nincs hozzá idegrendszerem. Most van hat óra huszonhárom. Hétre mindenki itt van, és megtartjuk a bulit, ahogy eredetileg terveztük - adta ki az utasításokat, mire mindenki szedelődzködni kezdett.
- Hívjam vissza azokat, akik jöttek volna? - emelte fe a telefonját, és kérdőn nézett rám.
- Ne. Mindenki itt van, aki számít - mondtam. És ez így is volt. Majdnem. - Ööö... Petit hívta valaki?
- A barátnőd elutazott a hétvégére, nem tud jönni - mondta Ricsi.
- Sajnálom. És amúgy barát. Ő egy fiú.
A többiek mind felröhögtek, Virág kiment a kocsihoz, mi pedig Cortezzel utána indultunk. A kapuban aztán megtorpantam és hátrafordultam hozzá, majd a nyaka köré fonva a karomat, hosszasan megcsókoltam.
- Ezzel lógtam - mondtam.
Cortez mosolyogva kifésülte az arcomból a vizes hajat, és még egyszer megcsókolt. Aztán megszólalt a kocsi riasztója, mire mindketten odakaptuk a fejünket.
- Virág, ne rongáld, zárva van, mindjárt nyitom - emelte fel Cortez a kulcsát.
- Gyááá, de megijedtem. Bocsi, azt hittem, be lehet ülni. Fúú, de hangos - visongott Virág.
És igen. Ez volt életem legjobb szülinapja. Illetve előszülinapja. A barátaimmal. Tortával. És persze Cortezzel.
| Arnold: 5/1*** - nem tudok mit mondani, valami eltört bennem.
| Szülinapi buli: 5/5* - még mindig elsírom magam, ha eszembe jut, mennyire rendesek a többiek.
| Virág: 5/5* - hozott egy csomó partikelléket, volt kifújható dudánk meg színes papírkalapok, rajtam pedig egy papírkorona, merthogy én vagyok a „börszdéj görl”. :)
| Cortez: 5/5* - nem tudok mit mondani. Egyszerűen ( :) )
| Éjfél: 5/5*** - tizenhét éves lettem. Nincs meglepetés, a tizenhatot is sírással búcsúztattam, de ehhez már hozzászoktam. Viszont óra egy perckor megcsörrent a telefonom. A Basket Case szólt.
2014. július 22., kedd
2014. július 11., péntek
Ketten - PS
Ketten - 355.old.
Április 7., csütörtök
(...)
Még nem voltam teljesen kész a házimmal, amikor Cortez átjött, úgyhogy mondtam, hogy kicsit foglalja el magát, amíg végzek. Nos, gondoltam, addig netezik, vagy ilyesmi, de mivel nála volt a PS (???), beüzemelte és játszott. Hogy miért hordja ezt át hozzám rendszeresen, azt nem tudom, de tényleg elvan vele. Annyira, hogy amikor befejeztem a bioszházit (nemcsak a sajátomat, hanem végül is mindenkiét), még mindig játszott.
- Ebben mi a jó? - kérdeztem, a babzsák fotelemre huppanva, Móra Ferenc Aranykoporsóját fellapozva.
- Mármint a játékban? - nézett rám egy pillanatra.
- Aha - bólintottam. Még csak azt sem lehet mondani, hogy ez olyan fiús dolog, mert Virág is képes éjszakákat végigjátszani.
- Tessék - nyújtotta felém.
- Ööö. Nem, köszi. Azt se tudom, mit kell nyomni.
- Gondold végig, hogy azok közül, akiket ismersz, kik játszanak vele. Szerinted nehéz megtanulni? - kérdezte mosolyogva, én meg elnevettem magam. Jó, ebben van valami.
- Hát, jó - tettem félre a könyvem. - Mivel játszunk?
- Mivel szeretnél? - húzta magához a táskáját, és kivett belőle pár játékot.
Valami autósra böktem rá, fogalmam sincs, miért, talán az volt a legszimpibb. És akkor mondanom sem kell, hogy milyen volt a többi. No comment.
Cortez kábé elmondta, hogy mit nyomjak, de végül azt az instrukciót adta, hogy nyomkodjam, majd ráérzek.
- Mehet? - kérdezte, én meg furán nézegettem a kontrollert a kezemben.
- Igen - bólintottam. - Vagyis várj. Melyik vagyok én? Melyik kocsit kell néznem?
- A zöldet.
- Jó. Melyik a tiéd?
- A fekete.
- És mit csináljak? - kérdeztem, amikor elkezdődött a játék.
- Először is, ne gyere nekem - röhögte el magát, és tök rutinosan nyomkodta azt az izét.
- Bocs. Hol vagyok? - kérdeztem pár pillanat után.
- Az biztos, hogy nem a pályán - nézett a tévére, aztán leállította a PS-t, és odahajolt hozzám, ismét megmutatta, hogy mit nyomjak, aztán adott egy puszit, és mosolyogva megkért arra, hogy "kanyarban kanyarodjak".
- Megpróbálok - bólogattam, Cortez meg tök rendes volt, újraindította a játékot. Párszor. Mondhatni, amíg bele nem jöttem.
Egyébként egész megtetszett ez az autóversenyzős izé, sőt, volt, hogy nem utolsóként értem célba! Olyankor elöntött a büszkeség.
- Ez alapján sose kapsz jogsit - röhögött ki Cortez kábé ezredszerre a délután folyamán.
- Miért? - nyomkodtam a kontrollert, és az erős koncentrálástól folyamatosan a szám szélét harapdáltam.
- Max Angliában. Reni, jobb oldal, ott vezess! - figyelmeztetett sokadszorra.
- Jóó, tudom - mondtam, és mivel nem figyeltem, összetörtem magam, négy másik autóval együtt.
- Reménytelen - nézett rám Cortez, és a szeme sarkában ott bujkált a mosoly.
- Nem, nem. Belejövök. Kocsit váltok - erősködtem.
- Oké, mutatom, mik vannak - biccentett.
- Azt, azt kérem - mutattam a képernyőre, mire Cortez megállt a menüben, és röhögve megrázta a fejét.
- Az egy busz.
- Jó lesz az. Mehet.
Hát, a busszal sem jártam túl jól, és csak remélni tudom, hogy utasok nem voltak rajta, mert akadt néhány kocc. Jó, totálkárosra törtem, de nem az én hibám volt, hanem egy piros kocsié, ami mellettem erősködött. Kopogtak a szobaajtómon, mire mindketten felnéztünk a tévéről. Apu dugta be a fejét.
- Vacsora - mondta, és az arckifejezése nem árult el túl sok jót.
- Mi az? - kérdeztem félve.
- Zöldbabos valami.
- Bah - húztam el a számat, apu pedig megértően bólintott, és érdeklődve Cortezre nézett.
- Cortez, maradsz vacsorára?
- Á, köszönöm, de... - mentegetőzött.
- Mi megértjük - mondta apu, aztán észrevette a kezemben lévő kontrollert, és ösztönösen a tévé felé nézett. Mint egy gyereknek, úgy csillant fel a szeme. Cortez is észrevette, úgyhogy letette a babzsák fotelemre a másik kontrollert.
- Nem, ne! Vidd haza a Playstationt - kérleltem.
- Maradhat, nekem ma már nem kell.
- Nekem sem - tettem fel a kezem. Apu már a tévé előtt álldogált, és a játék menüjét nézegette. Gyanítottam, őt érdekli a dolog.
(...)
| PS: 5/3 - klassz, mert elvan vele az ember, meg többen játszva vicces, de egyrészt hosszú távon unalmas, másrészt, annyira telik vele az idő, hogy őrület. És én erre sajnálom az időt. Főleg, hogy tíz perce tudtam leküldeni aput, mondván "a gyereknek holnap iskola van". Még duzzogott is, és most ott tartunk, hogy negyed kettő van. Hétköznap. Suliidőben. OMG!!!
Április 7., csütörtök
(...)
Még nem voltam teljesen kész a házimmal, amikor Cortez átjött, úgyhogy mondtam, hogy kicsit foglalja el magát, amíg végzek. Nos, gondoltam, addig netezik, vagy ilyesmi, de mivel nála volt a PS (???), beüzemelte és játszott. Hogy miért hordja ezt át hozzám rendszeresen, azt nem tudom, de tényleg elvan vele. Annyira, hogy amikor befejeztem a bioszházit (nemcsak a sajátomat, hanem végül is mindenkiét), még mindig játszott.
- Ebben mi a jó? - kérdeztem, a babzsák fotelemre huppanva, Móra Ferenc Aranykoporsóját fellapozva.
- Mármint a játékban? - nézett rám egy pillanatra.
- Aha - bólintottam. Még csak azt sem lehet mondani, hogy ez olyan fiús dolog, mert Virág is képes éjszakákat végigjátszani.
- Tessék - nyújtotta felém.
- Ööö. Nem, köszi. Azt se tudom, mit kell nyomni.
- Gondold végig, hogy azok közül, akiket ismersz, kik játszanak vele. Szerinted nehéz megtanulni? - kérdezte mosolyogva, én meg elnevettem magam. Jó, ebben van valami.
- Hát, jó - tettem félre a könyvem. - Mivel játszunk?
- Mivel szeretnél? - húzta magához a táskáját, és kivett belőle pár játékot.
Valami autósra böktem rá, fogalmam sincs, miért, talán az volt a legszimpibb. És akkor mondanom sem kell, hogy milyen volt a többi. No comment.
Cortez kábé elmondta, hogy mit nyomjak, de végül azt az instrukciót adta, hogy nyomkodjam, majd ráérzek.
- Mehet? - kérdezte, én meg furán nézegettem a kontrollert a kezemben.
- Igen - bólintottam. - Vagyis várj. Melyik vagyok én? Melyik kocsit kell néznem?
- A zöldet.
- Jó. Melyik a tiéd?
- A fekete.
- És mit csináljak? - kérdeztem, amikor elkezdődött a játék.
- Először is, ne gyere nekem - röhögte el magát, és tök rutinosan nyomkodta azt az izét.
- Bocs. Hol vagyok? - kérdeztem pár pillanat után.
- Az biztos, hogy nem a pályán - nézett a tévére, aztán leállította a PS-t, és odahajolt hozzám, ismét megmutatta, hogy mit nyomjak, aztán adott egy puszit, és mosolyogva megkért arra, hogy "kanyarban kanyarodjak".
- Megpróbálok - bólogattam, Cortez meg tök rendes volt, újraindította a játékot. Párszor. Mondhatni, amíg bele nem jöttem.
Egyébként egész megtetszett ez az autóversenyzős izé, sőt, volt, hogy nem utolsóként értem célba! Olyankor elöntött a büszkeség.
- Ez alapján sose kapsz jogsit - röhögött ki Cortez kábé ezredszerre a délután folyamán.
- Miért? - nyomkodtam a kontrollert, és az erős koncentrálástól folyamatosan a szám szélét harapdáltam.
- Max Angliában. Reni, jobb oldal, ott vezess! - figyelmeztetett sokadszorra.
- Jóó, tudom - mondtam, és mivel nem figyeltem, összetörtem magam, négy másik autóval együtt.
- Reménytelen - nézett rám Cortez, és a szeme sarkában ott bujkált a mosoly.
- Nem, nem. Belejövök. Kocsit váltok - erősködtem.
- Oké, mutatom, mik vannak - biccentett.
- Azt, azt kérem - mutattam a képernyőre, mire Cortez megállt a menüben, és röhögve megrázta a fejét.
- Az egy busz.
- Jó lesz az. Mehet.
Hát, a busszal sem jártam túl jól, és csak remélni tudom, hogy utasok nem voltak rajta, mert akadt néhány kocc. Jó, totálkárosra törtem, de nem az én hibám volt, hanem egy piros kocsié, ami mellettem erősködött. Kopogtak a szobaajtómon, mire mindketten felnéztünk a tévéről. Apu dugta be a fejét.
- Vacsora - mondta, és az arckifejezése nem árult el túl sok jót.
- Mi az? - kérdeztem félve.
- Zöldbabos valami.
- Bah - húztam el a számat, apu pedig megértően bólintott, és érdeklődve Cortezre nézett.
- Cortez, maradsz vacsorára?
- Á, köszönöm, de... - mentegetőzött.
- Mi megértjük - mondta apu, aztán észrevette a kezemben lévő kontrollert, és ösztönösen a tévé felé nézett. Mint egy gyereknek, úgy csillant fel a szeme. Cortez is észrevette, úgyhogy letette a babzsák fotelemre a másik kontrollert.
- Nem, ne! Vidd haza a Playstationt - kérleltem.
- Maradhat, nekem ma már nem kell.
- Nekem sem - tettem fel a kezem. Apu már a tévé előtt álldogált, és a játék menüjét nézegette. Gyanítottam, őt érdekli a dolog.
(...)
| PS: 5/3 - klassz, mert elvan vele az ember, meg többen játszva vicces, de egyrészt hosszú távon unalmas, másrészt, annyira telik vele az idő, hogy őrület. És én erre sajnálom az időt. Főleg, hogy tíz perce tudtam leküldeni aput, mondván "a gyereknek holnap iskola van". Még duzzogott is, és most ott tartunk, hogy negyed kettő van. Hétköznap. Suliidőben. OMG!!!
2014. július 9., szerda
Ketten - Vár
Ketten - 340.old.
Március 25., péntek
(...)
Viszont a nap további része őrületesen klassz volt. Cortez állta a szavát, és nem sokkal suli után "kimozdultunk" kicsit. Mármint kimentünk a második kerületbe. A Várba. Hurrá.
Igazából én már attól tökre odavoltam, hogy elméletileg beleegyezett a sétába, de hogy gyakorlatilag sem volt kifogása ellene... Ez tényleg tök sokat jelentett nekem. Miután leparkoltunk, Cortez kiszállt a kocsiból, és kérdőn nézett rám.
- És most?
- Keressünk kürtős kalácsot - mosolyogtam rá, mert az, hogy "most sétáljunk", olyan hülyén hangzott volna.
Cortez elküldte az sms parkolást (vagy valami ilyesmit csinált, ehhez nem nagyon értek), aztán megfogta a kezem ( :) ), és csak úgy elindultunk. Jó, giccsesen hangzik, meg minden, de szerintem a Várban sétálni tökre romantikus (szinte hallom Kinga hangját, ahogy pfujol, de nem érdekel), és Cortezzel meg amúgy is bárhol szeretek lenni, úgyhogy összességében majd kicsattantam a boldogságtól. Ja, és még kürtős kalácsot is találtunk. Hurrá. Leültünk egy szabad padra úgy, hogy átvetettük a fél lábunkat a pad támlája alatt, így egymással szembe kerültünk. Közénk raktam a beatleses válltáskám és a zacskót, aztán letéptem egy darabot a kalácsból.
- Nem eszel? - kérdeztem csalódottan, amikor láttam, hogy nem igazán nyúl hozzá.
- Nem szeretem - mosolygott, és a napszemüvege miatt nem tudtam a szemébe nézni.
- Hogy lehet nem szeretni a kürtős kalácsot? - csodálkoztam, mert ez számomra tényleg érthetetlen volt.
- Hogy lehet szeretni? - kérdezett vissza. Oké, ott a pont, neki ugyanolyan fura, hogy én szeretem, mint nekem az, hogy ő nem. Megvontam a vállam, és tovább ettem, Cortez pedig mosolyogva nézett. Tavasz, szerelem, Cortez... ez ilyen mosolygós dolog.
Cortez csendben nézegette a táskámon lévő kitűzőket (Eiffel-torony, Beatles, I luv reading, Paris, Louvre, Help! stb.), közben pedig megszólalt a mobilom.
- Bocsi - vettem el előle a táskát, és belenyúltam, hogy megkeressem. Miközben matattam (hol máshol, mint az alján van a mobil), mindenféle dolgot nyomtam Cortez kezébe, hogy fogja meg. Könyvet, pénztárcát, fél literes ásványvizet (kürtős kalács után kell), ilyesmit.
Anyu hívott, hogy megkérdezze, mikor megyek haza, mert otthon elfelejtettem kiírni suli után (siettem). Biztosítottam róla, hogy nem megyek későn és hogy az országban vagyok, Cortez nem szöktetett meg. Ezt anyu egyénként nem tartotta viccesnek. Na, mindegy. Összecsuktam a telefonom, és elhúztam a számat. Cortez kezében a személyim volt, amin természetesen überbénán nézek ki.
- Azt ne! - nyúltam a kártyáért, remélve, hogy nem látta a fotót. Persze hogy látta.
- Miért?
- Mert gáz.
- Így ismertelek meg - mutatta felém, hogy szembesüljek vele. Na, igen. De erre miért kell emlékeznem?
- Tudom... - motyogtam kínosan. Mivel utálom, ha egy lány a barátjának hisztizik, hogy "csúnya vagyok", "hogy néztem ki", meg "Jézus, ocsmány ez a kép rólam", inkább nem mondtam rá semmit, gondoltam, ezt majd Virággal és Kingával megvitatom. Lányos téma, a fiúk úgysem értik, plusz, ha már velem jár, gondolom, egy kép miatt nem fog dobni. Inkább elkértem Cortezét, mert úgy döntöttem, az akkor fair, ha az ő régi énjét is csekkoljuk.
Kaptam személyit és jogsit is, mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem tudtam röhögni rajta, róla jól sikerült képek voltak. Bár van egyáltalán Cortezről rosszul sikerült kép? Kétlem. Viszont fura volt látni, hogy más volt a haja, meg minden. Régen volt, na. Így, hogy átcseréltünk mindenféle iratot, automatikusan az következett, hogy a telefonjainkban is megnéztük, hogy mik vannak. Az enyémmel kezdtük, és mindketten a készülék fölé hajolva figyeltük, ahogy a menüvel bénázok. Tény, hogy a telefonom ősrégi és ultracikinek számít, de én attól még szeretem. Viszont, kicsit fáradt néha. Van, hogy ellenszegül. Olyankor veszekszünk. De összességében jól kijövünk egymással. :) Sikerült megnyitnom a galériát, és direkt a legrégebbi képekkel kezdtem.
- Te jó ég - sütöttem le a szemem, amikor megláttam Virágot emósként. Cortez levette a napszemüvegét, és összeráncolt szemöldökkel nézte a képeket. Egy csomó van a telómban, úgyhogy ezzel elvoltunk egy darabig.
- Párizs? - kérdezte, amikor Kingával a reptéren állunk a fotón, és én mosolyogva nézek a kamerába, Kinga pedig ideges. (A csomagjai később érkeztek meg a szalagon, mint az enyéim, ezért akkor azért rágott be, mert "én nyertem".)
- Igen - bólintottam mosolyogva.
