2014. július 1., kedd

Ketten - Cortez szülinapja

Ketten - 217.old.

Március 3., csütörtök 

Cortez tizennyolcadik szülinapja.
(...)
- Boldog szülinapot! - kezdtem, aztán mosolyogva a nyakába ugrottam. Na, kinek van nagykorú barátja? Nekeeem. :)
- Már mondtad éjfélkor. És megüzented negyed egykor - töprengett.
- Ez a személyes verzió - magyaráztam.
- Aha. És van még más "verzió" is?
- Talán egy e-mail - vigyorogtam.
- Oké - bólintott mosolyogva.
- És, kívántál valamit éjfélkor? - érdeklődtem, miközben beszálltam a kocsiba.
- Egy kólát. Megittam. Jólesett.
- Nagyon vicces - röhögtem el magam. - Úgy értem...
- Tudom, hogy érted. Virág hülyesége. Kívánj a szülinapod előtti napon, éjfélkor, és teljesül...
- Ez nem hülyeség. Én is mindig kívánok.
- És őszintén? Bejött már valami? - fordult felém, és csak egy pillanatra vette le a szemét az úttestről.
- Háát - próbáltam lenyelni a vigyorom. - Igen. De nem mondom el, mi volt az.
- Fogalmam sincs, mi lehetett... - szekált, én pedig tettetett felháborodással néztem rá.
- Nehogy azt hidd, hogy veled kapcsolatos!
- Dehogy - röhögött fel.
- Tényleg nem.
- Oké, elhiszem - bólogatott, és komolynak tűnt, de a szemén láttam, hogy mosolyog.
- Hidd is el, mert te még csak eszembe se jutottál - vetettem el a sulykot.
- Na, jó. Nem kell elmondanom, csak azt, hogy mivel kapcsolatos. Tíz másodperc - közölte, én pedig zavartan megráztam a fejem. Mi? Ne már! Improvizálj, Reni, improvizálj! - És letelt - szólt.
- Ööö... - kezdtem totál leblokkolva. - Jó, lehet, hogy veled kapcsolatos - vallottam be, mire Cortez elröhögte magát, én meg azon agyaltam, miért nem jutott eszembe semmi frappáns.
(...)
- Na. Akkor húzzunk mekizni. Én állom! - emelte fel a kezét Dave, miközben mindenki pakolászott. A bejelentésére Andris és Robi csillogó szemmel összenéztek, és "ingyen kajaaa" kiáltással éljeneztek. - Úgy értem, Cortezét állom én. A szülinapján - helyesbített Dave, mire kicsit alábbhagyott a lelkesedés.
- Kösz, de majd máskor - veregette meg a vállát Cortez, és ő ennyivel lezárta volna a témát, de Dave nem az a srác, akit csak úgy le lehet pattintani.
- Hé-hé-hé. Álljatok csak meg! Mit sunnyogtok ti? - fordult hozzám.
- Semmit - sütöttem le a szemem. Hú, de bénán hazudok.
- Aha, na persze. Nem mentek Ricsiékkel moziba. Nem jöttök mekizni. Zsoltit is lepasszoltátok. Halljuk csak. Mire készültök? - fonta össze a karját Dave maga előtt, mire a többiek is kérdőn néztek ránk.
- Nem nagy dolog - ráztam a fejem, Cortez pedig a tenyerébe temette az arcát, és azt hiszem, röhögött.
- Ne már, programotok van, és kihagytok minket? Ez nem szép - ciccegett Dave.
- Nem hagyunk ki, és egyébként is, holnap lesz Cortez bulija. Azon mindenki ott lesz - magyarázkodom, de éreztem, egyre mélyebbre süllyedek. Mindenfelől sértett, szemrehányó pillantásokat kaptunk, úgyhogy sóhajtva megvontam a vállam. - Jó, vacsorázni megyünk.
- Hé, kajálni mentek, és kihagytok? - háborodott fel elsőként Zsolti.
- Ez nem olyan - fogtam a fejem.
- Hát milyen? - kérdezte Macu, aki szintén beállt a "megsértődtem, duzzogok" csapatba.
- Szülőkkel - motyogtam kínosan.
Mindenki döbbenten meredt ránk, aztán kitört belőlük a röhögés.
- Muhahaha! - törölgette a szemét Zsolti, aki iszonyat jól szórakozott azon, hogy milyen "hivatalos" programon veszünk részt.
