Remény - Reniék lebukása

Remény 295.old.

Október 31., vasárnap
(Suli buliban)

(...)

Reni - suttogta Virág, miközben még mindig a telefon képernyőjét bámultam. - Itt vannak Cortezék.
- Hol? - kaptam fel a fejem, és azonnal visszanyújtottam Macunak a készüléket. A Pendulum Propane Nightmares száma kezdődött (nyitásként), én pedig körbefordultam, és a lelátót kezdtem pásztázni, hátha megpillantom.
Nem láttam senkit a sorunkban, csak Zsoltit, aki a fejét fogva vihogott, és Ricsinek mutogatta a telefonját. Aztán hirtelen egy kar ölelte át a derekam, amitől összerándult a gyomrom, és hirtelen megfordultam. Belevesztem a mélykék szempárba, és vadul dobogó szívvel fontam a karom a nyaka köré. Cortez még szorosabban magához húzott, én pedig lehunytam a szemem, és magamba szívva az illatát, a vállába fúrtam a fejem. Így álltunk, a terem közepén, aztán a zene hirtelen felgyorsult, és a többi diák ütemre ugrálni kezdett. Vettem egy mély levegőt, és kissé eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Szia - köszönt, amit a hangzavarban nem hallottam, csak a szájáról tudtam leolvasni.
- Szia - mosolyodtam el halványan, és óvatosan körbenéztem. - Kivel jöttél? - kérdeztem zakatoló szívvel. Cortez a lelátó felé nézett, és felmutatott.
- Momóval.
- Momó? - csodálkoztam hátrafordulva, és folyamatosan a sorokat lestem.
- A francia cserediák - suttogta a fülembe. Lehunytam a szemem, és a megkönnyebbüléstől elnevettem magam. - Egy hete nálam van.
- Melyik az? - kérdeztem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet, mert akkora súly esett le a vállamról, hogy a sírás kerülgetett.
- Zsákkal beszélget, ha jól látom - vonta meg a vállát.
Hát persze! Hogy én mekkora hülye vagyok! Cortez volt Párizsban szeptemberben, de a cserediák program értelmében a másik félnek is ide kellett utaznia. És ezt az őszi szünetre hagyták! Jézusom! Hogy ez miért nem jutott eszembe??? No comment.
- Milyen volt a szünet? - kérdezte, még jobban körém kulcsolva a karját.
- Nem túl jó - dadogtam zavartan. - Neked?
- Nem volt teljes - nézett a szemembe, én pedig megpróbáltam állni a tekintetét.
Zavartan bólintottam, és mivel kiszáradt a szám, gondoltam nem túl ötletes elájulni Cortez karjaiban. Enyhén elcsépelt lenne.
- Iszunk valamit? - kérdeztem, remélve, hogy meghallotta a hatalmas hangzavarban. Némán bólintott, aztán végigsiklott a keze a karomon, és megállapodott a kézfejemen. Rákulcsolta az ujjait az enyémre, és utat törve magának, kivezetett a tömegből. Igazából kedvem lett volna megölelni a világot, annyira boldognak éreztem magam. Majdnem három percig tartott. Majdnem.
A lelátón felsétálva megálltunk a többiek mellett, és miközben Virág összes fogát megmutató mosolyt villantott felém, a kezembe nyomta az üdítőm. Melegem volt, szédültem, és folyamatosan remegett a térdem. Furán boldog vagyok. :)
- Hol van a Ló? Ez érdekelni fogja - vigyorgott Zsolti úgy, mint aki nem bír sokáig magában tartani egy őrületesen nagy poént.
- Itt jön - feleltem, és kicsit félreálltam, mert Kinga szó szerint odacsörtetett hozzánk. Annyira közel álltam Cortezhez, hogy szinte senki nem látta, hogy fogjuk egymás kezét, Kinga is unottan vágta le magát, semmit nem vett észre. Rendes fénynél biztosan látszott volna, hogy égővörös a fejem és durván csillog a szemem. A félhomályban azonban nem tűnt fel senkinek.
- Te, hallod! - szólt neki Zsolti. Kinga felvont szemöldökkel nézett rá, olyan arccal, mintha csak szívességet tenne. - Hogy is hívják a francia barátodat?
- Benoît - közölte határozottan.
- Aha. Az, aki az ismerősöd a Facebookon?
- Igen - bólintott unottan.
- Az a francia Benoît, aki a Facebookon az ismerősöd, azzal jársz? - kérdezte, én pedig kínosan feszengeni kezdtem. Túl sok volt a kérdés. Kinga a plafonra szegezte a tekintetét.
- Mondd, te értelmi sérült vagy? Mondom, hogy igen! Ő az! - üvöltötte.
- Jó. Nyugi van - biccentett Zsolti. - Csak azért kérdezem - vakarta meg a vállát -, merthogy mondtad, hogy a barátod. És érdekelne, hogy akkor miért nincs halvány, kicsi, minimális, sőt, mikrofogalma sem arról, hogy te ki a halál vagy! - mondta röhögve, bennem pedig megállt az ütő.
(...)
Cortez lazított a szorításon, el akarta engedni a kezem. Visszahúztam a karom, és összefontam magam előtt. Úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Valóban. Nem vagyok normális.
- Ez most komoly? - kérdezte. A tekintete az enyémbe fúródott, és el kellett kapnom a pillantásom, mert egyszerűen nem bírtam állni.
- Hát, nagyjából - motyogtam. A többiek még zajongtak, Kinga Zsoltival ordított, hogy ezt még megbánja, ő azonban lefeküdt a lelátón, és nem bírta abbahagyni a nevetést. Ricsi vele együtt röhögött, de aztán ránk nézett, és azonnal elkomorodott.
Megerőltettem magam, és visszanéztem Cortezre, aki még mindig engem vizslatott, és annyira vibrált, hogy teljesen átragadt rám az idegessége.
- Oké, figyelj, hadd magyarázzam meg. Ez az egész... - kezdtem.
- Nem - mondta halkan, de annyira határozottan, hogy félbehagytam a mondatot.
Szó nélkül megfordult, és lesétált a lépcsőn.
- A fenébe - túrtam bele a hajamba, és utánaszaladtam.
- Renáta! - ordított rám Kinga, de nem néztem vissza. Cortez kilökte maga előtt az ajtót, ami visszalendülve majdnem arcon csapott, de felfogtam a kezemmel (aú), és végül az udvaron beértem.
- Várj már meg! - kérleltem a levegőt kapkodva, és a csuklómat masszíroztam, mert iszonyatosan fájt. Megállt, és megfordult. Megtámaszkodtam a térdemen, és próbáltam összeszedni magam. Nehezen ment, teljesen megsemmisültem a nézésétől. Olyan szemrehányó volt, annyira csalódott és egyszerre annyira megvető, hogy hirtelen nem tudtam megszólalni.
- Megmagyarázhatom? - néztem rá szomorúan.
Visszajött pár lépést, és megállt előttem.
- Mit? Hogy miért mondtad, hogy van egy francia barátod? Hogy miért hitetted el velem hónapokig, hogy jársz valakivel? Hogy inkább hazudtál, mint hogy egyenesen nemet mondj nekem? - kérdezte, végig a szemembe nézve. Jó, ez így rémesen hangzott, de teljesen félreérti a helyzetet, úgyhogy megráztam a fejem.
- Nem, dehogy. Erről szó sincs! - próbáltam védeni magam. - Az egész egy hülyeség - kezdtem magyarázkodni.
- Tényleg az - bólintott, és azt hiszem, nem ugyanarra gondolt, mint én.
- Csak hallgass meg, oké? Kérlek! - váltottam át könyörgőre, és a szemem megtelt könnyel.
- Tudod, mit? - túrt bele idegesen a hajába. - Menj a francba! De komolyan - mondta ki kíméletlenül, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá, miközben egy óriási, kövér könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Cortez, ne csináld ezt - szipogtam rémülten. Éreztem, hogy folyik le a festék a szenemből.
- Ne velem szórakozz. Mindent megtettem, hogy megfeleljek neked. Kevés? Jó. Remélem, találsz egy eszelős tekintetű bölcsészt, akivel olyan rohadtul egy hullámhosszon vagy - vágta a fejemhez megalázóan. - Vagy ha nincs olyan, találj ki magadnak egyet! - tette hozzá, aztán keserűen mosolyogva elsétált. Pislogás nélkül néztem, ahogy becsukódik az épületbe vezető ajtó, aztán olyan érzésem támadt, mintha ráültek volna a mellkasomra. Lehuppantam a földre, ügyet sem vetve arra, hogy mennyire hideg, a tenyerembe temettem az arcom, és kitört belőlem a zokogás.
Nem tudom, mennyit ültem úgy, pillanatokat vagy perceket, de nem is érdekelt. Annyira sírtam, mint még soha. Konkrétan fuldoklottam, és úgy éreztem, hogy kiszakad a szívem. Nagyon fájt. Az életben nem fájt még ennyire semmi.
- Hé - ragadta meg a karom egy kéz, és felrángatott a földről. - Ren, szedd össze magad, hogy nézel ki? - csóválta meg a fejét Ricsi.
- Annyi-ra shaj-ná-lom - csuklottam bőgve. Ricsi némán bólintott, és átölelt, miközben folyamatosan csitított, és a hajamat simogatta. Ettől még jobban rám tört a bőgés, egyszerűen nem tudtam abbahagyni.
- Átveszed? - kérdezte, aztán, mintha valami csomag lennék, átirányított Virág vállára, aki szomorúan olyasmiket mondott, hogy "ne sírjak, mert minden rendben lesz", meg hogy "annyira nagyon sajnálja az egészet". Szipogva bólogattam, és eltoltam magam tőle.
- Félreérti. Beszélnem kell vele. Ez nem ellene volt. Ez egy hülyeség. Utánamegyek, és beszélek vele - hadartam, durván letörölve az arcom. Maszatos, fekete folt éktelenkedett a pulóver ujján, és a látottakból köbö sejtettem, hogy nézhetek ki.
- Ren - nézett rám Ricsi. - Ezt most hagyd.
- De meg kell neki mondanom! Tudnia kell, hogy nem azért találtam ki, mert így akartam nemet mondani neki - kezdtem újra magyarázni.
- Ez a hajó elúszott - sóhajtotta Ricsi. - Vagy elsüllyedt - töprengett. - Esetleg kilőtték - variált tovább.
- Nem, mert ha tudná, akkor máshogy gondolná... - próbálkoztam, a "remény  hal meg utoljára" alapon. Vagy én... - Beszélnél vele? - néztem hirtelen Ricsire, aki megrázta a fejét.
- Ren, tudod mennyire bírlak - mosolyodott el halványan. - De most tuti, hogy látni sem akar.
- De miért? - értetlenkedtem kínlódva.
- Mert rohadtul átcseszted - mondta komolyan.
Nyitottam a számat, hogy reagáljak valamit, de nem jött ki hang a torkomon.
(...)