Az utolsó képek közt egy csomó készült rólunk, azok voltak a frissek. Miután eltettem a telefonom, Cortez a kezembe nyomta a sajátját, de mivel nem tudom kezelni a BlackBerryt, inkább felém mutatva nyomkodta. Neki több mappája volt, és velem ellentétben alig volt sulis képe, inkább akkor készített sok fotót, amikor elutazott. Ezzel kapcsolatban pedig minden érdekelt, úgyhogy egy csomót kérdezgettem. (Ez hol van? Ki ez? Mikor volt? Ez pontosan hol van? Ez melyik nyár? Ez szilveszterkor van?... stb.).
- Tényleg érdekel? - nézett rám kicsit furán.
- Persze - vágtam rá teljesen őszintén.
- Oké - röhögte el magát, és miután meggyőződött róla, hogy valóban kíváncsi vagyok, tovább mutogatta a fényképeket. Naná, hogy minden érdekelt.
Miután egy csomó mappát átnézegettünk, Cortez kilépett a menüből. Csak egy pillanat volt, mielőtt elrakta volna a telefonját, de az pont elég volt arra, hogy lássam a háttérképét. Illetve a háttérképének a helyét. Semmi nem volt ott, vagy ilyesmi. Persze nem várhatom el tőle, hogy én legyek a telefonjában, meg hogy állítson be háttérképnek, csak mégis. Emiatt önkéntelenül is kicsit csalódott lettem.
- Nincs háttérképed... - jegyeztem meg, és magamban azonnal meg is bántam.
- Sosincs - vonta meg a vállát.
- Volt, hogy volt - vágtam rá, mert ezt viszont nem tudtam lenyelni. Emlékszem rá, hogy volt... Nagyon jól emlékszem.
- Azt nem én állítottam be.
- Aha... - néztem félre, és kissé beharaptam a számat.
- Na, most mi történt? - mosolyodott el, és közelebb húzott magához.
- Semmi.
- Látom rajtad.
- Nem, tényleg semmi - legyintettem. Cortez már nem mosolygott, hanem sóhajtva bólintott, és megkért, hogy vegyem elő a telefonom.
- Minek?
- Csak - mondta.
- Oké - kerestem ki megint a táskámból, és kérdőn tartottam felé.
- Hívj fel.
- Mármint hívjalak fel? Most?
- Igen.
- Jó - vontam meg a vállam, és benyomtam a hívás gombot.
Cortez végig engem nézett, a telefonjára rá sem pillantott, csak az arcomra figyelt, miközben a szeme sarkában összefutottak a nevetőráncok. A BlackBerryje rezegni kezdett (mindig némára van állítva), a kijelzőn pedig megjelent a nevem (Reni), és fölötte egy kép. Lélegzet-visszafojtva meredtem a fotóra. Együtt vagyunk rajta. December 20-án. A suli udvarán. Dave készítette rólunk. Akkor csókolt meg hivatalosan először (a nem hivatalosról nincs kép). Ez a fotó nekem is megvan. És ezek szerint neki is.
- Nincs jelentősége, hogy van-e háttérképem - mondta, amikor kinyomta a saját telefonját.
- Tudom - bólintottam, százszázalékosan meggyőzve, mire Cortez felém hajolt, és megcsókolt. Hosszan. Jó, ezt nem részletezném. A lepkéim tomboltak, a mellkasom bizsergett, a gyomrom pedig őrült tempóban liftezett. :)
Még üldögéltünk egy kicsit, de azért kezdett hüvi lenni, meg amúgy is úgy elszaladt az idő, hogy észre sem vettük.
- Nem fázol? - kérdezte.
- De, kicsit. Ez most egy olyan pillanat, mint a filmekben? A lány fázik, a fiú odaadja a dzsekijét... - kérdeztem nevetve. Cortez kérdőn meredt rám.
- Nem, ez egy olyan pillanat, hogy a lány fázik, ezért elindulnak, és a fiú benyomja a fűtést a kocsiban - állt fel a padról, én meg hangosan röhögve tápászkodtam fel.
- De még nem láttuk a panorámát - jutott hirtelen eszembe, és megtorpantam, de Cortez a kezemet fogva húzott maga után.
- Sétáltál a várban, kaptál kalácsot, a panorámát majd megnézed a neten. Húzzunk, mert megfázol - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Hát, jó.
Amikor beültünk a kocsiba, rájöttem, hogy tényleg fázom. Jaj, csak felfázást ne! Bármit, csak azt ne. Cortez felnyomta a fűtést, én pedig összehúztam magamon a farmerdzsekimet, és önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Egyébként... - mondtam némi töprengés után -, az a kép nekem is megvan.
- Tudom - hajolt hozzám, és nyomott egy gyors puszit. - A gáz az, hogy egy csomó mindenki másnak is, mert a hülye Dave felnyomta Twitterre.
- Gondolod, hogy más is letöltötte? - kérdeztem őszinte döbbenettel.
- Fogalmam sincs - vont vállat. Aztán összehúzott szemöldökkel rám nézett, és ahogy szinte egyszerre végiggondoltuk ennek az egésznek az abszurditását, egy pillanat alatt kitört belőlünk a röhögés. Annyira nevettünk, hogy pár percig el sem indultunk, csak röhögtünk a kocsiban.
Ez az egyik, amit olyan nagyon szeretek Cortezben. Minden más mellett, természetesen. Hogy nagyon jól érzem magam vele. Valahogy ez az egész olyan flottul működik, nincs benne semmi mesterkélt. Mindig úgy töltjük az időt, ahogy kedvünk van, nem erőltetjük a dolgokat. Egyszer órákig beszélgetünk. Máskor totál csendben vagyunk. És van, hogy alig bírjuk abbahagyni a röhögést. Néha tényleg vicces dolgokon nevetünk, néha azonban csak úgy, magunkon.
(...)
Március 25., péntek
(...)
Viszont a nap további része őrületesen klassz volt. Cortez állta a szavát, és nem sokkal suli után "kimozdultunk" kicsit. Mármint kimentünk a második kerületbe. A Várba. Hurrá.
Igazából én már attól tökre odavoltam, hogy elméletileg beleegyezett a sétába, de hogy gyakorlatilag sem volt kifogása ellene... Ez tényleg tök sokat jelentett nekem. Miután leparkoltunk, Cortez kiszállt a kocsiból, és kérdőn nézett rám.
- És most?
- Keressünk kürtős kalácsot - mosolyogtam rá, mert az, hogy "most sétáljunk", olyan hülyén hangzott volna.
Cortez elküldte az sms parkolást (vagy valami ilyesmit csinált, ehhez nem nagyon értek), aztán megfogta a kezem ( :) ), és csak úgy elindultunk. Jó, giccsesen hangzik, meg minden, de szerintem a Várban sétálni tökre romantikus (szinte hallom Kinga hangját, ahogy pfujol, de nem érdekel), és Cortezzel meg amúgy is bárhol szeretek lenni, úgyhogy összességében majd kicsattantam a boldogságtól. Ja, és még kürtős kalácsot is találtunk. Hurrá. Leültünk egy szabad padra úgy, hogy átvetettük a fél lábunkat a pad támlája alatt, így egymással szembe kerültünk. Közénk raktam a beatleses válltáskám és a zacskót, aztán letéptem egy darabot a kalácsból.
- Nem eszel? - kérdeztem csalódottan, amikor láttam, hogy nem igazán nyúl hozzá.
- Nem szeretem - mosolygott, és a napszemüvege miatt nem tudtam a szemébe nézni.
- Hogy lehet nem szeretni a kürtős kalácsot? - csodálkoztam, mert ez számomra tényleg érthetetlen volt.
- Hogy lehet szeretni? - kérdezett vissza. Oké, ott a pont, neki ugyanolyan fura, hogy én szeretem, mint nekem az, hogy ő nem. Megvontam a vállam, és tovább ettem, Cortez pedig mosolyogva nézett. Tavasz, szerelem, Cortez... ez ilyen mosolygós dolog.
Cortez csendben nézegette a táskámon lévő kitűzőket (Eiffel-torony, Beatles, I luv reading, Paris, Louvre, Help! stb.), közben pedig megszólalt a mobilom.
- Bocsi - vettem el előle a táskát, és belenyúltam, hogy megkeressem. Miközben matattam (hol máshol, mint az alján van a mobil), mindenféle dolgot nyomtam Cortez kezébe, hogy fogja meg. Könyvet, pénztárcát, fél literes ásványvizet (kürtős kalács után kell), ilyesmit.
Anyu hívott, hogy megkérdezze, mikor megyek haza, mert otthon elfelejtettem kiírni suli után (siettem). Biztosítottam róla, hogy nem megyek későn és hogy az országban vagyok, Cortez nem szöktetett meg. Ezt anyu egyénként nem tartotta viccesnek. Na, mindegy. Összecsuktam a telefonom, és elhúztam a számat. Cortez kezében a személyim volt, amin természetesen überbénán nézek ki.
- Azt ne! - nyúltam a kártyáért, remélve, hogy nem látta a fotót. Persze hogy látta.
- Miért?
- Mert gáz.
- Így ismertelek meg - mutatta felém, hogy szembesüljek vele. Na, igen. De erre miért kell emlékeznem?
- Tudom... - motyogtam kínosan. Mivel utálom, ha egy lány a barátjának hisztizik, hogy "csúnya vagyok", "hogy néztem ki", meg "Jézus, ocsmány ez a kép rólam", inkább nem mondtam rá semmit, gondoltam, ezt majd Virággal és Kingával megvitatom. Lányos téma, a fiúk úgysem értik, plusz, ha már velem jár, gondolom, egy kép miatt nem fog dobni. Inkább elkértem Cortezét, mert úgy döntöttem, az akkor fair, ha az ő régi énjét is csekkoljuk.
Kaptam személyit és jogsit is, mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem tudtam röhögni rajta, róla jól sikerült képek voltak. Bár van egyáltalán Cortezről rosszul sikerült kép? Kétlem. Viszont fura volt látni, hogy más volt a haja, meg minden. Régen volt, na. Így, hogy átcseréltünk mindenféle iratot, automatikusan az következett, hogy a telefonjainkban is megnéztük, hogy mik vannak. Az enyémmel kezdtük, és mindketten a készülék fölé hajolva figyeltük, ahogy a menüvel bénázok. Tény, hogy a telefonom ősrégi és ultracikinek számít, de én attól még szeretem. Viszont, kicsit fáradt néha. Van, hogy ellenszegül. Olyankor veszekszünk. De összességében jól kijövünk egymással. :) Sikerült megnyitnom a galériát, és direkt a legrégebbi képekkel kezdtem.
- Te jó ég - sütöttem le a szemem, amikor megláttam Virágot emósként. Cortez levette a napszemüvegét, és összeráncolt szemöldökkel nézte a képeket. Egy csomó van a telómban, úgyhogy ezzel elvoltunk egy darabig.
- Párizs? - kérdezte, amikor Kingával a reptéren állunk a fotón, és én mosolyogva nézek a kamerába, Kinga pedig ideges. (A csomagjai később érkeztek meg a szalagon, mint az enyéim, ezért akkor azért rágott be, mert "én nyertem".)
- Igen - bólintottam mosolyogva.
Az utolsó képek közt egy csomó készült rólunk, azok voltak a frissek. Miután eltettem a telefonom, Cortez a kezembe nyomta a sajátját, de mivel nem tudom kezelni a BlackBerryt, inkább felém mutatva nyomkodta. Neki több mappája volt, és velem ellentétben alig volt sulis képe, inkább akkor készített sok fotót, amikor elutazott. Ezzel kapcsolatban pedig minden érdekelt, úgyhogy egy csomót kérdezgettem. (Ez hol van? Ki ez? Mikor volt? Ez pontosan hol van? Ez melyik nyár? Ez szilveszterkor van?... stb.).
- Tényleg érdekel? - nézett rám kicsit furán.
- Persze - vágtam rá teljesen őszintén.
- Oké - röhögte el magát, és miután meggyőződött róla, hogy valóban kíváncsi vagyok, tovább mutogatta a fényképeket. Naná, hogy minden érdekelt.
Miután egy csomó mappát átnézegettünk, Cortez kilépett a menüből. Csak egy pillanat volt, mielőtt elrakta volna a telefonját, de az pont elég volt arra, hogy lássam a háttérképét. Illetve a háttérképének a helyét. Semmi nem volt ott, vagy ilyesmi. Persze nem várhatom el tőle, hogy én legyek a telefonjában, meg hogy állítson be háttérképnek, csak mégis. Emiatt önkéntelenül is kicsit csalódott lettem.
- Nincs háttérképed... - jegyeztem meg, és magamban azonnal meg is bántam.
- Sosincs - vonta meg a vállát.
- Volt, hogy volt - vágtam rá, mert ezt viszont nem tudtam lenyelni. Emlékszem rá, hogy volt... Nagyon jól emlékszem.
- Azt nem én állítottam be.
- Aha... - néztem félre, és kissé beharaptam a számat.
- Na, most mi történt? - mosolyodott el, és közelebb húzott magához.
- Semmi.
- Látom rajtad.
- Nem, tényleg semmi - legyintettem. Cortez már nem mosolygott, hanem sóhajtva bólintott, és megkért, hogy vegyem elő a telefonom.
- Minek?
- Csak - mondta.
- Oké - kerestem ki megint a táskámból, és kérdőn tartottam felé.
- Hívj fel.
- Mármint hívjalak fel? Most?
- Igen.
- Jó - vontam meg a vállam, és benyomtam a hívás gombot.
Cortez végig engem nézett, a telefonjára rá sem pillantott, csak az arcomra figyelt, miközben a szeme sarkában összefutottak a nevetőráncok. A BlackBerryje rezegni kezdett (mindig némára van állítva), a kijelzőn pedig megjelent a nevem (Reni), és fölötte egy kép. Lélegzet-visszafojtva meredtem a fotóra. Együtt vagyunk rajta. December 20-án. A suli udvarán. Dave készítette rólunk. Akkor csókolt meg hivatalosan először (a nem hivatalosról nincs kép). Ez a fotó nekem is megvan. És ezek szerint neki is.
- Nincs jelentősége, hogy van-e háttérképem - mondta, amikor kinyomta a saját telefonját.
- Tudom - bólintottam, százszázalékosan meggyőzve, mire Cortez felém hajolt, és megcsókolt. Hosszan. Jó, ezt nem részletezném. A lepkéim tomboltak, a mellkasom bizsergett, a gyomrom pedig őrült tempóban liftezett. :)
Még üldögéltünk egy kicsit, de azért kezdett hüvi lenni, meg amúgy is úgy elszaladt az idő, hogy észre sem vettük.
- Nem fázol? - kérdezte.
- De, kicsit. Ez most egy olyan pillanat, mint a filmekben? A lány fázik, a fiú odaadja a dzsekijét... - kérdeztem nevetve. Cortez kérdőn meredt rám.
- Nem, ez egy olyan pillanat, hogy a lány fázik, ezért elindulnak, és a fiú benyomja a fűtést a kocsiban - állt fel a padról, én meg hangosan röhögve tápászkodtam fel.
- De még nem láttuk a panorámát - jutott hirtelen eszembe, és megtorpantam, de Cortez a kezemet fogva húzott maga után.
- Sétáltál a várban, kaptál kalácsot, a panorámát majd megnézed a neten. Húzzunk, mert megfázol - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Hát, jó.
Amikor beültünk a kocsiba, rájöttem, hogy tényleg fázom. Jaj, csak felfázást ne! Bármit, csak azt ne. Cortez felnyomta a fűtést, én pedig összehúztam magamon a farmerdzsekimet, és önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Egyébként... - mondtam némi töprengés után -, az a kép nekem is megvan.
- Tudom - hajolt hozzám, és nyomott egy gyors puszit. - A gáz az, hogy egy csomó mindenki másnak is, mert a hülye Dave felnyomta Twitterre.
- Gondolod, hogy más is letöltötte? - kérdeztem őszinte döbbenettel.
- Fogalmam sincs - vont vállat. Aztán összehúzott szemöldökkel rám nézett, és ahogy szinte egyszerre végiggondoltuk ennek az egésznek az abszurditását, egy pillanat alatt kitört belőlünk a röhögés. Annyira nevettünk, hogy pár percig el sem indultunk, csak röhögtünk a kocsiban.
Ez az egyik, amit olyan nagyon szeretek Cortezben. Minden más mellett, természetesen. Hogy nagyon jól érzem magam vele. Valahogy ez az egész olyan flottul működik, nincs benne semmi mesterkélt. Mindig úgy töltjük az időt, ahogy kedvünk van, nem erőltetjük a dolgokat. Egyszer órákig beszélgetünk. Máskor totál csendben vagyunk. És van, hogy alig bírjuk abbahagyni a röhögést. Néha tényleg vicces dolgokon nevetünk, néha azonban csak úgy, magunkon.
(...)
2014. július 4., péntek
Ketten - Szórakozóhely
Ketten - 299.old.
Március 18., péntek
(...)
És megérkeztünk a szórakozóhelyre. Ami áááá, de nem tetszett. Sötét, levegőtlen, zsúfolt és nem túl tiszta. Nem akarok kényeskedni, vagy ilyesmi, de akkor is.
- Hát, itt vagyunk - néztem Kingára, aki levette a kabátját, a karjára akasztotta, és sorban elkérte a miénket is, hogy együtt adjuk be a ruhatárba.
- Látod, ez egészen biztos - forgolódott.
- Szar a zene - közölte Ricsi, és félretolt egy gyereket, hogy odaférjen hozzánk.
- Tömeg van - feszengett Virág.
- Ne rinyáljatok már! Érezzétek jól magatokat! - vihogta Móni, és a szájában lógó cigit egy idegen srác gyújtotta meg neki.
- Ha ma nem fulladok meg, akkor soha. Sajnálom a tüdőm, hogy idehoztam - morogta Kinga.
- Elkísérlek a ruhatárba - indultam utána, de Cortez továbbra is fogta a kezem. - Csak a ruhatárba megyek Kingával - mondtam, jelezve, hogy "minden oké, nem kell komolyan fognia a kezem egész este".
Átnyomultunk a tömegen, megkerestük a ruhatárat, és nagy lendülettel feldobtuk a pultra a dzsekiket. A bilétákat a zsebünkbe mélyesztettük, és indultunk vissza a többiekhez. Akik nem ott voltak, ahol hagytuk őket, hanem egy félreeső helyen ácsorogtak, és az őrült lármában próbálták megérteni egymást.
- Tessék. Kóla - nyomott Cortez a kezembe egy üveges kólát.
- Köszönöm - mosolyogtam rá, aztán elé állva nekidöntöttem a fejem a vállának, ő meg fél kézzel átölelte a derekam.
- Kicsi ez a hely - csóválta a fejét Virág, aki továbbra sem tudott felengedni, mert nem érezte jól magát a tömegben.
- Emó, ha nem bírod, szólj, és kimegyünk - kiáltotta neki Ricsi.
- Oki - bólintott, afféle "még elvagyok egy darabig" arckifejezéssel.
Egy társaság nyomult el mellettünk, de közben megrekedtek, mert megálltak előttük, úgyhogy ők sem tudtak haladni. Így égett ki a kardigánom ujja. Aztán sikerült megindulniuk, és nagy lendülettel elhúztak mellettünk. Így került a gatyámra egy korsó sör. Éljen a kulturált szórakozás.
- Jól vagy? - dulakodta oda magát hozzám Kinga.
- Tiszta sör a gatyám - simítottam végig a combomon, aztán fintorogva a nedves tenyeremre néztem. - Van egy zsepid?
- Kend belém - nyújtotta Ricsi a karját, mire felröhögtem.
- Dehogy.
- Komolyan mondom.
- Nyugodtan - erősködött Cortez is. - Igénytelenül menőbb.
Röhögve beletöröltem a kezem Ricsi pulcsijába, aki bólintott. Komolyan gondolta. Hát, köszönöm, mert nem találtam zsepit.
- Dave-ék merre vannak? - kapkodtam a fejem.
- A másik teremben szeletelnek valami idegtépő zenére - közölte Zsolti.
- Klassz - bólintottam.
(...)
- Engem kicsit deprimál ez a hely - néztem körbe feszengve.
- Ren, pedig idevaló vagy. Itt sokan használnak ilyen szavakat - röhögött Ricsi, Cortez meg inkább nem mondott rám semmit, csak szorosabban átölelte a derekam, és belepuszilt a hajamba.
- Á, itt vagytok? - állt meg mellettünk Dave. Szakadt róla a víz.
- Basszus, te úsztál? - nézett rá Zsolti értetlenül.
- Nem, csak levegőtlenség van bent.
- Akkor ne menj be - tanácsolta Cortez.
- Igen, szerintem is elég volt - bólogatott Dave.
- Fél óra? Fél óra alatt kitomboltad magad? Ezért jöttünk ide? - hüledezett Kinga.
- Tulajdonképpen - törölte le a homlokát Dave - én ezt egyáltalán nem élvezem.
- Te most szívatsz? - kérdezte Ricsi.
- Jó, elnézést. Azt hittem, jópofa lesz. Nem az. izzadt emberek értek hozzám. Bőrgyógyászhoz kell mennem. Most.
- Péntek este van. Örülök, hogy rajtad most jött ki a hipochondria, Virágon pedig a klausztrofóbia - állapítottam meg. Egy zsúfolt, fülledt, tömeggel teli helyen mindkét eset szerencsés.
A következő pillanatban egy srác megállt mellettünk (totál be volt nyomva), és vigyorogva felemelt egy pohár... valamit.
- Egészségetekre! - üvöltötte. Fogalmunk sincs, ki volt az.
- Jó, persze, neked is - nyúlt előre Cortez, és a srác vállát megragadva megfordította, hogy "örüljön tovább másoknak". Igazából annyira részeg volt, hogy azt sem tudta, hogy tett egy 180 fokos fordulatot, lazán beszélt tovább egy másik csapatnak.
- Hé, ki jön velem, hogy vegyünk valamit inni? - kérdezte Macu, aki hirtelen felbukkant mellettünk.
- Én - tette fel a kezét Kinga. Nem tudom, miért jelentkezett, valószínű, ő sose lazít.
- Én is - mondtam.
- Hallod, kiviszem Emót a levegőre, mert lefehéredett - szólt Ricsi.
- Jól vagy? Vegyek neked valamit inni? - hajoltam le Virág elé, aki tényleg sápadt volt, és annyira kiszáradt a szája, hogy tiszta fehér színű volt.
- ijjj, nem, csak levegő kéne - motyogta.
- Na, gyere - ragadta meg Ricsi a karját, és utat törve a tömegben, kifelé rángatta Virágot.
- Mindjárt jövünk, hozunk inni - szóltam Corteznek, és ott hagytam Dave-vel és Zsoltival.
(...)
Hallod! - kiáltott valaki a hátam mögül. Macu tovább beszélgetett velünk a hajáról, amikor megint hallottam, hogy valaki kiabál, úgyhogy megfordultam.
- Igen, te. Szólj a sárgának, hogy neki ugatok! - üvöltötte nekem egy srác, mire döbbenten megráztam a fejem.
- Tessék? - kérdeztem, mert abszolút nem értettem, hogy mi van. A fiú egyébként egy hatfős társaságban állt, és nem voltak józanok.
- Jól hallottad. Küldd ide a sárgát!
- Milyen mit? - néztem Kingára értetlenül. Kinga szeme akkor már tikkelt, és csípőre tett kézzel tett egy lépést a társaság felé.
- Ne haragudj, de "sárga" alatt a barátomat értetted? - kérdezte "mindjárt ordítok" hangsúllyal, amit én már elég jól ismertem, új "barátaink" azonban nem.
- Ja, a kínai. Sárga. Ferdeszemű.
- Bocs, de japán származású vagyok - helyesbített Macu félénken.
- Rohadtul nem érdekel! Hogy mersz elém állni a sorba, te sárga kutya? - szólt rá dühösen a provokáló tag, mire Macu elhallgatott, én pedig ösztönösen elé álltam, mintha csak el tudna bújni mögöttem, vagy ilyesmi.
- Tudod, mindig megmosolyogtat az emberi butaság. Akik a határait keresik, azoknak szívesen bemutatnálak, mert te vagy az élő példa arra, hogy az emberi butaság határtalan. Gratulálok, ez egyébként nem semmi teljesítmény - bólogatott Kinga tettetett elismeréssel.
- Mi a francot magyarázol? - förmedt rá a fiú, akinek a haverjai továbbra is Macut fürkészték. Akkor, ott tényleg azt hittem, hogy pillanatokon belül agyonverik.
- Bőrszín és származás alapján megítélni valakit? Óriási teljesítmény. Bravó - tapsolt Kinga kettőt, én pedig éreztem, hogy kezdi túlfeszíteni a húrt.
- Inkább csak menjünk - mondtam kétségbeesve.
- Nem, nem - rángatta ki a karját a szorításomból, és még egy lépéssel közelebb lépett a társasághoz. - Te ilyen vizuális alkat vagy? Látsz valakit és elítéled? - tette csípőre a kezét Kinga. - Tudod, milyen, ha első látásra véleményt alkotnak rólad? Na, figyelj! Kinga szeme szikrát szórt. - Körülbelül százhetvennégy centi magas, hetvenöt-nyolcvan kilogramm súlyú, világos bőrű, középbarna hajú fiú vagy. A röhögésedből ítélve rosszak a fogaid, aminek köze lehet ahhoz, hogy most is savanyú sörszagot árasztasz. Az öltözéked márkásnak tűnik, de te csak azt hiszed, hogy nem tudja mindenki, hogy replika, ráadásul nem is az igényes fajta. A fejeden lévő zselé láttatni engedi, hogy ritka a hajad és hamar fogsz kopaszodni. Talán ez genetika. A tekinteted arról árulkodik, hogy erősen illuminált állapotban vagy, nem keveset ittál ma este, ami csak még nevetségesebbé teszi a fellépésed. Megszólalásod és véleményed pedig ezeknél bőven többet árul el rólad. Összességében, első hallásra és látásra te egy kisebbségi komplexusokkal küzdő, unintelligens, rasszista elvekkel rendelkező fiatal vagy, aki a saját kudarcát rávetíti a világra, mert nem képes szembenézni vele - fejezte be Kinga, én pedig lesütöttem a szemem. Tudtam, ha a társaság megérti, mit mondott, elszabadul a pokol. - Nos. Ilyen érzés, ha az embert első látásra elítélik. Ha a barátom sárgának tűnik, akkor te olyannak, amilyennek elmondtalak. Mindkettő igaz. Csak az ő esetében külsőségekről van szó, amin egy normál gondolkodású ember abszolút nem akad fenn, a te esetedben viszont komplexebb a dolog. Ez van - tárta szét a karját Kinga.
- Azta - motyogta Macu. Benne ekkor tudatosultak a hallottak. A srác Kingával szemben állt, meg-megremegett a szemhéja, és láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét. Ezt Kinga is azonnal észrevette, és gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Ha tetézni szeretnéd, akkor emelj kezet egy lányra. Bátran. Na - röhögte ki, és annyira gúnyos volt, hogy már én éreztem magam kínosan. A srác keze elernyedt, és mondott valamit, ami igazán csúnya, úgyhogy nem írom le. Kinga nem reagált rá, csak megragadta Macu karját, és miközben maga előtt tolta (nehogy bántódása essen hátulról), elindultunk vissza Cortezékhez.
- Menjünk innen. Elég volt - mondta Kinga, és Zsolti kezébe nyomta a szénsavmentes ásványvizet.
- Hozzuk a kabátokat - biccentett Cortez, és Kingával együtt elment, én pedig Zsoltival és Macuval a kijárat felé igyekeztem.
A szabadba érve éreztem, hogy mennyire fülledt volt a levegő odabenn. Virág és Ricsi az épület oldalában ácsorogtak, amint észrevettek minket, odasiettek hozzánk.
- Megyünk - mondtam.
- Vííí, de jó. Utálom ezt a helyet - bólintott Virág, és Ricsi vállára hajtotta a fejét.
- Én is - felelte Macu.
- Én is - intettem.
- Te, Zsolti! Kinga őrületes - szólt Macu.
- Mer'? - kérdezte Zsolti.
- Simán szembeszállt hat fiúval, akik lesárgáztak engem - mondta.
- Muhahahaha! - röhögött fel Zsolti. - De akkor is. Sárga? Kinek jut eszébe ekkora baromság?
- Sajnos sok mindenkinek - mondtam, és bátorítóan Macura mosolyogtam, aki kedvesen visszamosolygott.
Cortez és Kinga jöttek ki, és szétosztották a kabátokat.
- Halljátok - vakarta meg az állát ricsi -, van arra esély, hogy a részeg, beszólós társaság lassan megérti, amit Kinga mondott?
- Előfordulhat - bólintottam.
- Akkor húzzunk innen, mielőtt betörik a fejünket!
- Elérjük? - nézte Cortez a nyitott ajtóval álló villamost, ami a piros lámpánál várakozott.
- El. Futás! - indult meg Kinga, aztán mindannyian rohanni kezdtünk.
Szinte felestünk a villamosra, ami Zsolti mögött csukódott be. Vagyis inkább odacsukta a kabátját.
- Húzd! - kapta el Kinga, és teljes erejével cibálni kezdte, végül kiszabadult, és mindketten elveszítették az egyensúlyukat. Óriási röhögés hangzott fel, a többi utas pedig kérdőn forgolódott hátrafelé, hogy mit művelünk.
(...)
(Zsoltiék garázsában)
- Hogy egyeseknek mi jó abban, ha öntudatlanra isszák magukat és részegen fetrengenek! Szánalmas - forgatta a szemét Kinga. És ebben egyébként mindannyian egyetértettünk. Jó, Andris és Robi vihogtak, hogy ők "imádnak piálni", de pár sörön kívül még ők sem nagyon találkoztak alkohollal.
Igazából tökre belemerültünk a témába, mindannyian érveltünk kicsit, hogy miért nem motivál minket a "kamaszos züllés". Cortez indoka első osztályú volt, ő Amerikában nőtt fel, ott nem divat tizenévesen berúgni (legalábbis az ő ismeretségi körében), ráadásul még három évig nem is nagykorú ott, úgyhogy az ő felfogása ilyen szempontból elég "amcsis". Kinga, aki határozottan és teljes meggyőződéssel küzd a családon belüli erőszak ellen, azt magyarázta, hogy éppen elég családban probléma, ha a szülő iszik, legalább a fiatalok lehetnének normálisak. Ő száz százalékig absztinens. Zsolti azon vihogott, hogy ő "pia nélkül is überjó fej". :) Ricsi úgy érzi, neki józanul kell vigyáznia Virágra, mert néha így is nehéz, hát még, ha nem lenne tudatánál. Dave és Macu nem látják értelmét, én meg csak megvontam a vállam, és közöltem, én "nyomi" vagyok, nem iszom. Ezen mindannyian felröhögtünk.
- Én biztos, hogy soha többet - tette fel a kezét végül Virág, és fintorogva elhúzta a száját.
- Soha többet? Mi az, nyomtál már be? - röhögte ki Zsolti.
Virág kínosan körbenézett, aztán megvonta a vállát.
- Ühüm. Még tizedikben. És fúúú, soha nem voltam még annyira rosszul...
- Váá, hánytál is? - kérdezte vihogva Andris.
- Ühüm - bólogatott Virág, és látszott rajta, nem büszke magára. Mindannyian pontosan tudtuk, hogy ez akkor történhetett, amikor Doriánnal és a barátaival lógott. Nos, azokra az időkre senki nem emlékszik vissza szívesen.
- Ezért még egyszer lefejelem azt a szemetet - idegeskedett Ricsi.
- Már megtörtént - mosolyogtam rá, emlékeztetve, hogy a "Dorián-ügyet" már lerendezte.
- Ezért kettő jár - vágta rá Ricsi. Hát, van, aki nem felejt és bocsát meg egykönnyen. Ricsi ilyen. Tulajdonképpen a világon szinte mindennel kapcsolatban közömbös, de ha Virágról van szó, akkor ugrik. És attól függetlenül, hogy ilyenkor elég ijesztő, azért ez iszonyat nagy igazolás Virág felé. Szörnyen összetartoznak.
(...)
Március 18., péntek
(...)
És megérkeztünk a szórakozóhelyre. Ami áááá, de nem tetszett. Sötét, levegőtlen, zsúfolt és nem túl tiszta. Nem akarok kényeskedni, vagy ilyesmi, de akkor is.
- Hát, itt vagyunk - néztem Kingára, aki levette a kabátját, a karjára akasztotta, és sorban elkérte a miénket is, hogy együtt adjuk be a ruhatárba.
- Látod, ez egészen biztos - forgolódott.
- Szar a zene - közölte Ricsi, és félretolt egy gyereket, hogy odaférjen hozzánk.
- Tömeg van - feszengett Virág.
- Ne rinyáljatok már! Érezzétek jól magatokat! - vihogta Móni, és a szájában lógó cigit egy idegen srác gyújtotta meg neki.
- Ha ma nem fulladok meg, akkor soha. Sajnálom a tüdőm, hogy idehoztam - morogta Kinga.
- Elkísérlek a ruhatárba - indultam utána, de Cortez továbbra is fogta a kezem. - Csak a ruhatárba megyek Kingával - mondtam, jelezve, hogy "minden oké, nem kell komolyan fognia a kezem egész este".
Átnyomultunk a tömegen, megkerestük a ruhatárat, és nagy lendülettel feldobtuk a pultra a dzsekiket. A bilétákat a zsebünkbe mélyesztettük, és indultunk vissza a többiekhez. Akik nem ott voltak, ahol hagytuk őket, hanem egy félreeső helyen ácsorogtak, és az őrült lármában próbálták megérteni egymást.
- Tessék. Kóla - nyomott Cortez a kezembe egy üveges kólát.
- Köszönöm - mosolyogtam rá, aztán elé állva nekidöntöttem a fejem a vállának, ő meg fél kézzel átölelte a derekam.
- Kicsi ez a hely - csóválta a fejét Virág, aki továbbra sem tudott felengedni, mert nem érezte jól magát a tömegben.
- Emó, ha nem bírod, szólj, és kimegyünk - kiáltotta neki Ricsi.
- Oki - bólintott, afféle "még elvagyok egy darabig" arckifejezéssel.
Egy társaság nyomult el mellettünk, de közben megrekedtek, mert megálltak előttük, úgyhogy ők sem tudtak haladni. Így égett ki a kardigánom ujja. Aztán sikerült megindulniuk, és nagy lendülettel elhúztak mellettünk. Így került a gatyámra egy korsó sör. Éljen a kulturált szórakozás.
- Jól vagy? - dulakodta oda magát hozzám Kinga.
- Tiszta sör a gatyám - simítottam végig a combomon, aztán fintorogva a nedves tenyeremre néztem. - Van egy zsepid?
- Kend belém - nyújtotta Ricsi a karját, mire felröhögtem.
- Dehogy.
- Komolyan mondom.
- Nyugodtan - erősködött Cortez is. - Igénytelenül menőbb.
Röhögve beletöröltem a kezem Ricsi pulcsijába, aki bólintott. Komolyan gondolta. Hát, köszönöm, mert nem találtam zsepit.
- Dave-ék merre vannak? - kapkodtam a fejem.
- A másik teremben szeletelnek valami idegtépő zenére - közölte Zsolti.
- Klassz - bólintottam.
(...)
- Engem kicsit deprimál ez a hely - néztem körbe feszengve.
- Ren, pedig idevaló vagy. Itt sokan használnak ilyen szavakat - röhögött Ricsi, Cortez meg inkább nem mondott rám semmit, csak szorosabban átölelte a derekam, és belepuszilt a hajamba.
- Á, itt vagytok? - állt meg mellettünk Dave. Szakadt róla a víz.
- Basszus, te úsztál? - nézett rá Zsolti értetlenül.
- Nem, csak levegőtlenség van bent.
- Akkor ne menj be - tanácsolta Cortez.
- Igen, szerintem is elég volt - bólogatott Dave.
- Fél óra? Fél óra alatt kitomboltad magad? Ezért jöttünk ide? - hüledezett Kinga.
- Tulajdonképpen - törölte le a homlokát Dave - én ezt egyáltalán nem élvezem.
- Te most szívatsz? - kérdezte Ricsi.
- Jó, elnézést. Azt hittem, jópofa lesz. Nem az. izzadt emberek értek hozzám. Bőrgyógyászhoz kell mennem. Most.
- Péntek este van. Örülök, hogy rajtad most jött ki a hipochondria, Virágon pedig a klausztrofóbia - állapítottam meg. Egy zsúfolt, fülledt, tömeggel teli helyen mindkét eset szerencsés.
A következő pillanatban egy srác megállt mellettünk (totál be volt nyomva), és vigyorogva felemelt egy pohár... valamit.
- Egészségetekre! - üvöltötte. Fogalmunk sincs, ki volt az.
- Jó, persze, neked is - nyúlt előre Cortez, és a srác vállát megragadva megfordította, hogy "örüljön tovább másoknak". Igazából annyira részeg volt, hogy azt sem tudta, hogy tett egy 180 fokos fordulatot, lazán beszélt tovább egy másik csapatnak.
- Hé, ki jön velem, hogy vegyünk valamit inni? - kérdezte Macu, aki hirtelen felbukkant mellettünk.
- Én - tette fel a kezét Kinga. Nem tudom, miért jelentkezett, valószínű, ő sose lazít.
- Én is - mondtam.
- Hallod, kiviszem Emót a levegőre, mert lefehéredett - szólt Ricsi.
- Jól vagy? Vegyek neked valamit inni? - hajoltam le Virág elé, aki tényleg sápadt volt, és annyira kiszáradt a szája, hogy tiszta fehér színű volt.
- ijjj, nem, csak levegő kéne - motyogta.
- Na, gyere - ragadta meg Ricsi a karját, és utat törve a tömegben, kifelé rángatta Virágot.
- Mindjárt jövünk, hozunk inni - szóltam Corteznek, és ott hagytam Dave-vel és Zsoltival.
(...)
Hallod! - kiáltott valaki a hátam mögül. Macu tovább beszélgetett velünk a hajáról, amikor megint hallottam, hogy valaki kiabál, úgyhogy megfordultam.
- Igen, te. Szólj a sárgának, hogy neki ugatok! - üvöltötte nekem egy srác, mire döbbenten megráztam a fejem.
- Tessék? - kérdeztem, mert abszolút nem értettem, hogy mi van. A fiú egyébként egy hatfős társaságban állt, és nem voltak józanok.
- Jól hallottad. Küldd ide a sárgát!
- Milyen mit? - néztem Kingára értetlenül. Kinga szeme akkor már tikkelt, és csípőre tett kézzel tett egy lépést a társaság felé.
- Ne haragudj, de "sárga" alatt a barátomat értetted? - kérdezte "mindjárt ordítok" hangsúllyal, amit én már elég jól ismertem, új "barátaink" azonban nem.
- Ja, a kínai. Sárga. Ferdeszemű.
- Bocs, de japán származású vagyok - helyesbített Macu félénken.
- Rohadtul nem érdekel! Hogy mersz elém állni a sorba, te sárga kutya? - szólt rá dühösen a provokáló tag, mire Macu elhallgatott, én pedig ösztönösen elé álltam, mintha csak el tudna bújni mögöttem, vagy ilyesmi.
- Tudod, mindig megmosolyogtat az emberi butaság. Akik a határait keresik, azoknak szívesen bemutatnálak, mert te vagy az élő példa arra, hogy az emberi butaság határtalan. Gratulálok, ez egyébként nem semmi teljesítmény - bólogatott Kinga tettetett elismeréssel.
- Mi a francot magyarázol? - förmedt rá a fiú, akinek a haverjai továbbra is Macut fürkészték. Akkor, ott tényleg azt hittem, hogy pillanatokon belül agyonverik.
- Bőrszín és származás alapján megítélni valakit? Óriási teljesítmény. Bravó - tapsolt Kinga kettőt, én pedig éreztem, hogy kezdi túlfeszíteni a húrt.
- Inkább csak menjünk - mondtam kétségbeesve.
- Nem, nem - rángatta ki a karját a szorításomból, és még egy lépéssel közelebb lépett a társasághoz. - Te ilyen vizuális alkat vagy? Látsz valakit és elítéled? - tette csípőre a kezét Kinga. - Tudod, milyen, ha első látásra véleményt alkotnak rólad? Na, figyelj! Kinga szeme szikrát szórt. - Körülbelül százhetvennégy centi magas, hetvenöt-nyolcvan kilogramm súlyú, világos bőrű, középbarna hajú fiú vagy. A röhögésedből ítélve rosszak a fogaid, aminek köze lehet ahhoz, hogy most is savanyú sörszagot árasztasz. Az öltözéked márkásnak tűnik, de te csak azt hiszed, hogy nem tudja mindenki, hogy replika, ráadásul nem is az igényes fajta. A fejeden lévő zselé láttatni engedi, hogy ritka a hajad és hamar fogsz kopaszodni. Talán ez genetika. A tekinteted arról árulkodik, hogy erősen illuminált állapotban vagy, nem keveset ittál ma este, ami csak még nevetségesebbé teszi a fellépésed. Megszólalásod és véleményed pedig ezeknél bőven többet árul el rólad. Összességében, első hallásra és látásra te egy kisebbségi komplexusokkal küzdő, unintelligens, rasszista elvekkel rendelkező fiatal vagy, aki a saját kudarcát rávetíti a világra, mert nem képes szembenézni vele - fejezte be Kinga, én pedig lesütöttem a szemem. Tudtam, ha a társaság megérti, mit mondott, elszabadul a pokol. - Nos. Ilyen érzés, ha az embert első látásra elítélik. Ha a barátom sárgának tűnik, akkor te olyannak, amilyennek elmondtalak. Mindkettő igaz. Csak az ő esetében külsőségekről van szó, amin egy normál gondolkodású ember abszolút nem akad fenn, a te esetedben viszont komplexebb a dolog. Ez van - tárta szét a karját Kinga.
- Azta - motyogta Macu. Benne ekkor tudatosultak a hallottak. A srác Kingával szemben állt, meg-megremegett a szemhéja, és láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét. Ezt Kinga is azonnal észrevette, és gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Ha tetézni szeretnéd, akkor emelj kezet egy lányra. Bátran. Na - röhögte ki, és annyira gúnyos volt, hogy már én éreztem magam kínosan. A srác keze elernyedt, és mondott valamit, ami igazán csúnya, úgyhogy nem írom le. Kinga nem reagált rá, csak megragadta Macu karját, és miközben maga előtt tolta (nehogy bántódása essen hátulról), elindultunk vissza Cortezékhez.
- Menjünk innen. Elég volt - mondta Kinga, és Zsolti kezébe nyomta a szénsavmentes ásványvizet.
- Hozzuk a kabátokat - biccentett Cortez, és Kingával együtt elment, én pedig Zsoltival és Macuval a kijárat felé igyekeztem.
A szabadba érve éreztem, hogy mennyire fülledt volt a levegő odabenn. Virág és Ricsi az épület oldalában ácsorogtak, amint észrevettek minket, odasiettek hozzánk.
- Megyünk - mondtam.
- Vííí, de jó. Utálom ezt a helyet - bólintott Virág, és Ricsi vállára hajtotta a fejét.
- Én is - felelte Macu.
- Én is - intettem.
- Te, Zsolti! Kinga őrületes - szólt Macu.
- Mer'? - kérdezte Zsolti.
- Simán szembeszállt hat fiúval, akik lesárgáztak engem - mondta.
- Muhahahaha! - röhögött fel Zsolti. - De akkor is. Sárga? Kinek jut eszébe ekkora baromság?
- Sajnos sok mindenkinek - mondtam, és bátorítóan Macura mosolyogtam, aki kedvesen visszamosolygott.
Cortez és Kinga jöttek ki, és szétosztották a kabátokat.
- Halljátok - vakarta meg az állát ricsi -, van arra esély, hogy a részeg, beszólós társaság lassan megérti, amit Kinga mondott?
- Előfordulhat - bólintottam.
- Akkor húzzunk innen, mielőtt betörik a fejünket!
- Elérjük? - nézte Cortez a nyitott ajtóval álló villamost, ami a piros lámpánál várakozott.
- El. Futás! - indult meg Kinga, aztán mindannyian rohanni kezdtünk.
Szinte felestünk a villamosra, ami Zsolti mögött csukódott be. Vagyis inkább odacsukta a kabátját.
- Húzd! - kapta el Kinga, és teljes erejével cibálni kezdte, végül kiszabadult, és mindketten elveszítették az egyensúlyukat. Óriási röhögés hangzott fel, a többi utas pedig kérdőn forgolódott hátrafelé, hogy mit művelünk.
(...)
(Zsoltiék garázsában)
- Hogy egyeseknek mi jó abban, ha öntudatlanra isszák magukat és részegen fetrengenek! Szánalmas - forgatta a szemét Kinga. És ebben egyébként mindannyian egyetértettünk. Jó, Andris és Robi vihogtak, hogy ők "imádnak piálni", de pár sörön kívül még ők sem nagyon találkoztak alkohollal.
Igazából tökre belemerültünk a témába, mindannyian érveltünk kicsit, hogy miért nem motivál minket a "kamaszos züllés". Cortez indoka első osztályú volt, ő Amerikában nőtt fel, ott nem divat tizenévesen berúgni (legalábbis az ő ismeretségi körében), ráadásul még három évig nem is nagykorú ott, úgyhogy az ő felfogása ilyen szempontból elég "amcsis". Kinga, aki határozottan és teljes meggyőződéssel küzd a családon belüli erőszak ellen, azt magyarázta, hogy éppen elég családban probléma, ha a szülő iszik, legalább a fiatalok lehetnének normálisak. Ő száz százalékig absztinens. Zsolti azon vihogott, hogy ő "pia nélkül is überjó fej". :) Ricsi úgy érzi, neki józanul kell vigyáznia Virágra, mert néha így is nehéz, hát még, ha nem lenne tudatánál. Dave és Macu nem látják értelmét, én meg csak megvontam a vállam, és közöltem, én "nyomi" vagyok, nem iszom. Ezen mindannyian felröhögtünk.
- Én biztos, hogy soha többet - tette fel a kezét végül Virág, és fintorogva elhúzta a száját.
- Soha többet? Mi az, nyomtál már be? - röhögte ki Zsolti.
Virág kínosan körbenézett, aztán megvonta a vállát.
- Ühüm. Még tizedikben. És fúúú, soha nem voltam még annyira rosszul...
- Váá, hánytál is? - kérdezte vihogva Andris.
- Ühüm - bólogatott Virág, és látszott rajta, nem büszke magára. Mindannyian pontosan tudtuk, hogy ez akkor történhetett, amikor Doriánnal és a barátaival lógott. Nos, azokra az időkre senki nem emlékszik vissza szívesen.
- Ezért még egyszer lefejelem azt a szemetet - idegeskedett Ricsi.
- Már megtörtént - mosolyogtam rá, emlékeztetve, hogy a "Dorián-ügyet" már lerendezte.
- Ezért kettő jár - vágta rá Ricsi. Hát, van, aki nem felejt és bocsát meg egykönnyen. Ricsi ilyen. Tulajdonképpen a világon szinte mindennel kapcsolatban közömbös, de ha Virágról van szó, akkor ugrik. És attól függetlenül, hogy ilyenkor elég ijesztő, azért ez iszonyat nagy igazolás Virág felé. Szörnyen összetartoznak.
(...)
2014. július 2., szerda
Ketten - Net- és mobilkorlátozás
Ketten - 254.old.
Március 8., kedd
(...)
Éppen a konyhában csináltam egy szendvicset (anyu az esőzések miatt a rádióba ment, apu még nem ért haza), amikor megszólalt a Basket Case. Nos, ez tényleg csak egy dolgot jelenthetett.
- Oké, mondd, hogy minden rendben - szóltam bele köszönés nélkül.
- Minden rendben - mondta Cortez, mire kicsit megnyugodva néztem magam elé.
- Feladtad?
- Fel. Duplán.
- De miért? - csodálkoztam.
- Mert ugrott a délután, nem tudok átmenni, és nem akartam, hogy úgy várj rám, hogy nem tudok szólni.
- Ó. Oké. De rájöttem volna. Idővel. Mondjuk, kicsit jobb így, hogy szólsz.
- Tudom. Azért hívtalak.
- És miért? Mármint, hogy tudod, mi jött közbe? Vagyis csak úgy kérdezem... - makogtam összevissza.
- Ez a másik. A szüleim várnak skype-on, muszáj neteznem. Úgyhogy mindenképp szívtam.
- Sajnálom. De, gondolom, fontos. Szóval érthető. Talán Haller is megérti - mondtam, mert úgy éreztem, ezt a játékot nem azért kaptuk, hogy például Cortez ne beszélhessen a szüleivel, hanem hogy ne lógjunk ész és ok nélkül a neten.
- Most már mindegy, hívtalak - nevette el magát.
- Köszi - szóltam halkan, közben meg vigyorogtam, mint a vadalma.
- Így viszont te se fogod kibírni - mondta hirtelen.
- Én? Én biztos, hogy kibírom - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Ezer százalék, hogy nem.
- Az, hogy te feladtad, nem jelenti azt, hogy én is fel fogom - értetlenkedtem. Merthogy legalább ő tud hívni, gondolom, fog is, szóval beszélni nem tudunk. Miért lenne nekem így nehezebb? Két pillanat múlva kiderült.
- Ha üzenek, nem üzensz vissza?
- Nem - erősködtem.
- Bármit írok, nem reagálsz?
- Nem.
- Kizárt dolog.
- Fogadjunk? - akadtam ki, mert nem igaz, hogy nem hiszi el. Ha azt mondom, nem írok vissza, semmilyen körülmények között, akkor az úgy is van.
- Veszítesz.
- Várj - kaptam észbe. - De nem haragszol, ha nem válaszolok...
- Nem haragszom. De válaszolni fogsz.
- Én nem.
- Meglátjuk.
- Meglátjuk - bólintottam, aztán letettem a telefont.
Két pillanat múlva jött egy sms, mire felröhögtem, és megnéztem, mit írt. "A hét végén megnézzük a Harcosok klubját. Nem gond, ugye? Oké. Kösz."
(...)
Március 9., szerda
Reggel a suliba érve Virággal bementünk a mosdóba, és miközben ő megigazította a pillangós csatját (?), én elmeséltem neki, hogy Cortez este konkrétan bombázott az sms-ekkel, totálisan kiélvezve, hogy nem tudok rá reagálni.
(...)
Hazaérve anyunak beszámoltam a napomról (kötelező "semmi nem történt", kicsit részletesebben), aztán megcsináltam a leckéimet, majd Virág leckéit, végül megtanultam egy verset, és a babzsák fotelembe lehuppanva elővettem A skarlát betűt. Legalább négy perce olvastam, amikor megérkezett Cortez. Hú, elszaladt az idő.
- Szia - néztem rá mosolyogva. - Mondj egy dalt.
- Mi?
- Akármit. Nem megy ki a fejemből a Gábor Áron rézágyúja. Mondj mást, mert megőrülök.
- Kossuth Lajos azt üzente - felelte, mire elnevettem magam.
- Igazad van, ez tényleg sokkal jobb - bólintottam elismerően. És komolyan, onnantól kezdve az járt a fejemben. Ez annyira nem ér!
(...)
Március 10., csütörtök
(...)
Fogmosás közben éppen a homlokomat fürkésztem (láttam rajta pár "halálra" ítélt patit), amikor üzenetem jött. Friss kapcsolatban lévő emberhez híven mindig nálam van a mobilom, úgyhogy kihalásztam a pizsim zsebéből a telefont, és a fogkefét a fogam közé szorítva felnyitottam a készüléket. Aztán rámeredtem az üzenetre, majd véletlenül lenyeltem a fogkrémet. Pfuj.
Némi döbbenet után elmosolyodtam, és azonnal rányomtam a válaszra. Egész héten szó nélkül hagytam az üzeneteit, mindet, pedig néhányra reflexből válaszoltam volna. De amit ma este kaptam, arra válaszolnom kellett. Csak egy szó, nem nagy ügy. Nekem mégis az volt. A legnagyobb. Miután a telóm kiírta, hogy üzenet elküldve, kiköptem a maradék fogkrémet, és tudtam, hogy azonnal csörögni fogok. Így is történt.
- Csak visszaírtál - szólt bele köszönés nélkül.
- igen, mert erre reagálnom kellett... - vigyorogtam folyamatosan.
- Ahaa - gúnyolódott totál édes stílusban.
- Ha csak azért írtad, hogy feladjam a versenyt, akkor közlöm, ez gonosz dolog volt.
- Azért írtam, mert így van - vágta rá. Hűű. Lepkék, ne bomoljatok odabent!
- Értem - motyogtam zavartan, és a tükörképem látva megállapíthattam, hogy totál elvörösödtem.
- Miért visszahangzol?
- Mert éppen fogat mosok.
- Jó éjt.
- Neked is.
Miután leraktuk, még elég sokáig mosolyogtam. A "szeretlek" sms-em pedig ott lapul a bejövőim között. Azért néha ránéztem, hogy biztosan ott van-e még. Ott volt.
| Cortez: 5/5* - azt írta: szeret. Víííííííí.
(...)
Március 8., kedd
(...)
Éppen a konyhában csináltam egy szendvicset (anyu az esőzések miatt a rádióba ment, apu még nem ért haza), amikor megszólalt a Basket Case. Nos, ez tényleg csak egy dolgot jelenthetett.
- Oké, mondd, hogy minden rendben - szóltam bele köszönés nélkül.
- Minden rendben - mondta Cortez, mire kicsit megnyugodva néztem magam elé.
- Feladtad?
- Fel. Duplán.
- De miért? - csodálkoztam.
- Mert ugrott a délután, nem tudok átmenni, és nem akartam, hogy úgy várj rám, hogy nem tudok szólni.
- Ó. Oké. De rájöttem volna. Idővel. Mondjuk, kicsit jobb így, hogy szólsz.
- Tudom. Azért hívtalak.
- És miért? Mármint, hogy tudod, mi jött közbe? Vagyis csak úgy kérdezem... - makogtam összevissza.
- Ez a másik. A szüleim várnak skype-on, muszáj neteznem. Úgyhogy mindenképp szívtam.
- Sajnálom. De, gondolom, fontos. Szóval érthető. Talán Haller is megérti - mondtam, mert úgy éreztem, ezt a játékot nem azért kaptuk, hogy például Cortez ne beszélhessen a szüleivel, hanem hogy ne lógjunk ész és ok nélkül a neten.
- Most már mindegy, hívtalak - nevette el magát.
- Köszi - szóltam halkan, közben meg vigyorogtam, mint a vadalma.
- Így viszont te se fogod kibírni - mondta hirtelen.
- Én? Én biztos, hogy kibírom - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Ezer százalék, hogy nem.
- Az, hogy te feladtad, nem jelenti azt, hogy én is fel fogom - értetlenkedtem. Merthogy legalább ő tud hívni, gondolom, fog is, szóval beszélni nem tudunk. Miért lenne nekem így nehezebb? Két pillanat múlva kiderült.
- Ha üzenek, nem üzensz vissza?
- Nem - erősködtem.
- Bármit írok, nem reagálsz?
- Nem.
- Kizárt dolog.
- Fogadjunk? - akadtam ki, mert nem igaz, hogy nem hiszi el. Ha azt mondom, nem írok vissza, semmilyen körülmények között, akkor az úgy is van.
- Veszítesz.
- Várj - kaptam észbe. - De nem haragszol, ha nem válaszolok...
- Nem haragszom. De válaszolni fogsz.
- Én nem.
- Meglátjuk.
- Meglátjuk - bólintottam, aztán letettem a telefont.
Két pillanat múlva jött egy sms, mire felröhögtem, és megnéztem, mit írt. "A hét végén megnézzük a Harcosok klubját. Nem gond, ugye? Oké. Kösz."
(...)
Március 9., szerda
Reggel a suliba érve Virággal bementünk a mosdóba, és miközben ő megigazította a pillangós csatját (?), én elmeséltem neki, hogy Cortez este konkrétan bombázott az sms-ekkel, totálisan kiélvezve, hogy nem tudok rá reagálni.
(...)
Hazaérve anyunak beszámoltam a napomról (kötelező "semmi nem történt", kicsit részletesebben), aztán megcsináltam a leckéimet, majd Virág leckéit, végül megtanultam egy verset, és a babzsák fotelembe lehuppanva elővettem A skarlát betűt. Legalább négy perce olvastam, amikor megérkezett Cortez. Hú, elszaladt az idő.
- Szia - néztem rá mosolyogva. - Mondj egy dalt.
- Mi?
- Akármit. Nem megy ki a fejemből a Gábor Áron rézágyúja. Mondj mást, mert megőrülök.
- Kossuth Lajos azt üzente - felelte, mire elnevettem magam.
- Igazad van, ez tényleg sokkal jobb - bólintottam elismerően. És komolyan, onnantól kezdve az járt a fejemben. Ez annyira nem ér!
(...)
Március 10., csütörtök
(...)
Fogmosás közben éppen a homlokomat fürkésztem (láttam rajta pár "halálra" ítélt patit), amikor üzenetem jött. Friss kapcsolatban lévő emberhez híven mindig nálam van a mobilom, úgyhogy kihalásztam a pizsim zsebéből a telefont, és a fogkefét a fogam közé szorítva felnyitottam a készüléket. Aztán rámeredtem az üzenetre, majd véletlenül lenyeltem a fogkrémet. Pfuj.
Némi döbbenet után elmosolyodtam, és azonnal rányomtam a válaszra. Egész héten szó nélkül hagytam az üzeneteit, mindet, pedig néhányra reflexből válaszoltam volna. De amit ma este kaptam, arra válaszolnom kellett. Csak egy szó, nem nagy ügy. Nekem mégis az volt. A legnagyobb. Miután a telóm kiírta, hogy üzenet elküldve, kiköptem a maradék fogkrémet, és tudtam, hogy azonnal csörögni fogok. Így is történt.
- Csak visszaírtál - szólt bele köszönés nélkül.
- igen, mert erre reagálnom kellett... - vigyorogtam folyamatosan.
- Ahaa - gúnyolódott totál édes stílusban.
- Ha csak azért írtad, hogy feladjam a versenyt, akkor közlöm, ez gonosz dolog volt.
- Azért írtam, mert így van - vágta rá. Hűű. Lepkék, ne bomoljatok odabent!
- Értem - motyogtam zavartan, és a tükörképem látva megállapíthattam, hogy totál elvörösödtem.
- Miért visszahangzol?
- Mert éppen fogat mosok.
- Jó éjt.
- Neked is.
Miután leraktuk, még elég sokáig mosolyogtam. A "szeretlek" sms-em pedig ott lapul a bejövőim között. Azért néha ránéztem, hogy biztosan ott van-e még. Ott volt.
| Cortez: 5/5* - azt írta: szeret. Víííííííí.
(...)
Ketten - Cortez és Reni
Ketten - 240.old.
Március 6., vasárnap
(Reniéknél)
(...)
Délutánig tanultam és leckét írtam, aztán amikor anyu végzett a Meteorológiai Intézetben, elmentünk bevásárolni, hazaérve kipakoltunk, majd a szobámban raktam rendet, kicsit, végül vártam Cortezt, aki hatra jött át (előzetes, személyes megbeszélés alapján).
- Nem emlékszel, kinél volt a fényképezőm pénteken legutoljára? - kérdeztem, amikor bementünk a szobámba, és becsuktam magunk mögött az ajtót.
- Andris és Robi fotózták egymás fogait - mondta, miközben leült a babzsák fotelemre.
- Sejtettem - bólintottam unottan. A rockerek totál meghülyültek. - Hogy bírod net nélkül? - érdeklődtem.
- Teljesen jól - vonogatta a vállát. - Te?
- Á, annyiszor volt régebben netkorlátozásom, hogy ez nekem semmi. A telefon húzósabb.
- Tudom. Legutóbb, amikor nem tudtalak felhívni, fontos lett volna - jegyezte meg lazán, én pedig kikerekedett szemmel néztem rá. Cortez olyan ritkán beszél arról, hogy mi volt "régen", hogy teljesen ledöbbentem.
- Akkor? Szilveszterkor? - kérdeztem halkan, és eszembe jutott, hogy amikor először megcsókolt, anyu elkobozta a mobilom, és nem tudtuk megbeszélni a történteket. Cortez csak mosolyogva bólintott egyet, nekem pedig vadul csapkodni kezdtek a lepkéim. - Kérdezhetek valamit?
- Általában megtiltom, hogy kérdezz, de most az egyszer kivételt teszek - mondta, én pedig felnevettem. Jogos. Hülye kérdésre hülye válasz.
- Jóó, értem - motyogtam zavartan. - Mikor volt, hogy... szóval te mióta... mármint tudod. Mikor gondoltad először, hogy... - szenvedtem, Cortez pedig, bár elsőre értette, hogy mit akarok kérdezni, szórakozottan nézett, és totálisan élvezte a bénázásomat. - Segítenél kicsit?
- Á, tök jó nézni, ahogy nem tudod kifejezni magad.
- Örülök, hogy szórakoztatlak - vágtam rá elvörösödve. - Szóval, mikor?
- Régen - nézett mélyen a szemembe.
- Ó. Oké. És kábé...
- Csak régen - zárta le a témát, én pedig mosolyogva a szőnyegemet néztem, mintha csak lenne valami érdekes rajta. Régen. Hát, jó. Nekem így is teljesen oké. :)
- Akarod látni a dobozt? - kérdeztem hirtelen, fogalmam sincs, hogy milyen megfontolásból, de egyszer csak úgy éreztem, szívesen megmutatnám neki a titkos "Cortez-dobozom" tartalmát.
- A dobozt? Azt nem. De a CD-ket igen.
- Ne már. A sírós zenéimet akarod kinevetni? - fogtam a fejem.
- Csak érdekel.
- Hát, jó. De ne cikizd, ez komoly dolog. - szedtem elő a "Cortez-dobozom", és az ereklyéim közt matatva (rágóspapír, cetlik, régi képek, Nirvana tab, amivel hiába próbálkoztam stb.) kihalásztam belőle a CD-ket.
Cortez betette a laptopba az elsőt, aztán elindította a lejátszót.
Az ismerős dallamok azonnal hatottak, az illattól kezdve az érzésig minden visszajött, és az erős déja vu hatás miatt lehunytam a szemem. Ó, te jó ég, tényleg! Hogy én mennyit bőgtem!
- Tudod, ha nekem is ezt kellett volna hallgatnom, tuti én is sírtam volna - mondta, én pedig visszatértem a valóságba, és őszintén felnevettem.
- Miért?
- Reni, a Beatles és Oasis oke, már komolyan megszoktam, hogy ezeket hallgatod. De Cat Stevens??? - röhögött fel hangosan.
- Jó, hát ez egy kicsit béna. De akkor jó volt - legyintettem, eléggé égve.
- Hát, azt nem tudom - nyomta tovább a zenét, mert nem bírta meghallgatni a Wild worldöt. Kicsit megértem.
- Oké, és neked mi volt a zenéd? - kérdeztem, törökülésben ülve a babzsák fotelemen.
- Sírós zeném? - kérdezett vissza elég fura arccal.
- Gondolom, az nem volt - vágtam rá azonnal. Ez a sírós zene abszolút lányos dolog. Legalábbis általánosságban. Bár Petinek is van sírós száma. Na, mindegy, ez más téma.
- Hát. Remélem, nem omlik össze benned egy világ, ha azt mondom, nem sírtam.
- Nem, semmiképp - bólogattam nevetve.
- De voltak zenéim.
- Tényleg?
- Aha. Volt egy gigányi "megölöm Neményit" számom - közölte, én pedig csak mosolyogtam.
- Akkor azt hallgattad szünetekben?
- Többnyire.
- Sajnálom - néztem rá őszintén, mire megragadta a karom, és magához húzva átkarolt.
- Én is. Miattam ezt kellett hallgatnod - csóválta a fejét a laptopomra nézve.
- Hé, ez jó! Tedd vissza!
- Ne már, Muse? - fogta a fejét.
- Igeen. Ez jó.
- Értem - sóhajtotta, és duplát kattintva a laptopomra, újból betette az Unintendedet.
(...)
Március 6., vasárnap
(Reniéknél)
(...)
Délutánig tanultam és leckét írtam, aztán amikor anyu végzett a Meteorológiai Intézetben, elmentünk bevásárolni, hazaérve kipakoltunk, majd a szobámban raktam rendet, kicsit, végül vártam Cortezt, aki hatra jött át (előzetes, személyes megbeszélés alapján).
- Nem emlékszel, kinél volt a fényképezőm pénteken legutoljára? - kérdeztem, amikor bementünk a szobámba, és becsuktam magunk mögött az ajtót.
- Andris és Robi fotózták egymás fogait - mondta, miközben leült a babzsák fotelemre.
- Sejtettem - bólintottam unottan. A rockerek totál meghülyültek. - Hogy bírod net nélkül? - érdeklődtem.
- Teljesen jól - vonogatta a vállát. - Te?
- Á, annyiszor volt régebben netkorlátozásom, hogy ez nekem semmi. A telefon húzósabb.
- Tudom. Legutóbb, amikor nem tudtalak felhívni, fontos lett volna - jegyezte meg lazán, én pedig kikerekedett szemmel néztem rá. Cortez olyan ritkán beszél arról, hogy mi volt "régen", hogy teljesen ledöbbentem.
- Akkor? Szilveszterkor? - kérdeztem halkan, és eszembe jutott, hogy amikor először megcsókolt, anyu elkobozta a mobilom, és nem tudtuk megbeszélni a történteket. Cortez csak mosolyogva bólintott egyet, nekem pedig vadul csapkodni kezdtek a lepkéim. - Kérdezhetek valamit?
- Általában megtiltom, hogy kérdezz, de most az egyszer kivételt teszek - mondta, én pedig felnevettem. Jogos. Hülye kérdésre hülye válasz.
- Jóó, értem - motyogtam zavartan. - Mikor volt, hogy... szóval te mióta... mármint tudod. Mikor gondoltad először, hogy... - szenvedtem, Cortez pedig, bár elsőre értette, hogy mit akarok kérdezni, szórakozottan nézett, és totálisan élvezte a bénázásomat. - Segítenél kicsit?
- Á, tök jó nézni, ahogy nem tudod kifejezni magad.
- Örülök, hogy szórakoztatlak - vágtam rá elvörösödve. - Szóval, mikor?
- Régen - nézett mélyen a szemembe.
- Ó. Oké. És kábé...
- Csak régen - zárta le a témát, én pedig mosolyogva a szőnyegemet néztem, mintha csak lenne valami érdekes rajta. Régen. Hát, jó. Nekem így is teljesen oké. :)
- Akarod látni a dobozt? - kérdeztem hirtelen, fogalmam sincs, hogy milyen megfontolásból, de egyszer csak úgy éreztem, szívesen megmutatnám neki a titkos "Cortez-dobozom" tartalmát.
- A dobozt? Azt nem. De a CD-ket igen.
- Ne már. A sírós zenéimet akarod kinevetni? - fogtam a fejem.
- Csak érdekel.
- Hát, jó. De ne cikizd, ez komoly dolog. - szedtem elő a "Cortez-dobozom", és az ereklyéim közt matatva (rágóspapír, cetlik, régi képek, Nirvana tab, amivel hiába próbálkoztam stb.) kihalásztam belőle a CD-ket.
Cortez betette a laptopba az elsőt, aztán elindította a lejátszót.
Az ismerős dallamok azonnal hatottak, az illattól kezdve az érzésig minden visszajött, és az erős déja vu hatás miatt lehunytam a szemem. Ó, te jó ég, tényleg! Hogy én mennyit bőgtem!
- Tudod, ha nekem is ezt kellett volna hallgatnom, tuti én is sírtam volna - mondta, én pedig visszatértem a valóságba, és őszintén felnevettem.
- Miért?
- Reni, a Beatles és Oasis oke, már komolyan megszoktam, hogy ezeket hallgatod. De Cat Stevens??? - röhögött fel hangosan.
- Jó, hát ez egy kicsit béna. De akkor jó volt - legyintettem, eléggé égve.
- Hát, azt nem tudom - nyomta tovább a zenét, mert nem bírta meghallgatni a Wild worldöt. Kicsit megértem.
- Oké, és neked mi volt a zenéd? - kérdeztem, törökülésben ülve a babzsák fotelemen.
- Sírós zeném? - kérdezett vissza elég fura arccal.
- Gondolom, az nem volt - vágtam rá azonnal. Ez a sírós zene abszolút lányos dolog. Legalábbis általánosságban. Bár Petinek is van sírós száma. Na, mindegy, ez más téma.
- Hát. Remélem, nem omlik össze benned egy világ, ha azt mondom, nem sírtam.
- Nem, semmiképp - bólogattam nevetve.
- De voltak zenéim.
- Tényleg?
- Aha. Volt egy gigányi "megölöm Neményit" számom - közölte, én pedig csak mosolyogtam.
- Akkor azt hallgattad szünetekben?
- Többnyire.
- Sajnálom - néztem rá őszintén, mire megragadta a karom, és magához húzva átkarolt.
- Én is. Miattam ezt kellett hallgatnod - csóválta a fejét a laptopomra nézve.
- Hé, ez jó! Tedd vissza!
- Ne már, Muse? - fogta a fejét.
- Igeen. Ez jó.
- Értem - sóhajtotta, és duplát kattintva a laptopomra, újból betette az Unintendedet.
(...)
2014. július 1., kedd
Ketten - Cortez szülinapja
Ketten - 217.old.
Március 3., csütörtök
Cortez tizennyolcadik szülinapja.
(...)
- Boldog szülinapot! - kezdtem, aztán mosolyogva a nyakába ugrottam. Na, kinek van nagykorú barátja? Nekeeem. :)
- Már mondtad éjfélkor. És megüzented negyed egykor - töprengett.
- Ez a személyes verzió - magyaráztam.
- Aha. És van még más "verzió" is?
- Talán egy e-mail - vigyorogtam.
- Oké - bólintott mosolyogva.
- És, kívántál valamit éjfélkor? - érdeklődtem, miközben beszálltam a kocsiba.
- Egy kólát. Megittam. Jólesett.
- Nagyon vicces - röhögtem el magam. - Úgy értem...
- Tudom, hogy érted. Virág hülyesége. Kívánj a szülinapod előtti napon, éjfélkor, és teljesül...
- Ez nem hülyeség. Én is mindig kívánok.
- És őszintén? Bejött már valami? - fordult felém, és csak egy pillanatra vette le a szemét az úttestről.
- Háát - próbáltam lenyelni a vigyorom. - Igen. De nem mondom el, mi volt az.
- Fogalmam sincs, mi lehetett... - szekált, én pedig tettetett felháborodással néztem rá.
- Nehogy azt hidd, hogy veled kapcsolatos!
- Dehogy - röhögött fel.
- Tényleg nem.
- Oké, elhiszem - bólogatott, és komolynak tűnt, de a szemén láttam, hogy mosolyog.
- Hidd is el, mert te még csak eszembe se jutottál - vetettem el a sulykot.
- Na, jó. Nem kell elmondanom, csak azt, hogy mivel kapcsolatos. Tíz másodperc - közölte, én pedig zavartan megráztam a fejem. Mi? Ne már! Improvizálj, Reni, improvizálj! - És letelt - szólt.
- Ööö... - kezdtem totál leblokkolva. - Jó, lehet, hogy veled kapcsolatos - vallottam be, mire Cortez elröhögte magát, én meg azon agyaltam, miért nem jutott eszembe semmi frappáns.
(...)
- Na. Akkor húzzunk mekizni. Én állom! - emelte fel a kezét Dave, miközben mindenki pakolászott. A bejelentésére Andris és Robi csillogó szemmel összenéztek, és "ingyen kajaaa" kiáltással éljeneztek. - Úgy értem, Cortezét állom én. A szülinapján - helyesbített Dave, mire kicsit alábbhagyott a lelkesedés.
- Kösz, de majd máskor - veregette meg a vállát Cortez, és ő ennyivel lezárta volna a témát, de Dave nem az a srác, akit csak úgy le lehet pattintani.
- Hé-hé-hé. Álljatok csak meg! Mit sunnyogtok ti? - fordult hozzám.
- Semmit - sütöttem le a szemem. Hú, de bénán hazudok.
- Aha, na persze. Nem mentek Ricsiékkel moziba. Nem jöttök mekizni. Zsoltit is lepasszoltátok. Halljuk csak. Mire készültök? - fonta össze a karját Dave maga előtt, mire a többiek is kérdőn néztek ránk.
- Nem nagy dolog - ráztam a fejem, Cortez pedig a tenyerébe temette az arcát, és azt hiszem, röhögött.
- Ne már, programotok van, és kihagytok minket? Ez nem szép - ciccegett Dave.
- Nem hagyunk ki, és egyébként is, holnap lesz Cortez bulija. Azon mindenki ott lesz - magyarázkodom, de éreztem, egyre mélyebbre süllyedek. Mindenfelől sértett, szemrehányó pillantásokat kaptunk, úgyhogy sóhajtva megvontam a vállam. - Jó, vacsorázni megyünk.
- Hé, kajálni mentek, és kihagytok? - háborodott fel elsőként Zsolti.
- Ez nem olyan - fogtam a fejem.
- Hát milyen? - kérdezte Macu, aki szintén beállt a "megsértődtem, duzzogok" csapatba.
- Szülőkkel - motyogtam kínosan.
Mindenki döbbenten meredt ránk, aztán kitört belőlük a röhögés.
- Muhahaha! - törölgette a szemét Zsolti, aki iszonyat jól szórakozott azon, hogy milyen "hivatalos" programon veszünk részt.
- Szerinted ez vicces? - förmedt rá Kinga. - Tudod, én örülnék neki, ha a barátom lenne annyira intelligens, hogy nyilvánosan megjelenjek vele és a szüleimmel valahol.
- Jó szórakozást - mosolygott Virág kedvesen. A fiúk meg tovább röhögtek azon, hogy ez mennyire átkozottul "ciki" lesz. Dave követelt helyzetjelentést, lehetőleg fényképpel (?), Andris és Robi velünk akartak jönni (nekik mindegy, csak "ingyenélhessenek"), Macu kiröhögte a programunkat (nagyon vicces), Jacques pedig csalódott volt, mert ő tényleg szívesen jött volna (?).
Egyedül talán Ricsi értette meg, hogy ennek mi értelme van, ő csak óvatosan rám mosolygott, és bólintott egyet. Igen, ő tudta. Tudta, hogy Cortezt a szülei skype-on köszöntötték fel éjjel, egy kábé tízperces beszélgetés alkalmával, tudta, hogy ezt én miért szerveztem így, és tudta, hogy Corteznek mit jelent. Úgyhogy nem szólt semmit, csak némán, egy-egy pillantással fejezte ki, hogy abszolút korrektnek tartja. A többiek mind leragadtak a hülyülésnél.
(...)
Az étterembe belépve körbenéztem, és azonnal megakadt a szemem egy asztalon. Jaj, ne, csak ne az legyen a miénk! Lufik voltak a székek támlájához kötve. Naná, hogy az volt a miénk.
- Ez egy kicsit túlzás, nem? - suttogtam apunak, szövetségest keresve magamnak.
- Vajon itt milyen a quesadilla? - kérdezte.
Hát, ennyit a szövetségesemről.
(...)
- Parancsoljanak - lépett hozzánk a pincér, és kiosztott egy-egy sombrero kalapot. Te jó ég!
- Anyuuu... - sziszegtem totál elképedve.
- Vedd csak fel. Olyan mókás - mosolygott.
Anyu feldobottnak tűnt, és mivel a szüleim felvették a kalapot, én sem tehettem másképp. Ez annyira nem fair! Ha ma Cortez szakít velem, akkor az utolsó együtt töltött perceinkben ez az idióta kalap lesz rajtam!!! Nincs igazság.
A késemet magam elé tartva próbáltam csekkolni, hogy állhat a sombrero, de nem láttam jól, ami, valljuk be, talán jobb is. Ja, és ennyit a hajamról. Cortez és a nagyszülei a következő pillanatban megérkeztek, és amíg a "felnőttek" köszöntötték egymást, én rákvörös fejjel, összehúzott szemmel, kissé félve néztem Cortezre.
- Szia - suttogtam.
- Hola - bólintott, és kissé lehajolva benézett a kalapom alá, hogy lássa az arcom.
- Ööö... Hová ülsz? Ide vagy egy másik asztalhoz? - érdeklődtem. - Mert azt is megértem.
- Jó lesz itt is - röhögte el magát, és leült velem szemben.
- Előre is bocs mindenért - magyarázkodtam, amikor mindketten anyu felé néztünk, aki éppen megigazította az asztalra kirakott kis pinatát (úgy ejtjük, hogy "pinyáta" :) ).
- Semmi gond. Te, figyelj - hajolt közelebb hozzám. - Várunk mexikói vendéget?
- Az te vagy - mondtam zavartan.
- Aha. Hát jó - vonta meg a vállát, aztán a pincérhez fordult, aki elvette az italrendelést.
(...)
- Sikerült választani? - lépett újra hozzánk a pincér.
- Szerintem igen - nézett körbe apu, mire mindenki bólintott.
- Mi van a combo tálon? - kérdeztem.
- Burrito, fajita, enchilada - sorolta a pincér.
- Jó, akkor egy csirke combo tálat kérnék - bólintottam. Cortez összevont szemöldökkel meredt rám.
- Az több személyes tál.
- Á, ne aggódj - legyintettem.
(...)
- Jó étvágyat - vigyorgott Cortez, ami ezt jelentette: "tuti, hogy a felét otthagyod".
- Köszi, neked is - vigyorogtam vissza, ami pedig ezt: "hah, nem ismersz te engem, tizenhét éve anyu főztjén élek, kihasználom, ha rendes kaját kapok".
- Az mi? - hajolt oda hozzám apu, és belenézett a tálamba.
- Burrito. Tessék - szúrtam bele a villám, és átdobtam a tányérjára.
- Köszönöm. Tacót?
- Jöhet - bólintottam, aztán észrevettem, hogy Cortez elég furán néz ránk.
- Most már értem, miért akartál mindenáron apukád mellett ülni.
- Ez alap - jelentettem ki, és áttettem apunak egy fajitát is, mert mindenképp tudni akarta, hogy milyen.
Tulajdonképpen gusztustalankodtam egy sort a szószokkal, majd enni kezdtem, azzal a feltett szándékkal, hogy nem foghat ki rajtam egy combo tál. Haha. És majdnem igazam is lett. Már mindenki befejezte, csak apuval ketten küzdöttünk, de harciasan.
- Nem megy - dőltem hátra csalódottan. - Ha ezt még megeszem, mi lesz a desszerttel? - bökdöstem a villámmal egy árván maradt burritót.
- Fél Mexikó kajáját benyomtad. Hogy jut eszedbe a desszert? - röhögött ki Cortez.
- A desszert fontos. Az az étkezés vége - szögeztem le, apu pedig lelkesen bólogatott, miközben látványosan hányingere volt már a chilitől, de azért folytatta az evést.
- Most nézd meg - csóválta a fejét anyu. - Nem értem őket. Olyanok, mintha otthon nem kapnának enni - mondta Corteznek. Apuval összenéztünk, és igyekeztünk "ártatlan" arcot vágni.
Cortez nagyszülei és anyuék is kértek kávét, én meg egy szelet sajttortát, aztán következett a top kínos sztori. Ugyanis a pincér, ahogy elment, négy másikkal tért vissza, mindannyian sombrerót viseltek, és egy tortát hoztak be, amin tűzijáték égett. Éééés, természetesen ez még nem minden. Énekeltek. Naná, hogy énekeltek. Cortez enyhén zavartan masszírozta az orrnyergét, miközben az egész étterem felénk fordulva mosolygott rajtunk. Mikor végre abbahagyták a dalt (hosszabbnak tűnt, mint amennyi egyébként volt), anyu buzdítására mindenki tapsolni kezdett.
- Köszönöm - motyogta Cortez, és mosolyt erőltetve az arcára körbefordult, hogy megköszönje azoknak az idegeneknek a tapsot, akik azt sem tudják, hogy kik vagyunk.
Cortezt előbb a nagyszülei, majd anyuék köszöntötték fel, végül szegény leülhetett, és rémülten meredt rám.
- A tortáról nem tudtam. De tényleg. Akkor nem kértem volna sajttortát - magyaráztam. Cortez közben örömmel konstatálta, hogy nem vakult meg a vakutól. Merthogy anyunak kedve támadt megörökíteni a pillanatot. Wow.
(...)
Ahogy hazaértünk, én is megköszöntem anyuéknak az estét, majd sietve felmentem a szobámba. Tíz másodperc múlva felcsendült a Basket Case.
- Itt vagyok - kaptam fel.
- Én is - szólt bele Cortez.
- Nagyon rémes volt? - érdeklődtem.
- Nem, egyáltalán nem.
- Akkor jó. Bár nem fair, hogy te nem vettél fel sombrerót. Így egyedül égtem.
- Nekem idegen emberek énekeltek. Az se jobb.
- Ez igaz. Na, mindegy. Szóval kábé ilyen velünk egy szülinap, és tökmindegy, hány éves vagy, a lufi, a torta és az éneklés kötelező. Továbbá kajálás minden mennyiségben, időjárás-jelentés és ciki kellékek. Ez is alap.
- Aha. Erről jut eszembe. Apukád hogy van?
- Hát, jól, anyu adott neki valami gyógyszert, de tuti, hogy rossz éjszakája lesz. Talán egy óriás taco üldözi majd rémálmában, vagy ilyesmi.
- Oké - röhögte el magát Cortez. - Na, léptem filmet nézni.
- Oké. Holnap...
- Holnap - köszönt el.
Miután letettük, mosolyogva elmerengtem. Aztán lementem anyuhoz, hogy adjon nekem is abból a gyógyszerből, mert úgy éreztem, annyira tele vagyok, hogy soha többet nem tudok aludni.
(...)
Március 3., csütörtök
Cortez tizennyolcadik szülinapja.
(...)
- Boldog szülinapot! - kezdtem, aztán mosolyogva a nyakába ugrottam. Na, kinek van nagykorú barátja? Nekeeem. :)
- Már mondtad éjfélkor. És megüzented negyed egykor - töprengett.
- Ez a személyes verzió - magyaráztam.
- Aha. És van még más "verzió" is?
- Talán egy e-mail - vigyorogtam.
- Oké - bólintott mosolyogva.
- És, kívántál valamit éjfélkor? - érdeklődtem, miközben beszálltam a kocsiba.
- Egy kólát. Megittam. Jólesett.
- Nagyon vicces - röhögtem el magam. - Úgy értem...
- Tudom, hogy érted. Virág hülyesége. Kívánj a szülinapod előtti napon, éjfélkor, és teljesül...
- Ez nem hülyeség. Én is mindig kívánok.
- És őszintén? Bejött már valami? - fordult felém, és csak egy pillanatra vette le a szemét az úttestről.
- Háát - próbáltam lenyelni a vigyorom. - Igen. De nem mondom el, mi volt az.
- Fogalmam sincs, mi lehetett... - szekált, én pedig tettetett felháborodással néztem rá.
- Nehogy azt hidd, hogy veled kapcsolatos!
- Dehogy - röhögött fel.
- Tényleg nem.
- Oké, elhiszem - bólogatott, és komolynak tűnt, de a szemén láttam, hogy mosolyog.
- Hidd is el, mert te még csak eszembe se jutottál - vetettem el a sulykot.
- Na, jó. Nem kell elmondanom, csak azt, hogy mivel kapcsolatos. Tíz másodperc - közölte, én pedig zavartan megráztam a fejem. Mi? Ne már! Improvizálj, Reni, improvizálj! - És letelt - szólt.
- Ööö... - kezdtem totál leblokkolva. - Jó, lehet, hogy veled kapcsolatos - vallottam be, mire Cortez elröhögte magát, én meg azon agyaltam, miért nem jutott eszembe semmi frappáns.
(...)
- Na. Akkor húzzunk mekizni. Én állom! - emelte fel a kezét Dave, miközben mindenki pakolászott. A bejelentésére Andris és Robi csillogó szemmel összenéztek, és "ingyen kajaaa" kiáltással éljeneztek. - Úgy értem, Cortezét állom én. A szülinapján - helyesbített Dave, mire kicsit alábbhagyott a lelkesedés.
- Kösz, de majd máskor - veregette meg a vállát Cortez, és ő ennyivel lezárta volna a témát, de Dave nem az a srác, akit csak úgy le lehet pattintani.
- Hé-hé-hé. Álljatok csak meg! Mit sunnyogtok ti? - fordult hozzám.
- Semmit - sütöttem le a szemem. Hú, de bénán hazudok.
- Aha, na persze. Nem mentek Ricsiékkel moziba. Nem jöttök mekizni. Zsoltit is lepasszoltátok. Halljuk csak. Mire készültök? - fonta össze a karját Dave maga előtt, mire a többiek is kérdőn néztek ránk.
- Nem nagy dolog - ráztam a fejem, Cortez pedig a tenyerébe temette az arcát, és azt hiszem, röhögött.
- Ne már, programotok van, és kihagytok minket? Ez nem szép - ciccegett Dave.
- Nem hagyunk ki, és egyébként is, holnap lesz Cortez bulija. Azon mindenki ott lesz - magyarázkodom, de éreztem, egyre mélyebbre süllyedek. Mindenfelől sértett, szemrehányó pillantásokat kaptunk, úgyhogy sóhajtva megvontam a vállam. - Jó, vacsorázni megyünk.
- Hé, kajálni mentek, és kihagytok? - háborodott fel elsőként Zsolti.
- Ez nem olyan - fogtam a fejem.
- Hát milyen? - kérdezte Macu, aki szintén beállt a "megsértődtem, duzzogok" csapatba.
- Szülőkkel - motyogtam kínosan.
Mindenki döbbenten meredt ránk, aztán kitört belőlük a röhögés.
- Muhahaha! - törölgette a szemét Zsolti, aki iszonyat jól szórakozott azon, hogy milyen "hivatalos" programon veszünk részt.
- Szerinted ez vicces? - förmedt rá Kinga. - Tudod, én örülnék neki, ha a barátom lenne annyira intelligens, hogy nyilvánosan megjelenjek vele és a szüleimmel valahol.
- Jó szórakozást - mosolygott Virág kedvesen. A fiúk meg tovább röhögtek azon, hogy ez mennyire átkozottul "ciki" lesz. Dave követelt helyzetjelentést, lehetőleg fényképpel (?), Andris és Robi velünk akartak jönni (nekik mindegy, csak "ingyenélhessenek"), Macu kiröhögte a programunkat (nagyon vicces), Jacques pedig csalódott volt, mert ő tényleg szívesen jött volna (?).
Egyedül talán Ricsi értette meg, hogy ennek mi értelme van, ő csak óvatosan rám mosolygott, és bólintott egyet. Igen, ő tudta. Tudta, hogy Cortezt a szülei skype-on köszöntötték fel éjjel, egy kábé tízperces beszélgetés alkalmával, tudta, hogy ezt én miért szerveztem így, és tudta, hogy Corteznek mit jelent. Úgyhogy nem szólt semmit, csak némán, egy-egy pillantással fejezte ki, hogy abszolút korrektnek tartja. A többiek mind leragadtak a hülyülésnél.
(...)
Az étterembe belépve körbenéztem, és azonnal megakadt a szemem egy asztalon. Jaj, ne, csak ne az legyen a miénk! Lufik voltak a székek támlájához kötve. Naná, hogy az volt a miénk.
- Ez egy kicsit túlzás, nem? - suttogtam apunak, szövetségest keresve magamnak.
- Vajon itt milyen a quesadilla? - kérdezte.
Hát, ennyit a szövetségesemről.
(...)
- Parancsoljanak - lépett hozzánk a pincér, és kiosztott egy-egy sombrero kalapot. Te jó ég!
- Anyuuu... - sziszegtem totál elképedve.
- Vedd csak fel. Olyan mókás - mosolygott.
Anyu feldobottnak tűnt, és mivel a szüleim felvették a kalapot, én sem tehettem másképp. Ez annyira nem fair! Ha ma Cortez szakít velem, akkor az utolsó együtt töltött perceinkben ez az idióta kalap lesz rajtam!!! Nincs igazság.
A késemet magam elé tartva próbáltam csekkolni, hogy állhat a sombrero, de nem láttam jól, ami, valljuk be, talán jobb is. Ja, és ennyit a hajamról. Cortez és a nagyszülei a következő pillanatban megérkeztek, és amíg a "felnőttek" köszöntötték egymást, én rákvörös fejjel, összehúzott szemmel, kissé félve néztem Cortezre.
- Szia - suttogtam.
- Hola - bólintott, és kissé lehajolva benézett a kalapom alá, hogy lássa az arcom.
- Ööö... Hová ülsz? Ide vagy egy másik asztalhoz? - érdeklődtem. - Mert azt is megértem.
- Jó lesz itt is - röhögte el magát, és leült velem szemben.
- Előre is bocs mindenért - magyarázkodtam, amikor mindketten anyu felé néztünk, aki éppen megigazította az asztalra kirakott kis pinatát (úgy ejtjük, hogy "pinyáta" :) ).
- Semmi gond. Te, figyelj - hajolt közelebb hozzám. - Várunk mexikói vendéget?
- Az te vagy - mondtam zavartan.
- Aha. Hát jó - vonta meg a vállát, aztán a pincérhez fordult, aki elvette az italrendelést.
(...)
- Sikerült választani? - lépett újra hozzánk a pincér.
- Szerintem igen - nézett körbe apu, mire mindenki bólintott.
- Mi van a combo tálon? - kérdeztem.
- Burrito, fajita, enchilada - sorolta a pincér.
- Jó, akkor egy csirke combo tálat kérnék - bólintottam. Cortez összevont szemöldökkel meredt rám.
- Az több személyes tál.
- Á, ne aggódj - legyintettem.
(...)
- Jó étvágyat - vigyorgott Cortez, ami ezt jelentette: "tuti, hogy a felét otthagyod".
- Köszi, neked is - vigyorogtam vissza, ami pedig ezt: "hah, nem ismersz te engem, tizenhét éve anyu főztjén élek, kihasználom, ha rendes kaját kapok".
- Az mi? - hajolt oda hozzám apu, és belenézett a tálamba.
- Burrito. Tessék - szúrtam bele a villám, és átdobtam a tányérjára.
- Köszönöm. Tacót?
- Jöhet - bólintottam, aztán észrevettem, hogy Cortez elég furán néz ránk.
- Most már értem, miért akartál mindenáron apukád mellett ülni.
- Ez alap - jelentettem ki, és áttettem apunak egy fajitát is, mert mindenképp tudni akarta, hogy milyen.
Tulajdonképpen gusztustalankodtam egy sort a szószokkal, majd enni kezdtem, azzal a feltett szándékkal, hogy nem foghat ki rajtam egy combo tál. Haha. És majdnem igazam is lett. Már mindenki befejezte, csak apuval ketten küzdöttünk, de harciasan.
- Nem megy - dőltem hátra csalódottan. - Ha ezt még megeszem, mi lesz a desszerttel? - bökdöstem a villámmal egy árván maradt burritót.
- Fél Mexikó kajáját benyomtad. Hogy jut eszedbe a desszert? - röhögött ki Cortez.
- A desszert fontos. Az az étkezés vége - szögeztem le, apu pedig lelkesen bólogatott, miközben látványosan hányingere volt már a chilitől, de azért folytatta az evést.
- Most nézd meg - csóválta a fejét anyu. - Nem értem őket. Olyanok, mintha otthon nem kapnának enni - mondta Corteznek. Apuval összenéztünk, és igyekeztünk "ártatlan" arcot vágni.
Cortez nagyszülei és anyuék is kértek kávét, én meg egy szelet sajttortát, aztán következett a top kínos sztori. Ugyanis a pincér, ahogy elment, négy másikkal tért vissza, mindannyian sombrerót viseltek, és egy tortát hoztak be, amin tűzijáték égett. Éééés, természetesen ez még nem minden. Énekeltek. Naná, hogy énekeltek. Cortez enyhén zavartan masszírozta az orrnyergét, miközben az egész étterem felénk fordulva mosolygott rajtunk. Mikor végre abbahagyták a dalt (hosszabbnak tűnt, mint amennyi egyébként volt), anyu buzdítására mindenki tapsolni kezdett.
- Köszönöm - motyogta Cortez, és mosolyt erőltetve az arcára körbefordult, hogy megköszönje azoknak az idegeneknek a tapsot, akik azt sem tudják, hogy kik vagyunk.
Cortezt előbb a nagyszülei, majd anyuék köszöntötték fel, végül szegény leülhetett, és rémülten meredt rám.
- A tortáról nem tudtam. De tényleg. Akkor nem kértem volna sajttortát - magyaráztam. Cortez közben örömmel konstatálta, hogy nem vakult meg a vakutól. Merthogy anyunak kedve támadt megörökíteni a pillanatot. Wow.
(...)
Ahogy hazaértünk, én is megköszöntem anyuéknak az estét, majd sietve felmentem a szobámba. Tíz másodperc múlva felcsendült a Basket Case.
- Itt vagyok - kaptam fel.
- Én is - szólt bele Cortez.
- Nagyon rémes volt? - érdeklődtem.
- Nem, egyáltalán nem.
- Akkor jó. Bár nem fair, hogy te nem vettél fel sombrerót. Így egyedül égtem.
- Nekem idegen emberek énekeltek. Az se jobb.
- Ez igaz. Na, mindegy. Szóval kábé ilyen velünk egy szülinap, és tökmindegy, hány éves vagy, a lufi, a torta és az éneklés kötelező. Továbbá kajálás minden mennyiségben, időjárás-jelentés és ciki kellékek. Ez is alap.
- Aha. Erről jut eszembe. Apukád hogy van?
- Hát, jól, anyu adott neki valami gyógyszert, de tuti, hogy rossz éjszakája lesz. Talán egy óriás taco üldözi majd rémálmában, vagy ilyesmi.
- Oké - röhögte el magát Cortez. - Na, léptem filmet nézni.
- Oké. Holnap...
- Holnap - köszönt el.
Miután letettük, mosolyogva elmerengtem. Aztán lementem anyuhoz, hogy adjon nekem is abból a gyógyszerből, mert úgy éreztem, annyira tele vagyok, hogy soha többet nem tudok aludni.
(...)
Ketten - Bőrkarkötő
Ketten - 194.old.
Február 25., péntek
(Angolóra)
(...)
Cortez a karjára hajtotta a fejét, és felém fordulva "aludt", én meg csendben hallgattam a zenét, és közben a bőr karkötőjét piszkáltam, illetve nézegettem, hogy milyen.
- Tetszik? - kérdezte suttogva, mire zavartan megvontam a vállam.
- Csak megnéztek - legyintettem. Cortez egyetlen mozdulattal levette a csuklójáról, és a kezembe adta, úgyhogy jobban szemügyre vehettem. - Szép - jegyeztem meg.
- Kéred? - mosolyodott el.
- Neem, dehogy - ráztam meg a fejem.
- Neked adom - vonta meg a vállát, és felém nyújtva rákötötte a csuklómra. A karomon lévő bőr karkötőt nézve konkrétan elöntött a boldogság, és hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Ezerszer láttam már rajta, ezerszer néztem, hogy mi az, honnan lehet, mit jelenthet neki. És most egyszerűen levette és odaadta nekem. Woow. :)
Ez tulajdonképpen egy apró gesztus, de iszonyatosan feldobott, és kábé ötpercenként néztem rá a csuklómra. Tőle kaptam! Szünetben mindenképp el akartam újságolni a boldogságom Virágnak és Kingának, úgyhogy bementünk a mosdóba, ahol büszkén tűrtem fel a pulcsim ujját és mutattam meg, hogy "mim van".
- Úúú, ez tök régi, ezer éve hordja. Tényleg neked adta? - vigyorgott Virág.
- Igeeen! - lelkesedtem.
- Nagyszerű. Álljunk körbe egy gusztustalan bőr karkötőt, és ujjongjunk, amiért most már a te karodról fog lerohadni - nézett Kinga unottan.
- Apró örömök, oké? - mondtam, jelezve, hogy ez nekem igenis sokat jelent.
- Ez akkor is undorító - kontrázott tovább, majd a tükör elé lépve előszedte a szájfényét, és megigazította a sminkjét.
(...)
Február 25., péntek
(Angolóra)
(...)
Cortez a karjára hajtotta a fejét, és felém fordulva "aludt", én meg csendben hallgattam a zenét, és közben a bőr karkötőjét piszkáltam, illetve nézegettem, hogy milyen.
- Tetszik? - kérdezte suttogva, mire zavartan megvontam a vállam.
- Csak megnéztek - legyintettem. Cortez egyetlen mozdulattal levette a csuklójáról, és a kezembe adta, úgyhogy jobban szemügyre vehettem. - Szép - jegyeztem meg.
- Kéred? - mosolyodott el.
- Neem, dehogy - ráztam meg a fejem.
- Neked adom - vonta meg a vállát, és felém nyújtva rákötötte a csuklómra. A karomon lévő bőr karkötőt nézve konkrétan elöntött a boldogság, és hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Ezerszer láttam már rajta, ezerszer néztem, hogy mi az, honnan lehet, mit jelenthet neki. És most egyszerűen levette és odaadta nekem. Woow. :)
Ez tulajdonképpen egy apró gesztus, de iszonyatosan feldobott, és kábé ötpercenként néztem rá a csuklómra. Tőle kaptam! Szünetben mindenképp el akartam újságolni a boldogságom Virágnak és Kingának, úgyhogy bementünk a mosdóba, ahol büszkén tűrtem fel a pulcsim ujját és mutattam meg, hogy "mim van".
- Úúú, ez tök régi, ezer éve hordja. Tényleg neked adta? - vigyorgott Virág.
- Igeeen! - lelkesedtem.
- Nagyszerű. Álljunk körbe egy gusztustalan bőr karkötőt, és ujjongjunk, amiért most már a te karodról fog lerohadni - nézett Kinga unottan.
- Apró örömök, oké? - mondtam, jelezve, hogy ez nekem igenis sokat jelent.
- Ez akkor is undorító - kontrázott tovább, majd a tükör elé lépve előszedte a szájfényét, és megigazította a sminkjét.
(...)
Ketten - Viki
Ketten - 166.old.
Február 18., péntek
(Zsoltiék garázsában)
(...)
Aztán jött az este húzós fele. Egyszer csak visszajött Andris és Robi a cigizésből, a nyomukban pedig Viki lépett be.
- Cső - intett mosolyogva körbe, és levette a kabátját. A mosoly az arcomra fagyott, pedig már rég túl voltunk a flashmobon.
A többiek visszaköszöntek, Viki pedig lazán besétált közénk.
Átkozottul menőn nézett ki, és mint mindig, most is feszengtem a közelében. Füstös smink, csíkos pulcsi, levágott ujjú kesztyű és hosszú, festett szőke haj, amibe rózsaszín csíkok voltak húzva. Aúúú.
Már megszoktam, hogy Cortez meg én együtt vagyunk, de Viki jelenléte ráébresztett, hogy milyen volt, amikor vele járt. Ez enyhén fájt, a gyomromban lévő pillangócsoportból kettő öngyilkos is lett, ők nem bírták a nyomást.
A jelenet a következőképpen zajlott. Virággal találkozott a tekintetem, ő csak biccentett egyet, afféle "nyugi" stílusban, aztán Kinga meredt rám, és valami olyasmit üzent a szemével, hogy "könyörgöm, szedd már össze magad!". Aztán Zsolti mosolygott rám kedvesen, végül Ricsi fürkészett, hogy megbizonyosodjon róla, nem zuhantam szét. Nem tudom, Cortez a többiek reakcióját vette észre, vagy egyszerűen csak úgy gondolta, mellettem a helye ebben a kínos szituban, de leült mellém a kanapéra, átkarolva magához húzott, én pedig a vállán pihentettem a fejem. Egy ezredmásodperc alatt történt, hogy Viki észrevette. És kitört a cirkusz.
- Pfff - kezdte kulturáltan. - Ez most komoly? - nézett rám annyira lesajnálóan, hogy egyszerűen megsemmisültem.
Mindenki minket nézett, még Macu és Dave is lehajtották a laptopok fedelét, és felénk pillantgattak.
- Mi van, Cortez, elment az eszed? - kérdezte Viki annyira gonosz vigyorral, hogy kínosan fészkelődni kezdtem. Tényleg. Vajon Corteznek elment az esze? Ja, és ennyi az önbizalmamról. Búcsút intettünk egymásnak.
Viki annyira sértettnek tűnt, hogy Cortez nem szólt semmit, mert tudta, a lány csak arra vár. Helyette inkább mosolyogva nézte (úúú, ez egy kicsit idegesítő lehetett), és továbbra sem engedett el engem, pedig úgy terveztem, hogy kifutok a világból.
- Ez kész - fortyogott tovább Viki, saját magát hergelve. - Tudjátok mit? Le vagytok ejtve. Azt se tudom, minek járok ide - rázta meg a fejét indulatosan.
- Ööö. Bocs, de ezt egyébként mi se tudjuk - szólalt meg Ricsi. Ezt kár volt. Viki pislogás nélkül meredt rá, aztán kitört.
- A franc kíváncsi rátok! Annyira nem vagy jó fej Ricsi, hogy ezért elviseljem az ostoba barátnődet. Zsolti, te meg azért gyúrsz, hogy a pszichopata elfogadjon? - nézett Kingára és Zsoltira, akik összeráncolt szemöldökkel meredtek a tomboló lányra. - És itt van ez a két idióta! Rockerek! Pff. Hallod, ébredjetek már fel, olyan cikik vagytok, hogy a neten lenne a helyetek. Metallica? Jézusom! - forgatta a szemét, és egyértelműen Andrisra és Robira célzott. - A két majomról a gép mögött meg már ne is beszéljünk. Mit hisztek, hol vagytok, egy sci-fiben? - vágta oda Dave-nek, aki Macuval együtt, elkerekedett szemmel nézte. - És te, Cortez! Te vagy mind közül a legszánalmasabb. Utánam egy ilyennel állsz össze? Gondolkozzál már! Na, jó, lúzerek, én elhúztam innen. Menjetek a fenébe - rángatta magára a kabátját, és idegességében behúzta a cipzárba egy hajtincsét.
Viki a dührohamával együtt kiviharzott, és becsapta maga mögött az ajtót. Mi totál döbbenten meredtünk magunk elé, és a fejünkhöz vágott sértéseket ízlelgettük. Keserű volt. Kábé fél percig. Mert utána Virággal összenéztünk, és teljesen váratlanul, abszolút indirekt módon kitört belőlünk a nevetés.
- Szerintetek ez vicces? Engem pszichopatának nevezett! - hüledezett Kinga.
Ezen még inkább nevettünk, Virág a szemét törölgette, én meg Cortez vállába fúrtam a fejem, és nem bírtam abbahagyni a röhögést, majd Kinga is átgondolta a hallottakat, és hitetlenül felvihogott. Végül a többiek is kapcsoltak, és először csak mosolyogva néztek minket, majd kész, talált, és mindenki szakadni kezdett a nevetéstől. Sokkal jobb volt ez így, hogy egyszerűen nem bírtuk abbahagyni, mintsem elgondolkodtunk volna azon, igazat mondott-e. Egy sértett lány rádöbbent, hogy veszített, és kibukott belőle minden indulat. Ránk zúdította. Ennyi. Ezt tovább se kellett gondolni. Nem kellett veszekedni, mert arra várt. Nem kellett reagálni, mert arra várt. Hagytuk, hogy elmenjen, és senki nem ment utána. Pedig biztosan arra várt.
(...)
Február 18., péntek
(Zsoltiék garázsában)
(...)
Aztán jött az este húzós fele. Egyszer csak visszajött Andris és Robi a cigizésből, a nyomukban pedig Viki lépett be.
- Cső - intett mosolyogva körbe, és levette a kabátját. A mosoly az arcomra fagyott, pedig már rég túl voltunk a flashmobon.
A többiek visszaköszöntek, Viki pedig lazán besétált közénk.
Átkozottul menőn nézett ki, és mint mindig, most is feszengtem a közelében. Füstös smink, csíkos pulcsi, levágott ujjú kesztyű és hosszú, festett szőke haj, amibe rózsaszín csíkok voltak húzva. Aúúú.
Már megszoktam, hogy Cortez meg én együtt vagyunk, de Viki jelenléte ráébresztett, hogy milyen volt, amikor vele járt. Ez enyhén fájt, a gyomromban lévő pillangócsoportból kettő öngyilkos is lett, ők nem bírták a nyomást.
A jelenet a következőképpen zajlott. Virággal találkozott a tekintetem, ő csak biccentett egyet, afféle "nyugi" stílusban, aztán Kinga meredt rám, és valami olyasmit üzent a szemével, hogy "könyörgöm, szedd már össze magad!". Aztán Zsolti mosolygott rám kedvesen, végül Ricsi fürkészett, hogy megbizonyosodjon róla, nem zuhantam szét. Nem tudom, Cortez a többiek reakcióját vette észre, vagy egyszerűen csak úgy gondolta, mellettem a helye ebben a kínos szituban, de leült mellém a kanapéra, átkarolva magához húzott, én pedig a vállán pihentettem a fejem. Egy ezredmásodperc alatt történt, hogy Viki észrevette. És kitört a cirkusz.
- Pfff - kezdte kulturáltan. - Ez most komoly? - nézett rám annyira lesajnálóan, hogy egyszerűen megsemmisültem.
Mindenki minket nézett, még Macu és Dave is lehajtották a laptopok fedelét, és felénk pillantgattak.
- Mi van, Cortez, elment az eszed? - kérdezte Viki annyira gonosz vigyorral, hogy kínosan fészkelődni kezdtem. Tényleg. Vajon Corteznek elment az esze? Ja, és ennyi az önbizalmamról. Búcsút intettünk egymásnak.
Viki annyira sértettnek tűnt, hogy Cortez nem szólt semmit, mert tudta, a lány csak arra vár. Helyette inkább mosolyogva nézte (úúú, ez egy kicsit idegesítő lehetett), és továbbra sem engedett el engem, pedig úgy terveztem, hogy kifutok a világból.
- Ez kész - fortyogott tovább Viki, saját magát hergelve. - Tudjátok mit? Le vagytok ejtve. Azt se tudom, minek járok ide - rázta meg a fejét indulatosan.
- Ööö. Bocs, de ezt egyébként mi se tudjuk - szólalt meg Ricsi. Ezt kár volt. Viki pislogás nélkül meredt rá, aztán kitört.
- A franc kíváncsi rátok! Annyira nem vagy jó fej Ricsi, hogy ezért elviseljem az ostoba barátnődet. Zsolti, te meg azért gyúrsz, hogy a pszichopata elfogadjon? - nézett Kingára és Zsoltira, akik összeráncolt szemöldökkel meredtek a tomboló lányra. - És itt van ez a két idióta! Rockerek! Pff. Hallod, ébredjetek már fel, olyan cikik vagytok, hogy a neten lenne a helyetek. Metallica? Jézusom! - forgatta a szemét, és egyértelműen Andrisra és Robira célzott. - A két majomról a gép mögött meg már ne is beszéljünk. Mit hisztek, hol vagytok, egy sci-fiben? - vágta oda Dave-nek, aki Macuval együtt, elkerekedett szemmel nézte. - És te, Cortez! Te vagy mind közül a legszánalmasabb. Utánam egy ilyennel állsz össze? Gondolkozzál már! Na, jó, lúzerek, én elhúztam innen. Menjetek a fenébe - rángatta magára a kabátját, és idegességében behúzta a cipzárba egy hajtincsét.
Viki a dührohamával együtt kiviharzott, és becsapta maga mögött az ajtót. Mi totál döbbenten meredtünk magunk elé, és a fejünkhöz vágott sértéseket ízlelgettük. Keserű volt. Kábé fél percig. Mert utána Virággal összenéztünk, és teljesen váratlanul, abszolút indirekt módon kitört belőlünk a nevetés.
- Szerintetek ez vicces? Engem pszichopatának nevezett! - hüledezett Kinga.
Ezen még inkább nevettünk, Virág a szemét törölgette, én meg Cortez vállába fúrtam a fejem, és nem bírtam abbahagyni a röhögést, majd Kinga is átgondolta a hallottakat, és hitetlenül felvihogott. Végül a többiek is kapcsoltak, és először csak mosolyogva néztek minket, majd kész, talált, és mindenki szakadni kezdett a nevetéstől. Sokkal jobb volt ez így, hogy egyszerűen nem bírtuk abbahagyni, mintsem elgondolkodtunk volna azon, igazat mondott-e. Egy sértett lány rádöbbent, hogy veszített, és kibukott belőle minden indulat. Ránk zúdította. Ennyi. Ezt tovább se kellett gondolni. Nem kellett veszekedni, mert arra várt. Nem kellett reagálni, mert arra várt. Hagytuk, hogy elmenjen, és senki nem ment utána. Pedig biztosan arra várt.
(...)
Ketten - Ricsi szülinapja
Ketten - 147.old.
Február 14., hétfő
(Suliban)
(...)
Ebédszünetben Kinga odalépett Cortezhez, és suttogva megszólalt.
- Vidd ki Ricsit.
- Jó. Lehívom a büfébe.
- Nem, az nem jó, meglátja a tortáját! - rázta a fejét.
- Akkor hová hívjam? - kérdezte Cortez.
- Hívd ki magaddal a mosdóba.
- Kinga! Lehet, hogy a lányok együtt járnak mosdóba, de mi általában megoldjuk egyedül is - közölte.
- Nem érdekel! Hívd el!
Cortez zavartan beletúrt a hajába, aztán elröhögte magát.
- Felőlem - mondta, majd Ricsi felé nézett. - Megyek a mosdóba. Jössz?
- Mi van? - kérdezte Ricsi elképedve.
Én visszafojtott nevetéssel néztem őket, majd segítségkérőn Zsoltihoz fordultam, aki szerencsére kapcsolt.
- Én megyek veled.
Ricsi összevissza kapkodta a fejét, végül feltápászkodott.
- Akkor menjünk együtt - hagyta rájuk.
- Kell még valakinek? - kiáltotta Zsolti. Az egész osztály felröhögött, mire mindhárman kimentek a teremből.
(...)
Megrezgett a zsebemben a telefonom, mire előkaptam, és megnéztem az sms-t.
- Cortez kérdezi, hogy meddig kell a vécében lenniük Ricsivel, mert már kicsit kellemetlen...
- Jöhetnek - biccentett Kinga, amikor befutott Jacques a tortával.
Gábor az ajtóban állt, majd amikor a három fiú visszaért, becsukta utánuk az ajtót, hogy senki ne jöhessen be. Ricsi, amikor meglátott minket, totál leblokkolt, és kérdőn nézett körbe. Az egész osztály ott volt, és boldog szülinapot kívánt neki, majd Jacques az orra elé nyomta a tortát.
- Kösz - bólintott Ricsi zavartan. - Mindent - tette hozzá, majd elsőként Virágot ölelte át, aztán sorban engem és Kingát, végül megköszönte a többieknek is (őket értelemszerűen nem ölelgette).
(...)
Február 14., hétfő
(Suliban)
(...)
Ebédszünetben Kinga odalépett Cortezhez, és suttogva megszólalt.
- Vidd ki Ricsit.
- Jó. Lehívom a büfébe.
- Nem, az nem jó, meglátja a tortáját! - rázta a fejét.
- Akkor hová hívjam? - kérdezte Cortez.
- Hívd ki magaddal a mosdóba.
- Kinga! Lehet, hogy a lányok együtt járnak mosdóba, de mi általában megoldjuk egyedül is - közölte.
- Nem érdekel! Hívd el!
Cortez zavartan beletúrt a hajába, aztán elröhögte magát.
- Felőlem - mondta, majd Ricsi felé nézett. - Megyek a mosdóba. Jössz?
- Mi van? - kérdezte Ricsi elképedve.
Én visszafojtott nevetéssel néztem őket, majd segítségkérőn Zsoltihoz fordultam, aki szerencsére kapcsolt.
- Én megyek veled.
Ricsi összevissza kapkodta a fejét, végül feltápászkodott.
- Akkor menjünk együtt - hagyta rájuk.
- Kell még valakinek? - kiáltotta Zsolti. Az egész osztály felröhögött, mire mindhárman kimentek a teremből.
(...)
Megrezgett a zsebemben a telefonom, mire előkaptam, és megnéztem az sms-t.
- Cortez kérdezi, hogy meddig kell a vécében lenniük Ricsivel, mert már kicsit kellemetlen...
- Jöhetnek - biccentett Kinga, amikor befutott Jacques a tortával.
Gábor az ajtóban állt, majd amikor a három fiú visszaért, becsukta utánuk az ajtót, hogy senki ne jöhessen be. Ricsi, amikor meglátott minket, totál leblokkolt, és kérdőn nézett körbe. Az egész osztály ott volt, és boldog szülinapot kívánt neki, majd Jacques az orra elé nyomta a tortát.
- Kösz - bólintott Ricsi zavartan. - Mindent - tette hozzá, majd elsőként Virágot ölelte át, aztán sorban engem és Kingát, végül megköszönte a többieknek is (őket értelemszerűen nem ölelgette).
(...)
Ketten - LL szitu
Ketten - 133.old.
Február 11., péntek
(...)
A dombon lefelé sétálva Cortez hirtelen befordult az utcájukba, amit nem igazán értettem.- Otthon hagytam a telefonom, beugrunk érte, jó? - kérdezte, miután elég értetlen fejet vágtam.- Ööö. Oké. De én kint megvárlak - hebegtem.- Miért is? - ráncolta a szemöldökét.- Mert. Mert én nem megyek be.- Soha? - Hát. Lehet. - Oké, miért? - állt meg, és a hidegben zsebre dugta a kezét.- Nem szeretnék találkozni a nagyszüleiddel.- Már találkoztál velük - emlékeztetett szórakozottan.- Tudom, de...- De, mi? - Amióta volt az ablak sztori, azóta nem, és tuti, hogy haragszanak rám...- Rád? Miért haragudnának rád? - Mert miattam volt. És igazgatóit kaptál, plusz ez a pszichológus dolog... inkább most nem mennék be.- Reni - nézett a szemembe. - Senki nem haragszik rád, és nem akarom, hogy a ház előtt állj. (...)Cortezékhez érve megmakacsoltam magam, és megálltam a kapuban, mire röhögve visszajött értem, és megfogta a kezem.- Ne hülyülj már. Gyere!- Nem, megvárlak. Csak siess.- Hülyén nézne ki, ha berángatnálak, úgyhogy gyere.Hirtelen kinyílt az ajtó, mire ösztönösen elengedtem Corte kezét, és zavartan néztem a nagymamájára.- Itthon hagytam a telefonom - indult befelé Cortez az ajtón, és jól otthagyott engem. Köszöntem a nagymamájának, aki kedvesen beinvitált, amit természetesen nem utasíthattam vissza. - Régen láttunk, Reni. Kólát vagy gyümölcslevet? - Köszönöm, gyümölcslevet - mondtam halkan, és leültem a konyhában lévő székre. A szárnyaimat meg az ölembe tettem. Azt hiszem, furán nézhettem ki.- Ezek szerint csak Cortez kólafüggő.- Igen, de szerintem ő iszik helyettem is - feleltem, mire elnevettük magunkat. A nagymamája teljesen kedvesen fogadott, megkérdezte, hogy megy a tanulás, hogy vannak anyuék,mikor jön a jó idő ( :) ), szóval nem tűnt mérgesnek, de azért mégsem bírtam megállni, hogy ne említsem meg, ami bánt. Az olyan lett volna, mintha direkt kerülném a témát. - Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori miatt - mondtam hirtelen. A nagymamája kérdőn nézett rám, úgyhogy folytattam. - Cortez miattam kapott igazgatóit, és a hétfő délutánjai is miattam alakultak így. Nagyon sajnálom.:)
- Reni - mosolyodott el Cortez nagymamája,mire kissé megkönnyebbültem. - Lehet, hogy neked akart bizonyítani, de az ő hibája, hogy ezt így tette. Nem tehetsz róla. Senki nem haragszik rád, emiatt ne aggódj. Mellesleg a legjobb dolog, ami vele történhetett, az te vagy. És őt ismerve, egy igazgatói vagy a hétfői pszichoológushoz járás még véletlenül sem érdekli. - mondta, én pedig csodálkozva hallgattam. - Régóta drukkolok nektek, és most, hogy Cortezt boldognak látom, kicsit megnyugodtam. Amióta visszaköltözött hozzánk, még nem láttam ilyennek.
- Tényleg? - kérdeztem, és folyamatosan próbáltam elfojtani a vigyoromat. Nehezen ment.
- Tényleg - bólintott kedvesen. - Ne tévesszen meg a róla kialakult kép. Összesen négy ember van, akihez ragaszkodik, az összes többi csak felszínes kapcsolat, illetve haverság.
- Négy ember? - csodálkoztam, és fejben számolgattam, de sehogy nem jött össze.
- A nagyszülei, te és Ricsi - sorolta.
- És a szülei? - kérdeztem félve.
- Nem, ők nem - mondta komoran.
- Értem - biccentettem, felismerve, hogy ez kényes téma.
- Nagyon sokat jelentesz neki - tette hozzá, én pedig a gyomromban csapkodó pillangók tombolását figyelmen kívül hagyva elmosolyodtam. Hűűű.
Cortez belépett a konyhába, és kérdőn nézett felváltva a nagymamájára meg rám.
- Mehetünk?
- Persze - álltam fel. - Köszönöm a baracklevet.
- Reni, ha további ciki sztorikat szeretnél hallani Cortezről, szívesen látlak! - szólt utánam a nagymamája, erősen azzal a szándékkal, hogy idegesítse. Elég haveri a viszonyuk, ami nagyon klassz.
- Mindenképp - nevettem fel.
Kiléptünk a házból, és sietve elindultunk a suli felé.
- Nem is érdekel, hogy miről beszéltünk? - kérdeztem, mert az ő helyében én majd meghaltam volna a kíváncsiságtól.
- Nem különösebben - felelte.
- És ha tényleg ciki sztorikat mesélt rólad?
- Nincsenek ciki sztorijaim.
- Mindenkinek vannak - ráztam meg a fejem.
- Pár deszkás baleset, max.
- Az nem ciki, hanem menő. Más. Tuti, hogy van - nógattam.
- Kilencszer láttam A téglát. Volt, amikor egymás után is megnéztem.
- Fogalmam sincs, mi az, de amennyiben nem Sparks írta, nem lehet ciki, hogy ennyiszer megnézted.
- Nem láttad A téglát? - döbbent le.
- Nem.
- Pótoljuk - bólintott.
- Rendben. Naa - váltottam vissza -, tuti, hogy van valami ciki sztorid.
- Neked? - kérdezett rá hirtelen.
- Beatlest hallgatok, olvasókörre járok, és szeretnék iskolaelső lenni. Soroljam még? - nevettem el magam.
- Nem, ez elég - röhögött fel.
- Te jössz - néztem rá. Cortez csendben gondolkodott, aztán megvonta a vállát.
- Jó, van egy.
- Na, végre! - sóhajtittam hálásan, remélve, hogy Corteznek is van egy LL (Lőjetek Le!) szituja, és végre rajta is nevethetnénk.
- Életem összes kosarát tőled kaptam, úgy, hogy a feléről még csak nem is tudsz - nézett a szemembe, mire annyira ledöbbentem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Hirtelen leblokkoltam, és nem tudtam, mit szóljak. Úgyhogy az első dolgot mondtam, ami eszembe jutott. Kár volt.
- Van egy Cortez-dobozom - szaladt ki a számon, afféle "mondok valamit, hogy oldjam a feszültséget" stílusban. Cortez rám meredt.
- Mi van?
- Semmi - sütöttem le a szemem.
- Milyen doboz?
- Semmilyen - legyintettem.
- Nem, nem - ragadta meg a karom, és visszahúzott, mert előresiettem. - Ezt meg kell magyaráznod.
- Csak, ha ezzel megnyertem a "ciki" versenyt.
- Még nem tudom, miről van szó, de előre megajánlom.
- Kösz - sziszegtem kínosan.
Gyorsan elhadartam Corteznek, hogy van egy doboz, amibe begyűjtöttem minden vele kapcsolatos cuccot. Levelezés, puskák, rágópapír (pff), ajándék, szilikon karkötő, a rá emlékeztető dalok CD-je, mozijegy... Minden. Miután végeztem, Cortez hallgatott, én meg nagyon nagyon vártam, hogy reagáljon valamit.
- Mik vannak a CD-n? - kérdezte hirtelen.
- Top sírós számok.
- Sírtál? - nézett mélyen a szemembe, és az arcán láttam, hogy ez érzékenyen érinti: totál elkomorodott.
- Néha. Egy kicsit - füllentettem. Azt azért mégsem mondhattam, hogy kiszáradtak a könnycsatornáim.
Cortez magához húzott, szorosan átölelt, és hosszasan megcsókolt. Ha esetleg ezzel a csókkal el akarta feledtetni velem az elmúlt évek szenvedéseit... Nos, sikerült. :) Kit érdekel már az?
(...)
Február 11., péntek
(...)
A dombon lefelé sétálva Cortez hirtelen befordult az utcájukba, amit nem igazán értettem.- Otthon hagytam a telefonom, beugrunk érte, jó? - kérdezte, miután elég értetlen fejet vágtam.- Ööö. Oké. De én kint megvárlak - hebegtem.- Miért is? - ráncolta a szemöldökét.- Mert. Mert én nem megyek be.- Soha? - Hát. Lehet. - Oké, miért? - állt meg, és a hidegben zsebre dugta a kezét.- Nem szeretnék találkozni a nagyszüleiddel.- Már találkoztál velük - emlékeztetett szórakozottan.- Tudom, de...- De, mi? - Amióta volt az ablak sztori, azóta nem, és tuti, hogy haragszanak rám...- Rád? Miért haragudnának rád? - Mert miattam volt. És igazgatóit kaptál, plusz ez a pszichológus dolog... inkább most nem mennék be.- Reni - nézett a szemembe. - Senki nem haragszik rád, és nem akarom, hogy a ház előtt állj. (...)Cortezékhez érve megmakacsoltam magam, és megálltam a kapuban, mire röhögve visszajött értem, és megfogta a kezem.- Ne hülyülj már. Gyere!- Nem, megvárlak. Csak siess.- Hülyén nézne ki, ha berángatnálak, úgyhogy gyere.Hirtelen kinyílt az ajtó, mire ösztönösen elengedtem Corte kezét, és zavartan néztem a nagymamájára.- Itthon hagytam a telefonom - indult befelé Cortez az ajtón, és jól otthagyott engem. Köszöntem a nagymamájának, aki kedvesen beinvitált, amit természetesen nem utasíthattam vissza. - Régen láttunk, Reni. Kólát vagy gyümölcslevet? - Köszönöm, gyümölcslevet - mondtam halkan, és leültem a konyhában lévő székre. A szárnyaimat meg az ölembe tettem. Azt hiszem, furán nézhettem ki.- Ezek szerint csak Cortez kólafüggő.- Igen, de szerintem ő iszik helyettem is - feleltem, mire elnevettük magunkat. A nagymamája teljesen kedvesen fogadott, megkérdezte, hogy megy a tanulás, hogy vannak anyuék,mikor jön a jó idő ( :) ), szóval nem tűnt mérgesnek, de azért mégsem bírtam megállni, hogy ne említsem meg, ami bánt. Az olyan lett volna, mintha direkt kerülném a témát. - Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori miatt - mondtam hirtelen. A nagymamája kérdőn nézett rám, úgyhogy folytattam. - Cortez miattam kapott igazgatóit, és a hétfő délutánjai is miattam alakultak így. Nagyon sajnálom.:)
- Reni - mosolyodott el Cortez nagymamája,mire kissé megkönnyebbültem. - Lehet, hogy neked akart bizonyítani, de az ő hibája, hogy ezt így tette. Nem tehetsz róla. Senki nem haragszik rád, emiatt ne aggódj. Mellesleg a legjobb dolog, ami vele történhetett, az te vagy. És őt ismerve, egy igazgatói vagy a hétfői pszichoológushoz járás még véletlenül sem érdekli. - mondta, én pedig csodálkozva hallgattam. - Régóta drukkolok nektek, és most, hogy Cortezt boldognak látom, kicsit megnyugodtam. Amióta visszaköltözött hozzánk, még nem láttam ilyennek.
- Tényleg? - kérdeztem, és folyamatosan próbáltam elfojtani a vigyoromat. Nehezen ment.
- Tényleg - bólintott kedvesen. - Ne tévesszen meg a róla kialakult kép. Összesen négy ember van, akihez ragaszkodik, az összes többi csak felszínes kapcsolat, illetve haverság.
- Négy ember? - csodálkoztam, és fejben számolgattam, de sehogy nem jött össze.
- A nagyszülei, te és Ricsi - sorolta.
- És a szülei? - kérdeztem félve.
- Nem, ők nem - mondta komoran.
- Értem - biccentettem, felismerve, hogy ez kényes téma.
- Nagyon sokat jelentesz neki - tette hozzá, én pedig a gyomromban csapkodó pillangók tombolását figyelmen kívül hagyva elmosolyodtam. Hűűű.
Cortez belépett a konyhába, és kérdőn nézett felváltva a nagymamájára meg rám.
- Mehetünk?
- Persze - álltam fel. - Köszönöm a baracklevet.
- Reni, ha további ciki sztorikat szeretnél hallani Cortezről, szívesen látlak! - szólt utánam a nagymamája, erősen azzal a szándékkal, hogy idegesítse. Elég haveri a viszonyuk, ami nagyon klassz.
- Mindenképp - nevettem fel.
Kiléptünk a házból, és sietve elindultunk a suli felé.
- Nem is érdekel, hogy miről beszéltünk? - kérdeztem, mert az ő helyében én majd meghaltam volna a kíváncsiságtól.
- Nem különösebben - felelte.
- És ha tényleg ciki sztorikat mesélt rólad?
- Nincsenek ciki sztorijaim.
- Mindenkinek vannak - ráztam meg a fejem.
- Pár deszkás baleset, max.
- Az nem ciki, hanem menő. Más. Tuti, hogy van - nógattam.
- Kilencszer láttam A téglát. Volt, amikor egymás után is megnéztem.
- Fogalmam sincs, mi az, de amennyiben nem Sparks írta, nem lehet ciki, hogy ennyiszer megnézted.
- Nem láttad A téglát? - döbbent le.
- Nem.
- Pótoljuk - bólintott.
- Rendben. Naa - váltottam vissza -, tuti, hogy van valami ciki sztorid.
- Neked? - kérdezett rá hirtelen.
- Beatlest hallgatok, olvasókörre járok, és szeretnék iskolaelső lenni. Soroljam még? - nevettem el magam.
- Nem, ez elég - röhögött fel.
- Te jössz - néztem rá. Cortez csendben gondolkodott, aztán megvonta a vállát.
- Jó, van egy.
- Na, végre! - sóhajtittam hálásan, remélve, hogy Corteznek is van egy LL (Lőjetek Le!) szituja, és végre rajta is nevethetnénk.
- Életem összes kosarát tőled kaptam, úgy, hogy a feléről még csak nem is tudsz - nézett a szemembe, mire annyira ledöbbentem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Hirtelen leblokkoltam, és nem tudtam, mit szóljak. Úgyhogy az első dolgot mondtam, ami eszembe jutott. Kár volt.
- Van egy Cortez-dobozom - szaladt ki a számon, afféle "mondok valamit, hogy oldjam a feszültséget" stílusban. Cortez rám meredt.
- Mi van?
- Semmi - sütöttem le a szemem.
- Milyen doboz?
- Semmilyen - legyintettem.
- Nem, nem - ragadta meg a karom, és visszahúzott, mert előresiettem. - Ezt meg kell magyaráznod.
- Csak, ha ezzel megnyertem a "ciki" versenyt.
- Még nem tudom, miről van szó, de előre megajánlom.
- Kösz - sziszegtem kínosan.
Gyorsan elhadartam Corteznek, hogy van egy doboz, amibe begyűjtöttem minden vele kapcsolatos cuccot. Levelezés, puskák, rágópapír (pff), ajándék, szilikon karkötő, a rá emlékeztető dalok CD-je, mozijegy... Minden. Miután végeztem, Cortez hallgatott, én meg nagyon nagyon vártam, hogy reagáljon valamit.
- Mik vannak a CD-n? - kérdezte hirtelen.
- Top sírós számok.
- Sírtál? - nézett mélyen a szemembe, és az arcán láttam, hogy ez érzékenyen érinti: totál elkomorodott.
- Néha. Egy kicsit - füllentettem. Azt azért mégsem mondhattam, hogy kiszáradtak a könnycsatornáim.
Cortez magához húzott, szorosan átölelt, és hosszasan megcsókolt. Ha esetleg ezzel a csókkal el akarta feledtetni velem az elmúlt évek szenvedéseit... Nos, sikerült. :) Kit érdekel már az?
(...)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)