Remény 385. old.
December 14., kedd
(Suliban)
(...)
- Csukjátok be, megfagyok! - néztem fel Andrisra és Robira, akik kitámasztották az ablakot. A szél fellapozott pár füzetet, és a padomra (meg rám) fújt egy adag havat.
- Mindjárt - legyintett Andris, és visszament a helyére.
Megdörzsöltem a karom, és lapoztam egyet a könyvemben, amikor... Amikor több dolog is történt egyszerre. A terem ajtaja őrült csattanással becsapódott, mire összerezzenve felkaptam a fejem, Kinga pedig üvölteni kezdett, hogy azonnal csukják be az ablakot. A következő pillanatban valaki megragadta a karom, durván és nagyon erősen felrántott a helyemről, és félrelökött, miközben a padom feletti ablak teljes erőből becsapódott, és robbanásszerűen tört ki az üveg. Az egész padomra hullott, mindent beborított a millió szilánk. Elképedve néztem Cortezre, aki felrántott és ellökött onnan. Ha ott maradok, most valamennyi szilánk belőlem állna ki. Az egész osztály lefagyott, némán pislogtak, fel sem fogták, hogy mi történt. A csupasz ablakon beáramlott a hideg, és a szél süvítve belekapott a hajakba.
- Basszus - hagyta abba a hintázást Ricsi, ő reagált elsőként. - Ren, jól vagy?
- Aha - suttogtam remegve. Az adrenalin későn öntött el: akkor kezdtem el pánikolni, amikor már túl voltunk mindenen.
- Úristen - fogta a fejét Virág.
Mindenki csendben meredt a helyemre. Az első épkézláb gondolatom (már ha ez annak számít), az volt, hogy az Elfújta a szél sértetlenül hever a szilánkok alatt. Komolyan, masszív könyv.
- Köszönöm - néztem Cortezre elképedve.
Cortez nem válaszolt, csak idegesen Andrishoz és Robihoz fordult. Iszonyúan leoltotta őket, én még soha, de soha nem hallottam így kiabálni, miközben a két rocker bűnbánó arccal meredt maga elé. Látszott rajtuk, hogy ez most őket is letaglózta.
- Meg akarja nézni valaki? - emelte fel félszegen Dave a telefonját. Nem hiszem el, hogy felvette! Persze mindenki odapattant, és a mobil köré állva visszanézték a felvételt onnantól kezdve, hogy becsapódott az ajtó.
(...)
2014. április 27., vasárnap
2014. április 8., kedd
Remény - Reniék lebukása
Remény 295.old.
Október 31., vasárnap
(Suli buliban)
(...)
Reni - suttogta Virág, miközben még mindig a telefon képernyőjét bámultam. - Itt vannak Cortezék.
- Hol? - kaptam fel a fejem, és azonnal visszanyújtottam Macunak a készüléket. A Pendulum Propane Nightmares száma kezdődött (nyitásként), én pedig körbefordultam, és a lelátót kezdtem pásztázni, hátha megpillantom.
Nem láttam senkit a sorunkban, csak Zsoltit, aki a fejét fogva vihogott, és Ricsinek mutogatta a telefonját. Aztán hirtelen egy kar ölelte át a derekam, amitől összerándult a gyomrom, és hirtelen megfordultam. Belevesztem a mélykék szempárba, és vadul dobogó szívvel fontam a karom a nyaka köré. Cortez még szorosabban magához húzott, én pedig lehunytam a szemem, és magamba szívva az illatát, a vállába fúrtam a fejem. Így álltunk, a terem közepén, aztán a zene hirtelen felgyorsult, és a többi diák ütemre ugrálni kezdett. Vettem egy mély levegőt, és kissé eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Szia - köszönt, amit a hangzavarban nem hallottam, csak a szájáról tudtam leolvasni.
- Szia - mosolyodtam el halványan, és óvatosan körbenéztem. - Kivel jöttél? - kérdeztem zakatoló szívvel. Cortez a lelátó felé nézett, és felmutatott.
- Momóval.
- Momó? - csodálkoztam hátrafordulva, és folyamatosan a sorokat lestem.
- A francia cserediák - suttogta a fülembe. Lehunytam a szemem, és a megkönnyebbüléstől elnevettem magam. - Egy hete nálam van.
- Melyik az? - kérdeztem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet, mert akkora súly esett le a vállamról, hogy a sírás kerülgetett.
- Zsákkal beszélget, ha jól látom - vonta meg a vállát.
Hát persze! Hogy én mekkora hülye vagyok! Cortez volt Párizsban szeptemberben, de a cserediák program értelmében a másik félnek is ide kellett utaznia. És ezt az őszi szünetre hagyták! Jézusom! Hogy ez miért nem jutott eszembe??? No comment.
- Milyen volt a szünet? - kérdezte, még jobban körém kulcsolva a karját.
- Nem túl jó - dadogtam zavartan. - Neked?
- Nem volt teljes - nézett a szemembe, én pedig megpróbáltam állni a tekintetét.
Zavartan bólintottam, és mivel kiszáradt a szám, gondoltam nem túl ötletes elájulni Cortez karjaiban. Enyhén elcsépelt lenne.
- Iszunk valamit? - kérdeztem, remélve, hogy meghallotta a hatalmas hangzavarban. Némán bólintott, aztán végigsiklott a keze a karomon, és megállapodott a kézfejemen. Rákulcsolta az ujjait az enyémre, és utat törve magának, kivezetett a tömegből. Igazából kedvem lett volna megölelni a világot, annyira boldognak éreztem magam. Majdnem három percig tartott. Majdnem.
A lelátón felsétálva megálltunk a többiek mellett, és miközben Virág összes fogát megmutató mosolyt villantott felém, a kezembe nyomta az üdítőm. Melegem volt, szédültem, és folyamatosan remegett a térdem. Furán boldog vagyok. :)
- Hol van a Ló? Ez érdekelni fogja - vigyorgott Zsolti úgy, mint aki nem bír sokáig magában tartani egy őrületesen nagy poént.
- Itt jön - feleltem, és kicsit félreálltam, mert Kinga szó szerint odacsörtetett hozzánk. Annyira közel álltam Cortezhez, hogy szinte senki nem látta, hogy fogjuk egymás kezét, Kinga is unottan vágta le magát, semmit nem vett észre. Rendes fénynél biztosan látszott volna, hogy égővörös a fejem és durván csillog a szemem. A félhomályban azonban nem tűnt fel senkinek.
- Te, hallod! - szólt neki Zsolti. Kinga felvont szemöldökkel nézett rá, olyan arccal, mintha csak szívességet tenne. - Hogy is hívják a francia barátodat?
- Benoît - közölte határozottan.
- Aha. Az, aki az ismerősöd a Facebookon?
- Igen - bólintott unottan.
- Az a francia Benoît, aki a Facebookon az ismerősöd, azzal jársz? - kérdezte, én pedig kínosan feszengeni kezdtem. Túl sok volt a kérdés. Kinga a plafonra szegezte a tekintetét.
- Mondd, te értelmi sérült vagy? Mondom, hogy igen! Ő az! - üvöltötte.
- Jó. Nyugi van - biccentett Zsolti. - Csak azért kérdezem - vakarta meg a vállát -, merthogy mondtad, hogy a barátod. És érdekelne, hogy akkor miért nincs halvány, kicsi, minimális, sőt, mikrofogalma sem arról, hogy te ki a halál vagy! - mondta röhögve, bennem pedig megállt az ütő.
(...)
Cortez lazított a szorításon, el akarta engedni a kezem. Visszahúztam a karom, és összefontam magam előtt. Úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Valóban. Nem vagyok normális.
- Ez most komoly? - kérdezte. A tekintete az enyémbe fúródott, és el kellett kapnom a pillantásom, mert egyszerűen nem bírtam állni.
- Hát, nagyjából - motyogtam. A többiek még zajongtak, Kinga Zsoltival ordított, hogy ezt még megbánja, ő azonban lefeküdt a lelátón, és nem bírta abbahagyni a nevetést. Ricsi vele együtt röhögött, de aztán ránk nézett, és azonnal elkomorodott.
Megerőltettem magam, és visszanéztem Cortezre, aki még mindig engem vizslatott, és annyira vibrált, hogy teljesen átragadt rám az idegessége.
- Oké, figyelj, hadd magyarázzam meg. Ez az egész... - kezdtem.
- Nem - mondta halkan, de annyira határozottan, hogy félbehagytam a mondatot.
Szó nélkül megfordult, és lesétált a lépcsőn.
- A fenébe - túrtam bele a hajamba, és utánaszaladtam.
- Renáta! - ordított rám Kinga, de nem néztem vissza. Cortez kilökte maga előtt az ajtót, ami visszalendülve majdnem arcon csapott, de felfogtam a kezemmel (aú), és végül az udvaron beértem.
- Várj már meg! - kérleltem a levegőt kapkodva, és a csuklómat masszíroztam, mert iszonyatosan fájt. Megállt, és megfordult. Megtámaszkodtam a térdemen, és próbáltam összeszedni magam. Nehezen ment, teljesen megsemmisültem a nézésétől. Olyan szemrehányó volt, annyira csalódott és egyszerre annyira megvető, hogy hirtelen nem tudtam megszólalni.
- Megmagyarázhatom? - néztem rá szomorúan.
Visszajött pár lépést, és megállt előttem.
- Mit? Hogy miért mondtad, hogy van egy francia barátod? Hogy miért hitetted el velem hónapokig, hogy jársz valakivel? Hogy inkább hazudtál, mint hogy egyenesen nemet mondj nekem? - kérdezte, végig a szemembe nézve. Jó, ez így rémesen hangzott, de teljesen félreérti a helyzetet, úgyhogy megráztam a fejem.
- Nem, dehogy. Erről szó sincs! - próbáltam védeni magam. - Az egész egy hülyeség - kezdtem magyarázkodni.
- Tényleg az - bólintott, és azt hiszem, nem ugyanarra gondolt, mint én.
- Csak hallgass meg, oké? Kérlek! - váltottam át könyörgőre, és a szemem megtelt könnyel.
- Tudod, mit? - túrt bele idegesen a hajába. - Menj a francba! De komolyan - mondta ki kíméletlenül, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá, miközben egy óriási, kövér könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Cortez, ne csináld ezt - szipogtam rémülten. Éreztem, hogy folyik le a festék a szenemből.
- Ne velem szórakozz. Mindent megtettem, hogy megfeleljek neked. Kevés? Jó. Remélem, találsz egy eszelős tekintetű bölcsészt, akivel olyan rohadtul egy hullámhosszon vagy - vágta a fejemhez megalázóan. - Vagy ha nincs olyan, találj ki magadnak egyet! - tette hozzá, aztán keserűen mosolyogva elsétált. Pislogás nélkül néztem, ahogy becsukódik az épületbe vezető ajtó, aztán olyan érzésem támadt, mintha ráültek volna a mellkasomra. Lehuppantam a földre, ügyet sem vetve arra, hogy mennyire hideg, a tenyerembe temettem az arcom, és kitört belőlem a zokogás.
Nem tudom, mennyit ültem úgy, pillanatokat vagy perceket, de nem is érdekelt. Annyira sírtam, mint még soha. Konkrétan fuldoklottam, és úgy éreztem, hogy kiszakad a szívem. Nagyon fájt. Az életben nem fájt még ennyire semmi.
- Hé - ragadta meg a karom egy kéz, és felrángatott a földről. - Ren, szedd össze magad, hogy nézel ki? - csóválta meg a fejét Ricsi.
- Annyi-ra shaj-ná-lom - csuklottam bőgve. Ricsi némán bólintott, és átölelt, miközben folyamatosan csitított, és a hajamat simogatta. Ettől még jobban rám tört a bőgés, egyszerűen nem tudtam abbahagyni.
- Átveszed? - kérdezte, aztán, mintha valami csomag lennék, átirányított Virág vállára, aki szomorúan olyasmiket mondott, hogy "ne sírjak, mert minden rendben lesz", meg hogy "annyira nagyon sajnálja az egészet". Szipogva bólogattam, és eltoltam magam tőle.
- Félreérti. Beszélnem kell vele. Ez nem ellene volt. Ez egy hülyeség. Utánamegyek, és beszélek vele - hadartam, durván letörölve az arcom. Maszatos, fekete folt éktelenkedett a pulóver ujján, és a látottakból köbö sejtettem, hogy nézhetek ki.
- Ren - nézett rám Ricsi. - Ezt most hagyd.
- De meg kell neki mondanom! Tudnia kell, hogy nem azért találtam ki, mert így akartam nemet mondani neki - kezdtem újra magyarázni.
- Ez a hajó elúszott - sóhajtotta Ricsi. - Vagy elsüllyedt - töprengett. - Esetleg kilőtték - variált tovább.
- Nem, mert ha tudná, akkor máshogy gondolná... - próbálkoztam, a "remény hal meg utoljára" alapon. Vagy én... - Beszélnél vele? - néztem hirtelen Ricsire, aki megrázta a fejét.
- Ren, tudod mennyire bírlak - mosolyodott el halványan. - De most tuti, hogy látni sem akar.
- De miért? - értetlenkedtem kínlódva.
- Mert rohadtul átcseszted - mondta komolyan.
Nyitottam a számat, hogy reagáljak valamit, de nem jött ki hang a torkomon.
(...)
Október 31., vasárnap
(Suli buliban)
(...)
Reni - suttogta Virág, miközben még mindig a telefon képernyőjét bámultam. - Itt vannak Cortezék.
- Hol? - kaptam fel a fejem, és azonnal visszanyújtottam Macunak a készüléket. A Pendulum Propane Nightmares száma kezdődött (nyitásként), én pedig körbefordultam, és a lelátót kezdtem pásztázni, hátha megpillantom.
Nem láttam senkit a sorunkban, csak Zsoltit, aki a fejét fogva vihogott, és Ricsinek mutogatta a telefonját. Aztán hirtelen egy kar ölelte át a derekam, amitől összerándult a gyomrom, és hirtelen megfordultam. Belevesztem a mélykék szempárba, és vadul dobogó szívvel fontam a karom a nyaka köré. Cortez még szorosabban magához húzott, én pedig lehunytam a szemem, és magamba szívva az illatát, a vállába fúrtam a fejem. Így álltunk, a terem közepén, aztán a zene hirtelen felgyorsult, és a többi diák ütemre ugrálni kezdett. Vettem egy mély levegőt, és kissé eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Szia - köszönt, amit a hangzavarban nem hallottam, csak a szájáról tudtam leolvasni.
- Szia - mosolyodtam el halványan, és óvatosan körbenéztem. - Kivel jöttél? - kérdeztem zakatoló szívvel. Cortez a lelátó felé nézett, és felmutatott.
- Momóval.
- Momó? - csodálkoztam hátrafordulva, és folyamatosan a sorokat lestem.
- A francia cserediák - suttogta a fülembe. Lehunytam a szemem, és a megkönnyebbüléstől elnevettem magam. - Egy hete nálam van.
- Melyik az? - kérdeztem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet, mert akkora súly esett le a vállamról, hogy a sírás kerülgetett.
- Zsákkal beszélget, ha jól látom - vonta meg a vállát.
Hát persze! Hogy én mekkora hülye vagyok! Cortez volt Párizsban szeptemberben, de a cserediák program értelmében a másik félnek is ide kellett utaznia. És ezt az őszi szünetre hagyták! Jézusom! Hogy ez miért nem jutott eszembe??? No comment.
- Milyen volt a szünet? - kérdezte, még jobban körém kulcsolva a karját.
- Nem túl jó - dadogtam zavartan. - Neked?
- Nem volt teljes - nézett a szemembe, én pedig megpróbáltam állni a tekintetét.
Zavartan bólintottam, és mivel kiszáradt a szám, gondoltam nem túl ötletes elájulni Cortez karjaiban. Enyhén elcsépelt lenne.
- Iszunk valamit? - kérdeztem, remélve, hogy meghallotta a hatalmas hangzavarban. Némán bólintott, aztán végigsiklott a keze a karomon, és megállapodott a kézfejemen. Rákulcsolta az ujjait az enyémre, és utat törve magának, kivezetett a tömegből. Igazából kedvem lett volna megölelni a világot, annyira boldognak éreztem magam. Majdnem három percig tartott. Majdnem.
A lelátón felsétálva megálltunk a többiek mellett, és miközben Virág összes fogát megmutató mosolyt villantott felém, a kezembe nyomta az üdítőm. Melegem volt, szédültem, és folyamatosan remegett a térdem. Furán boldog vagyok. :)
- Hol van a Ló? Ez érdekelni fogja - vigyorgott Zsolti úgy, mint aki nem bír sokáig magában tartani egy őrületesen nagy poént.
- Itt jön - feleltem, és kicsit félreálltam, mert Kinga szó szerint odacsörtetett hozzánk. Annyira közel álltam Cortezhez, hogy szinte senki nem látta, hogy fogjuk egymás kezét, Kinga is unottan vágta le magát, semmit nem vett észre. Rendes fénynél biztosan látszott volna, hogy égővörös a fejem és durván csillog a szemem. A félhomályban azonban nem tűnt fel senkinek.
- Te, hallod! - szólt neki Zsolti. Kinga felvont szemöldökkel nézett rá, olyan arccal, mintha csak szívességet tenne. - Hogy is hívják a francia barátodat?
- Benoît - közölte határozottan.
- Aha. Az, aki az ismerősöd a Facebookon?
- Igen - bólintott unottan.
- Az a francia Benoît, aki a Facebookon az ismerősöd, azzal jársz? - kérdezte, én pedig kínosan feszengeni kezdtem. Túl sok volt a kérdés. Kinga a plafonra szegezte a tekintetét.
- Mondd, te értelmi sérült vagy? Mondom, hogy igen! Ő az! - üvöltötte.
- Jó. Nyugi van - biccentett Zsolti. - Csak azért kérdezem - vakarta meg a vállát -, merthogy mondtad, hogy a barátod. És érdekelne, hogy akkor miért nincs halvány, kicsi, minimális, sőt, mikrofogalma sem arról, hogy te ki a halál vagy! - mondta röhögve, bennem pedig megállt az ütő.
(...)
Cortez lazított a szorításon, el akarta engedni a kezem. Visszahúztam a karom, és összefontam magam előtt. Úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Valóban. Nem vagyok normális.
- Ez most komoly? - kérdezte. A tekintete az enyémbe fúródott, és el kellett kapnom a pillantásom, mert egyszerűen nem bírtam állni.
- Hát, nagyjából - motyogtam. A többiek még zajongtak, Kinga Zsoltival ordított, hogy ezt még megbánja, ő azonban lefeküdt a lelátón, és nem bírta abbahagyni a nevetést. Ricsi vele együtt röhögött, de aztán ránk nézett, és azonnal elkomorodott.
Megerőltettem magam, és visszanéztem Cortezre, aki még mindig engem vizslatott, és annyira vibrált, hogy teljesen átragadt rám az idegessége.
- Oké, figyelj, hadd magyarázzam meg. Ez az egész... - kezdtem.
- Nem - mondta halkan, de annyira határozottan, hogy félbehagytam a mondatot.
Szó nélkül megfordult, és lesétált a lépcsőn.
- A fenébe - túrtam bele a hajamba, és utánaszaladtam.
- Renáta! - ordított rám Kinga, de nem néztem vissza. Cortez kilökte maga előtt az ajtót, ami visszalendülve majdnem arcon csapott, de felfogtam a kezemmel (aú), és végül az udvaron beértem.
- Várj már meg! - kérleltem a levegőt kapkodva, és a csuklómat masszíroztam, mert iszonyatosan fájt. Megállt, és megfordult. Megtámaszkodtam a térdemen, és próbáltam összeszedni magam. Nehezen ment, teljesen megsemmisültem a nézésétől. Olyan szemrehányó volt, annyira csalódott és egyszerre annyira megvető, hogy hirtelen nem tudtam megszólalni.
- Megmagyarázhatom? - néztem rá szomorúan.
Visszajött pár lépést, és megállt előttem.
- Mit? Hogy miért mondtad, hogy van egy francia barátod? Hogy miért hitetted el velem hónapokig, hogy jársz valakivel? Hogy inkább hazudtál, mint hogy egyenesen nemet mondj nekem? - kérdezte, végig a szemembe nézve. Jó, ez így rémesen hangzott, de teljesen félreérti a helyzetet, úgyhogy megráztam a fejem.
- Nem, dehogy. Erről szó sincs! - próbáltam védeni magam. - Az egész egy hülyeség - kezdtem magyarázkodni.
- Tényleg az - bólintott, és azt hiszem, nem ugyanarra gondolt, mint én.
- Csak hallgass meg, oké? Kérlek! - váltottam át könyörgőre, és a szemem megtelt könnyel.
- Tudod, mit? - túrt bele idegesen a hajába. - Menj a francba! De komolyan - mondta ki kíméletlenül, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá, miközben egy óriási, kövér könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Cortez, ne csináld ezt - szipogtam rémülten. Éreztem, hogy folyik le a festék a szenemből.
- Ne velem szórakozz. Mindent megtettem, hogy megfeleljek neked. Kevés? Jó. Remélem, találsz egy eszelős tekintetű bölcsészt, akivel olyan rohadtul egy hullámhosszon vagy - vágta a fejemhez megalázóan. - Vagy ha nincs olyan, találj ki magadnak egyet! - tette hozzá, aztán keserűen mosolyogva elsétált. Pislogás nélkül néztem, ahogy becsukódik az épületbe vezető ajtó, aztán olyan érzésem támadt, mintha ráültek volna a mellkasomra. Lehuppantam a földre, ügyet sem vetve arra, hogy mennyire hideg, a tenyerembe temettem az arcom, és kitört belőlem a zokogás.
Nem tudom, mennyit ültem úgy, pillanatokat vagy perceket, de nem is érdekelt. Annyira sírtam, mint még soha. Konkrétan fuldoklottam, és úgy éreztem, hogy kiszakad a szívem. Nagyon fájt. Az életben nem fájt még ennyire semmi.
- Hé - ragadta meg a karom egy kéz, és felrángatott a földről. - Ren, szedd össze magad, hogy nézel ki? - csóválta meg a fejét Ricsi.
- Annyi-ra shaj-ná-lom - csuklottam bőgve. Ricsi némán bólintott, és átölelt, miközben folyamatosan csitított, és a hajamat simogatta. Ettől még jobban rám tört a bőgés, egyszerűen nem tudtam abbahagyni.
- Átveszed? - kérdezte, aztán, mintha valami csomag lennék, átirányított Virág vállára, aki szomorúan olyasmiket mondott, hogy "ne sírjak, mert minden rendben lesz", meg hogy "annyira nagyon sajnálja az egészet". Szipogva bólogattam, és eltoltam magam tőle.
- Félreérti. Beszélnem kell vele. Ez nem ellene volt. Ez egy hülyeség. Utánamegyek, és beszélek vele - hadartam, durván letörölve az arcom. Maszatos, fekete folt éktelenkedett a pulóver ujján, és a látottakból köbö sejtettem, hogy nézhetek ki.
- Ren - nézett rám Ricsi. - Ezt most hagyd.
- De meg kell neki mondanom! Tudnia kell, hogy nem azért találtam ki, mert így akartam nemet mondani neki - kezdtem újra magyarázni.
- Ez a hajó elúszott - sóhajtotta Ricsi. - Vagy elsüllyedt - töprengett. - Esetleg kilőtték - variált tovább.
- Nem, mert ha tudná, akkor máshogy gondolná... - próbálkoztam, a "remény hal meg utoljára" alapon. Vagy én... - Beszélnél vele? - néztem hirtelen Ricsire, aki megrázta a fejét.
- Ren, tudod mennyire bírlak - mosolyodott el halványan. - De most tuti, hogy látni sem akar.
- De miért? - értetlenkedtem kínlódva.
- Mert rohadtul átcseszted - mondta komolyan.
Nyitottam a számat, hogy reagáljak valamit, de nem jött ki hang a torkomon.
(...)
2014. április 7., hétfő
Remény - Cortez Reninél
Remény 259. old.
Október 17., vasárnap
Újra itthon.
(...)
Reni üzenete: Szia... Itthon vagyok, minden rendben. Nincs pénz a kártyámon, még egy órát online leszek, ha vagy, írj. És... Köszi. :)
Sajnos egy óra elteltével sem jelentkezett be, úgyhogy elköszöntem Virágtól, és átnéztem a házikat. Egy zacskó vaníliás karikával éppen a matekfüzetem fülé görnyedtem, amikor megszólalt a Green Day Basket Case. Azonnal felkaptam a telóm.
- Szia - hunytam le a szemem boldogan.
- Mit csinálsz? - kérdezte köszönés nélkül.
- Merőleges vektorok skaláris szorzatát - feleltem. Cortez elröhögte magát.
- Ki tudsz jönni?
- Mi? - ráztam meg a fejem értetlenül. - Fél tizenegy van - tettem hozzá furán. Cortez csak nevetett, aztán összecsaptam a füzetem, és mondtam, hogy mindjárt.
Felkaptam egy farmert, a tornacsukám meg a dzsekim, aztán kihúztam a gumit a hajamból, és kicsit összeborzoltam, hogy ne álljon olyan bénán. Kissurrantam az ajtómon, le a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig. A szívem olyan hangosan vert, hogy azt hittem, anyuék meghallják és lebukok. Összeszorított fogakkal nyomtam le a kilincset, és olyan lassan húztam be magam mögött a bejárati ajtót, hogy óráknak éreztem, mire végre kiléptem a kapun. Cortez a kerítésnek dőlve ácsorgott.
- Még megvacsoráztál? - kérdezte felháborítóan szép mosollyal.
- Nem. Csak nem szoktam kiszökni - magyarázkodtam.
Még mindig mosolygott, úgyhogy én is elmosolyodtam. Annyira örültem, hogy látom, hogy tulajdonképpen az sem érdekelt túlságosan, hogy éppen kilógtam. Te jó ég!
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Hát... pokoli hétvégém volt, de azt hiszem, most már minden rendben van.
- Örülök.
- Kösz, hogy tartottad bennem a lelket - túrtam bele zavartan a hajamba. - Lehetne, hogy ez köztünk maradjon? - kérdeztem félve.
- Mondhattad volna, mielőtt kiteszem Facebookra - csettintett.
- Mi? - kerekedett el a szemem.
Cortez felnevetett, és megcsóválta a fejét.
- Miért mondanám el?
- Jó, oké, értem - sziszegtem beégve.
A hirtelen beállt csendben a közvilágítást néztem, mintha olyan érdekes lenne. Cortez rágózott és engem fürkészett.
- Lassan vissza kéne mennem. Anyuék frászt kapnak, ha rájönnek, hogy nem vagyok otthon...
- Oké - bólintott.
Már indultam volna be, amikor megtorpantam.
- Miért jöttél most ide? - kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
Cortez ellökte magát a kerítéstől, és a szemembe nézett.
- Látni akartalak - mondta. A föld megingott alattam, és megremegtek a térdeim. Nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de nem jött ki hang a torkomon. A szívem majd kiugrott a helyéről, a pillangóimnak legalább a fele szörnyethalt, és én sem voltam túl stabil állapotban. Cortez tovább nézett, nyilván valamiféle választ várt, amikor megmozdult az automata kapu. Annyira megijedtem, hogy félreugrottam.
Cortez visszadőlt a kerítésnek, és amolyan "ez jó lesz" tekintettel fonta össze maga előtt a karját.
Apu kocsija tolatott, aztán, amikor a kocsi oldala kiért a kapun, megláttam az anyósülésen telefonáló anyut. Ahogy apu észrevett, satufékezett, anyu pedig kipattant mellőle.
- Renáta! - kiáltotta, aztán észrevette Cortezt, és összehúzta a szemöldökét. - Pontosan mit jelentsen ez? - förmedt ránk, amikor Cortez szemtelenül intett.
- Anya, csak kijöttem... odaadni a házim - füllentettem ösztönösen.
- Van fogalmad róla, hogy mit éltünk át apáddal??? - kiáltotta.
Oké, maximum negyedórára tűntem el, nem egy évre. Ráadásul a ház előtt álltam, még csak odébb se sétáltam. Kissé túlreagálják.
- Azt hiszem, mennem kell - mondtam Corteznek.
Apu visszaszállt a garázsba, anyu pedig szigorú arccal meredt ránk.
- Te befelé! - intett nekem. - Cortez, te pedig, lennél szíves emberi időpontban elkérni a házit? - szólt gúnyosan. Naná, hogy nem vette be ezt a házi dolgot.
- Hogyne - lökte el magát Cortez a kerítéstől, és elindult haza.
Összeszorult szívvel néztem utána, miközben folyamatosan liftezett a gyomrom. Még akkor sem tudtam levakarni a mosolyt a fejemről, amikor beértünk a házba, és anyu kifakadt.
(...)
Október 17., vasárnap
Újra itthon.
(...)
Reni üzenete: Szia... Itthon vagyok, minden rendben. Nincs pénz a kártyámon, még egy órát online leszek, ha vagy, írj. És... Köszi. :)
Sajnos egy óra elteltével sem jelentkezett be, úgyhogy elköszöntem Virágtól, és átnéztem a házikat. Egy zacskó vaníliás karikával éppen a matekfüzetem fülé görnyedtem, amikor megszólalt a Green Day Basket Case. Azonnal felkaptam a telóm.
- Szia - hunytam le a szemem boldogan.
- Mit csinálsz? - kérdezte köszönés nélkül.
- Merőleges vektorok skaláris szorzatát - feleltem. Cortez elröhögte magát.
- Ki tudsz jönni?
- Mi? - ráztam meg a fejem értetlenül. - Fél tizenegy van - tettem hozzá furán. Cortez csak nevetett, aztán összecsaptam a füzetem, és mondtam, hogy mindjárt.
Felkaptam egy farmert, a tornacsukám meg a dzsekim, aztán kihúztam a gumit a hajamból, és kicsit összeborzoltam, hogy ne álljon olyan bénán. Kissurrantam az ajtómon, le a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig. A szívem olyan hangosan vert, hogy azt hittem, anyuék meghallják és lebukok. Összeszorított fogakkal nyomtam le a kilincset, és olyan lassan húztam be magam mögött a bejárati ajtót, hogy óráknak éreztem, mire végre kiléptem a kapun. Cortez a kerítésnek dőlve ácsorgott.
- Még megvacsoráztál? - kérdezte felháborítóan szép mosollyal.
- Nem. Csak nem szoktam kiszökni - magyarázkodtam.
Még mindig mosolygott, úgyhogy én is elmosolyodtam. Annyira örültem, hogy látom, hogy tulajdonképpen az sem érdekelt túlságosan, hogy éppen kilógtam. Te jó ég!
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Hát... pokoli hétvégém volt, de azt hiszem, most már minden rendben van.
- Örülök.
- Kösz, hogy tartottad bennem a lelket - túrtam bele zavartan a hajamba. - Lehetne, hogy ez köztünk maradjon? - kérdeztem félve.
- Mondhattad volna, mielőtt kiteszem Facebookra - csettintett.
- Mi? - kerekedett el a szemem.
Cortez felnevetett, és megcsóválta a fejét.
- Miért mondanám el?
- Jó, oké, értem - sziszegtem beégve.
A hirtelen beállt csendben a közvilágítást néztem, mintha olyan érdekes lenne. Cortez rágózott és engem fürkészett.
- Lassan vissza kéne mennem. Anyuék frászt kapnak, ha rájönnek, hogy nem vagyok otthon...
- Oké - bólintott.
Már indultam volna be, amikor megtorpantam.
- Miért jöttél most ide? - kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
Cortez ellökte magát a kerítéstől, és a szemembe nézett.
- Látni akartalak - mondta. A föld megingott alattam, és megremegtek a térdeim. Nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de nem jött ki hang a torkomon. A szívem majd kiugrott a helyéről, a pillangóimnak legalább a fele szörnyethalt, és én sem voltam túl stabil állapotban. Cortez tovább nézett, nyilván valamiféle választ várt, amikor megmozdult az automata kapu. Annyira megijedtem, hogy félreugrottam.
Cortez visszadőlt a kerítésnek, és amolyan "ez jó lesz" tekintettel fonta össze maga előtt a karját.
Apu kocsija tolatott, aztán, amikor a kocsi oldala kiért a kapun, megláttam az anyósülésen telefonáló anyut. Ahogy apu észrevett, satufékezett, anyu pedig kipattant mellőle.
- Renáta! - kiáltotta, aztán észrevette Cortezt, és összehúzta a szemöldökét. - Pontosan mit jelentsen ez? - förmedt ránk, amikor Cortez szemtelenül intett.
- Anya, csak kijöttem... odaadni a házim - füllentettem ösztönösen.
- Van fogalmad róla, hogy mit éltünk át apáddal??? - kiáltotta.
Oké, maximum negyedórára tűntem el, nem egy évre. Ráadásul a ház előtt álltam, még csak odébb se sétáltam. Kissé túlreagálják.
- Azt hiszem, mennem kell - mondtam Corteznek.
Apu visszaszállt a garázsba, anyu pedig szigorú arccal meredt ránk.
- Te befelé! - intett nekem. - Cortez, te pedig, lennél szíves emberi időpontban elkérni a házit? - szólt gúnyosan. Naná, hogy nem vette be ezt a házi dolgot.
- Hogyne - lökte el magát Cortez a kerítéstől, és elindult haza.
Összeszorult szívvel néztem utána, miközben folyamatosan liftezett a gyomrom. Még akkor sem tudtam levakarni a mosolyt a fejemről, amikor beértünk a házba, és anyu kifakadt.
(...)
2014. április 3., csütörtök
Remény - Békülés
Remény 253.old.
Október 15., péntek
(Reni mamájánál)
(...)
Úgy hagytam a gépem az ágyamon. Lehunytam a szemem, és próbáltam visszatartani a sírást. Nem igazán ment, a könnyek legördültek az arcomon, és eláztatták a fura szagú ágyneműt. Legalább félórát feküdtem a gondolataimmal foglalkozva, amikor az msn jelzett. Egy pillanat alatt feltápászkodtam, és az ölembe vettem a gépem... De nem Virág volt. Másolom.
Cortez üzenete: ???
Reni üzenete: ?
Cortez üzenete: Mit csinálsz? Késő van.
Reni üzenete: Semmit.
Cortez üzenete: Oké.
Reni üzenete: Szia.
Kifújtam az orrom (már tisztára kipirosodott), aztán szomorúan pillantottam a képernyőre.
Cortez üzenete: Jól vagy?
Na, erre ráérzett.
Reni üzenete: Nem...
Cortez üzenete: ?
Reni üzenete: Nem akarok beszélni róla.
Cortez üzenete: Oké.
Reni üzenete: Kösz.
Vártam pár pillanatot, aztán úgy éreztem, hogy mindjárt kiszakad a mellkasom.
Reni üzenete: Nem vagyok otthon. :(
Cortez üzenete: ?????????? HOL VAGY???
Reni üzenete: Nem, semmi baj. A nagyiéknál.
Cortez üzenete: Kanadában? :)
Minden fájdalmam ellenére elmosolyodtam.
Reni üzenete: Nem. :)
Cortez üzenete: Meddig leszel ott?
Reni üzenete: Nem tudom. Anyun múlik...
Cortez üzenete: Apukád?
Reni üzenete: Otthon van. :( :( :(
Cortez üzenete: ...balhé?
Reni üzenete: Igen. :(
Cortez üzenete: Próbálj meg aludni.
Reni üzenete: Nem tudok.
Néztem a képernyőt, de nem jelezte, hogy ír. Már épp pötyögni akartam, hogy most hová tűnt, amikor olyan történt, ami még soha. Cortez videóhívást indított. Megdörzsöltem az arcom, és kifújtam a levegőt, aztán rányomtam. Kissé hátrahőköltem, mert a kameraablakomat látva annyira rosszul néztem ki, hogy féltem, Corteznek örökké rémálmai lesznek. Az ő kamerája is működésbe lépett, és egy pillanattal később megláttam. Sötétben volt, csak a laptop és a tévé fénye világította meg az arcát. A falnak dőlve ült, és csodálkozva nézett rám. Mármint az ablakomra.
- Szia - mondta szomorú mosollyal az arcán.
- Szia - túrtam bele a hajamba. - Bocs, amiért. Szóval. Hogy így nézek ki - nyögtem ki.
Mosolyogva megvonta a vállát, mint aki észre sem vette...
- Hogy vagy?
- Nem túl jól - sóhajtottam.
- Gondolom - biccentett komoran.
- Sose láttam még ilyennek őket - töröltem meg a szemem, mert ismét folyni kezdtek a könnyeim. - Azt hittem, minden rendben. Legalábbis én nem vettem észre semmit - szipogtam.
- Nem vettél észre valamit? De meglepő - nevetett keserűen.
- Mi? - hagytam abba az orrfújást.
- Semmi - legyintett.
Cortez félrenyúlt, aztán beleivott egy dobozos kólába. Ösztönösen elnevettem magam.
- Hogy tudsz éjjel kólát inni?
- Miért? - kérdezte őrületesen menő mosollyal. Az egész olyan nagyon bizalmasnak tűnt, mindketten félhomályban, az éjszaka közepén beszélgettünk, amitől megdobbant a szívem annak ellenére, hogy teljesen kivoltam idegileg. - Minden rendben lesz - váltott témát, mire nem túl nagy meggyőződéssel bólintottam.
- Nagyon remélem. Haza akarok menni - szorult össze a mellkasom.
- Tudom. Hol vagy pontosan? - kérdezte.
- 1980-ban - vágtam rá, ahogy körbenéztem a szobában.
Cortez felnevetett, én meg normálisan válaszoltam.
- Akkor nem vagy messze a sulitól.
- Nem. De jó lenne hétfőn otthonról indulni - töröltem meg ismét a szemem.
Cortez lehalkította a tévét, én meg összeszedtem minden bátorságom, és úgy döntöttem, eljött a pillanat, hogy tisztázzuk a dolgokat.
- Figyelj - kezdtem. Visszaült a gép elé, és érdeklődve nézett rám. - Bocs. Bunkó voltam. Tudom - ismertem be. Cortez elmosolyodott, és megvonta a vállát.
- Hagyjuk, jó?
- Oké. Kösz - hunytam le a szemem hálásan.
Hirtelen megkordult a gyomrom, én meg rájöttem, hogy szédülök az éhségtől.
- Vársz öt percet? Vagy mész aludni? - kérdeztem vacillálva.
- Várok - mondta.
Félretettem a gépem, és halkan lesiettem. Betettem a mikróba a vacsim, és felmelegítettem. Lopakodva mentem vissza az emeletre. Elhaladtam a nagyiék szobája mellett. Nagypapa úgy horkolt, hogy simán becsukhattam az ajtót anélkül, hogy bárki felébredne. Törökülésbe ültem, a laptopot az ágyra tettem magam mellé, és az ölembe vettem a műanyag tányért.
- Oké - húzta össze a szemét Cortez. - Kiakadsz, hogy kólát iszom éjjel. Te mi a fenét eszel egykor?
- Gyros tálat - nevettem fel, és közelebb tartottam a gépemhez, hogy jól lássa.
- Iszonyat undorító - bólintott.
- De finom - vonogattam a vállam.
(...)
- Reni - nézett bele a kamerába, mire felszaladt a szemöldököm.
- Igen?
- Fél öt - mondta, nekem meg elkerekedett a szemem. Rápillantottam a Baby G órámra, és értetlenül megráztam a fejem.
- Az nem lehet...
- De - mosolyodott el.
- Ó. Oké. Akkor aludni kéne - húztam el a számat.
- Aha - bólintott.
- Kösz, hogy fent maradtál miattam.
Cortez lazán megvonta a vállát, és intett. Zakatoló szívvel köszöntem el, és megvártam, hogy kinyomja. Lecsuktam a laptopom tetejét, és elvágódtam oldalra. A fejem zúgott a sok sírástól, viszont nem tudtam nem mosolyogni. Aztán hirtelen bedugtam a párnám alá a telefonom, mert eszméletlen hangerővel jelezte, hogy üzenetem érkezett. Amikor elhallgatott, és a szobában újra beállt a síri csend, előhúztam a nagypárna alá rejtett mobilom, és megnyitottam. Cortez írt. Másolom.
Cortez üzenete: Holnap üzenj. Jó éjt, Reni. xxx
Remegő kézzel írtam vissza. A pocsék estémtől, a szüleim vitájától és a nagyiék házától függetlenül mosolyogva fogok elaludni, a mobilommal a fejem mellett. No comment.
Október 15., péntek
(Reni mamájánál)
(...)
Úgy hagytam a gépem az ágyamon. Lehunytam a szemem, és próbáltam visszatartani a sírást. Nem igazán ment, a könnyek legördültek az arcomon, és eláztatták a fura szagú ágyneműt. Legalább félórát feküdtem a gondolataimmal foglalkozva, amikor az msn jelzett. Egy pillanat alatt feltápászkodtam, és az ölembe vettem a gépem... De nem Virág volt. Másolom.
Cortez üzenete: ???
Reni üzenete: ?
Cortez üzenete: Mit csinálsz? Késő van.
Reni üzenete: Semmit.
Cortez üzenete: Oké.
Reni üzenete: Szia.
Kifújtam az orrom (már tisztára kipirosodott), aztán szomorúan pillantottam a képernyőre.
Cortez üzenete: Jól vagy?
Na, erre ráérzett.
Reni üzenete: Nem...
Cortez üzenete: ?
Reni üzenete: Nem akarok beszélni róla.
Cortez üzenete: Oké.
Reni üzenete: Kösz.
Vártam pár pillanatot, aztán úgy éreztem, hogy mindjárt kiszakad a mellkasom.
Reni üzenete: Nem vagyok otthon. :(
Cortez üzenete: ?????????? HOL VAGY???
Reni üzenete: Nem, semmi baj. A nagyiéknál.
Cortez üzenete: Kanadában? :)
Minden fájdalmam ellenére elmosolyodtam.
Reni üzenete: Nem. :)
Cortez üzenete: Meddig leszel ott?
Reni üzenete: Nem tudom. Anyun múlik...
Cortez üzenete: Apukád?
Reni üzenete: Otthon van. :( :( :(
Cortez üzenete: ...balhé?
Reni üzenete: Igen. :(
Cortez üzenete: Próbálj meg aludni.
Reni üzenete: Nem tudok.
Néztem a képernyőt, de nem jelezte, hogy ír. Már épp pötyögni akartam, hogy most hová tűnt, amikor olyan történt, ami még soha. Cortez videóhívást indított. Megdörzsöltem az arcom, és kifújtam a levegőt, aztán rányomtam. Kissé hátrahőköltem, mert a kameraablakomat látva annyira rosszul néztem ki, hogy féltem, Corteznek örökké rémálmai lesznek. Az ő kamerája is működésbe lépett, és egy pillanattal később megláttam. Sötétben volt, csak a laptop és a tévé fénye világította meg az arcát. A falnak dőlve ült, és csodálkozva nézett rám. Mármint az ablakomra.
- Szia - mondta szomorú mosollyal az arcán.
- Szia - túrtam bele a hajamba. - Bocs, amiért. Szóval. Hogy így nézek ki - nyögtem ki.
Mosolyogva megvonta a vállát, mint aki észre sem vette...
- Hogy vagy?
- Nem túl jól - sóhajtottam.
- Gondolom - biccentett komoran.
- Sose láttam még ilyennek őket - töröltem meg a szemem, mert ismét folyni kezdtek a könnyeim. - Azt hittem, minden rendben. Legalábbis én nem vettem észre semmit - szipogtam.
- Nem vettél észre valamit? De meglepő - nevetett keserűen.
- Mi? - hagytam abba az orrfújást.
- Semmi - legyintett.
Cortez félrenyúlt, aztán beleivott egy dobozos kólába. Ösztönösen elnevettem magam.
- Hogy tudsz éjjel kólát inni?
- Miért? - kérdezte őrületesen menő mosollyal. Az egész olyan nagyon bizalmasnak tűnt, mindketten félhomályban, az éjszaka közepén beszélgettünk, amitől megdobbant a szívem annak ellenére, hogy teljesen kivoltam idegileg. - Minden rendben lesz - váltott témát, mire nem túl nagy meggyőződéssel bólintottam.
- Nagyon remélem. Haza akarok menni - szorult össze a mellkasom.
- Tudom. Hol vagy pontosan? - kérdezte.
- 1980-ban - vágtam rá, ahogy körbenéztem a szobában.
Cortez felnevetett, én meg normálisan válaszoltam.
- Akkor nem vagy messze a sulitól.
- Nem. De jó lenne hétfőn otthonról indulni - töröltem meg ismét a szemem.
Cortez lehalkította a tévét, én meg összeszedtem minden bátorságom, és úgy döntöttem, eljött a pillanat, hogy tisztázzuk a dolgokat.
- Figyelj - kezdtem. Visszaült a gép elé, és érdeklődve nézett rám. - Bocs. Bunkó voltam. Tudom - ismertem be. Cortez elmosolyodott, és megvonta a vállát.
- Hagyjuk, jó?
- Oké. Kösz - hunytam le a szemem hálásan.
Hirtelen megkordult a gyomrom, én meg rájöttem, hogy szédülök az éhségtől.
- Vársz öt percet? Vagy mész aludni? - kérdeztem vacillálva.
- Várok - mondta.
Félretettem a gépem, és halkan lesiettem. Betettem a mikróba a vacsim, és felmelegítettem. Lopakodva mentem vissza az emeletre. Elhaladtam a nagyiék szobája mellett. Nagypapa úgy horkolt, hogy simán becsukhattam az ajtót anélkül, hogy bárki felébredne. Törökülésbe ültem, a laptopot az ágyra tettem magam mellé, és az ölembe vettem a műanyag tányért.
- Oké - húzta össze a szemét Cortez. - Kiakadsz, hogy kólát iszom éjjel. Te mi a fenét eszel egykor?
- Gyros tálat - nevettem fel, és közelebb tartottam a gépemhez, hogy jól lássa.
- Iszonyat undorító - bólintott.
- De finom - vonogattam a vállam.
(...)
- Reni - nézett bele a kamerába, mire felszaladt a szemöldököm.
- Igen?
- Fél öt - mondta, nekem meg elkerekedett a szemem. Rápillantottam a Baby G órámra, és értetlenül megráztam a fejem.
- Az nem lehet...
- De - mosolyodott el.
- Ó. Oké. Akkor aludni kéne - húztam el a számat.
- Aha - bólintott.
- Kösz, hogy fent maradtál miattam.
Cortez lazán megvonta a vállát, és intett. Zakatoló szívvel köszöntem el, és megvártam, hogy kinyomja. Lecsuktam a laptopom tetejét, és elvágódtam oldalra. A fejem zúgott a sok sírástól, viszont nem tudtam nem mosolyogni. Aztán hirtelen bedugtam a párnám alá a telefonom, mert eszméletlen hangerővel jelezte, hogy üzenetem érkezett. Amikor elhallgatott, és a szobában újra beállt a síri csend, előhúztam a nagypárna alá rejtett mobilom, és megnyitottam. Cortez írt. Másolom.
Cortez üzenete: Holnap üzenj. Jó éjt, Reni. xxx
Remegő kézzel írtam vissza. A pocsék estémtől, a szüleim vitájától és a nagyiék házától függetlenül mosolyogva fogok elaludni, a mobilommal a fejem mellett. No comment.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)