- Szerinted ez vicces? - förmedt rá Kinga. - Tudod, én örülnék neki, ha a barátom lenne annyira intelligens, hogy nyilvánosan megjelenjek vele és a szüleimmel valahol.
- Jó szórakozást - mosolygott Virág kedvesen. A fiúk meg tovább röhögtek azon, hogy ez mennyire átkozottul "ciki" lesz. Dave követelt helyzetjelentést, lehetőleg fényképpel (?), Andris és Robi velünk akartak jönni (nekik mindegy, csak "ingyenélhessenek"), Macu kiröhögte a programunkat (nagyon vicces), Jacques pedig csalódott volt, mert ő tényleg szívesen jött volna (?).
Egyedül talán Ricsi értette meg, hogy ennek mi értelme van, ő csak óvatosan rám mosolygott, és bólintott egyet. Igen, ő tudta. Tudta, hogy Cortezt a szülei skype-on köszöntötték fel éjjel, egy kábé tízperces beszélgetés alkalmával, tudta, hogy ezt én miért szerveztem így, és tudta, hogy Corteznek mit jelent. Úgyhogy nem szólt semmit, csak némán, egy-egy pillantással fejezte ki, hogy abszolút korrektnek tartja. A többiek mind leragadtak a hülyülésnél.
(...)
Az étterembe belépve körbenéztem, és azonnal megakadt a szemem egy asztalon. Jaj, ne, csak ne az legyen a miénk! Lufik voltak a székek támlájához kötve. Naná, hogy az volt a miénk.
- Ez egy kicsit túlzás, nem? - suttogtam apunak, szövetségest keresve magamnak.
- Vajon itt milyen a quesadilla? - kérdezte.
Hát, ennyit a szövetségesemről.
(...)
- Parancsoljanak - lépett hozzánk a pincér, és kiosztott egy-egy sombrero kalapot. Te jó ég!
- Anyuuu... - sziszegtem totál elképedve.
- Vedd csak fel. Olyan mókás - mosolygott.
Anyu feldobottnak tűnt, és mivel a szüleim felvették a kalapot, én sem tehettem másképp. Ez annyira nem fair! Ha ma Cortez szakít velem, akkor az utolsó együtt töltött perceinkben ez az idióta kalap lesz rajtam!!! Nincs igazság.
A késemet magam elé tartva próbáltam csekkolni, hogy állhat a sombrero, de nem láttam jól, ami, valljuk be, talán jobb is. Ja, és ennyit a hajamról. Cortez és a nagyszülei a következő pillanatban megérkeztek, és amíg a "felnőttek" köszöntötték egymást, én rákvörös fejjel, összehúzott szemmel, kissé félve néztem Cortezre.
- Szia - suttogtam.
- Hola - bólintott, és kissé lehajolva benézett a kalapom alá, hogy lássa az arcom.
- Ööö... Hová ülsz? Ide vagy egy másik asztalhoz? - érdeklődtem. - Mert azt is megértem.
- Jó lesz itt is - röhögte el magát, és leült velem szemben.
- Előre is bocs mindenért - magyarázkodtam, amikor mindketten anyu felé néztünk, aki éppen megigazította az asztalra kirakott kis pinatát (úgy ejtjük, hogy "pinyáta" :) ).
- Semmi gond. Te, figyelj - hajolt közelebb hozzám. - Várunk mexikói vendéget?
- Az te vagy - mondtam zavartan.
- Aha. Hát jó - vonta meg a vállát, aztán a pincérhez fordult, aki elvette az italrendelést.
(...)
- Sikerült választani? - lépett újra hozzánk a pincér.
- Szerintem igen - nézett körbe apu, mire mindenki bólintott.
- Mi van a combo tálon? - kérdeztem.
- Burrito, fajita, enchilada - sorolta a pincér.
- Jó, akkor egy csirke combo tálat kérnék - bólintottam. Cortez összevont szemöldökkel meredt rám.
- Az több személyes tál.
- Á, ne aggódj - legyintettem.
(...)
- Jó étvágyat - vigyorgott Cortez, ami ezt jelentette: "tuti, hogy a felét otthagyod".
- Köszi, neked is - vigyorogtam vissza, ami pedig ezt: "hah, nem ismersz te engem, tizenhét éve anyu főztjén élek, kihasználom, ha rendes kaját kapok".
- Az mi? - hajolt oda hozzám apu, és belenézett a tálamba.
- Burrito. Tessék - szúrtam bele a villám, és átdobtam a tányérjára.
- Köszönöm. Tacót?
- Jöhet - bólintottam, aztán észrevettem, hogy Cortez elég furán néz ránk.
- Most már értem, miért akartál mindenáron apukád mellett ülni.
- Ez alap - jelentettem ki, és áttettem apunak egy fajitát is, mert mindenképp tudni akarta, hogy milyen.
Tulajdonképpen gusztustalankodtam egy sort a szószokkal, majd enni kezdtem, azzal a feltett szándékkal, hogy nem foghat ki rajtam egy combo tál. Haha. És majdnem igazam is lett. Már mindenki befejezte, csak apuval ketten küzdöttünk, de harciasan.
- Nem megy - dőltem hátra csalódottan. - Ha ezt még megeszem, mi lesz a desszerttel? - bökdöstem a villámmal egy árván maradt burritót.
- Fél Mexikó kajáját benyomtad. Hogy jut eszedbe a desszert? - röhögött ki Cortez.
- A desszert fontos. Az az étkezés vége - szögeztem le, apu pedig lelkesen bólogatott, miközben látványosan hányingere volt már a chilitől, de azért folytatta az evést.
- Most nézd meg - csóválta a fejét anyu. - Nem értem őket. Olyanok, mintha otthon nem kapnának enni - mondta Corteznek. Apuval összenéztünk, és igyekeztünk "ártatlan" arcot vágni.
Cortez nagyszülei és anyuék is kértek kávét, én meg egy szelet sajttortát, aztán következett a top kínos sztori. Ugyanis a pincér, ahogy elment, négy másikkal tért vissza, mindannyian sombrerót viseltek, és egy tortát hoztak be, amin tűzijáték égett. Éééés, természetesen ez még nem minden. Énekeltek. Naná, hogy énekeltek. Cortez enyhén zavartan masszírozta az orrnyergét, miközben az egész étterem felénk fordulva mosolygott rajtunk. Mikor végre abbahagyták a dalt (hosszabbnak tűnt, mint amennyi egyébként volt), anyu buzdítására mindenki tapsolni kezdett.
- Köszönöm - motyogta Cortez, és mosolyt erőltetve az arcára körbefordult, hogy megköszönje azoknak az idegeneknek a tapsot, akik azt sem tudják, hogy kik vagyunk.
Cortezt előbb a nagyszülei, majd anyuék köszöntötték fel, végül szegény leülhetett, és rémülten meredt rám.
- A tortáról nem tudtam. De tényleg. Akkor nem kértem volna sajttortát - magyaráztam. Cortez közben örömmel konstatálta, hogy nem vakult meg a vakutól. Merthogy anyunak kedve támadt megörökíteni a pillanatot. Wow.
(...)
Ahogy hazaértünk, én is megköszöntem anyuéknak az estét, majd sietve felmentem a szobámba. Tíz másodperc múlva felcsendült a Basket Case.
- Itt vagyok - kaptam fel.
- Én is - szólt bele Cortez.
- Nagyon rémes volt? - érdeklődtem.
- Nem, egyáltalán nem.
- Akkor jó. Bár nem fair, hogy te nem vettél fel sombrerót. Így egyedül égtem.
- Nekem idegen emberek énekeltek. Az se jobb.
- Ez igaz. Na, mindegy. Szóval kábé ilyen velünk egy szülinap, és tökmindegy, hány éves vagy, a lufi, a torta és az éneklés kötelező. Továbbá kajálás minden mennyiségben, időjárás-jelentés és ciki kellékek. Ez is alap.
- Aha. Erről jut eszembe. Apukád hogy van?
- Hát, jól, anyu adott neki valami gyógyszert, de tuti, hogy rossz éjszakája lesz. Talán egy óriás taco üldözi majd rémálmában, vagy ilyesmi.
- Oké - röhögte el magát Cortez. - Na, léptem filmet nézni.
- Oké. Holnap...
- Holnap - köszönt el.
Miután letettük, mosolyogva elmerengtem. Aztán lementem anyuhoz, hogy adjon nekem is abból a gyógyszerből, mert úgy éreztem, annyira tele vagyok, hogy soha többet nem tudok aludni.
(...)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése