Ketten - Sulipszichológus

Ketten - 496. old.

Június 6., hétfő

(...)
Még az udvaron ülve beszélgettünk, amikor egy nő lépett oda a társaságunkhoz, és szólította meg Cortezt.
- Igen? - nézett fel a napszemüvege mögül.
- Szerettem volna elköszönni és jó nyarat kívánni. Amennyiben jövőre az ablakon belül maradsz, nem találkozunk - mondta mosolyogva. Aha! Szóval ő a dilidoki, akihez Cortez egész félévben járt.
- Rendben. Akkor végeztünk? - kérdezte Cortez.
- Igen.
- Mi a diagnózis? - kérdezte Ricsi röhögve, mire a pszichológus ismét elmosolyodott, és a szemével körbepásztázta a társaságot.
- Melyikőtök Reni?
- Én - emeltem fel a kezem zavartan. A pszichológus szeme körül apró ráncok jelentek meg, és bólintott.
- Ő a válasz a kérdésedre - mondta Ricsinek.
- Gyógyítható? - kérdezte Dave nevetve.
- Szerintem nem - nevetett fel a doki is.
Vadul zakatoló szívvel néztem Cortezre, aki a napszemüvege mögül fürkészett. Fél évig járt miattam hétfő délutánonként a suli pszichológusához. Én ezt romantikusnak találom. Miért, nem az? :)
- Tessék ide ülni - kérlelte Zsolti a dokit, aki végül csatlakozott hozzánk, és lazán elhelyezkedett a fűben, felhúzott térdeire kulcsolta a kezét, és türelmesen hallgatta Zsoltit. - Szóval a visszatérő rémálmom. Bejövök a suliba, és Máday habzó szájjal üvölt, vérben forognak a szemei, és...
- Zsolti, ugye? - szakította félbe a doki.
- Ja.
- Szeretettel várlak szeptemberben. Megkapod a hétfő délutánokat.
- Ne máár, csak vicceltem - röhögött fel Zsolti.
- Én is - biccentett a pszichológus.
- Na, azért. Muhaha - vihogta, aztán, amikor a doki elfordult, suttogva magyarázni kezdte nekünk, hogy egyébként tényleg ez a rémálma... No comment. :)

Ketten - Angol

Ketten 454. old.

Május 10., kedd

(...)
- Hülye angol - motyogtam.
- Ha azt mondom, megírom helyetted, ellógod a tanulást? - kérdezte mosolyogva, mert nagyon jól tudta előre a válaszom.
- Nem - ismertem be.
Cortez felnevetett, kiszállt a kocsiból, odalépett hozzám, és hosszasan megcsókolt. :)
- Te mit fogsz csinálni? - kérdeztem.
- Programom van valakivel - mondta mosolyogva.
- Ööö... - néztem rá furán. - Oké. Persze. Az tök jó - füllentettem, közben meg fejben már azonnal kombináltam, hogy ha Ricsi Virággal van, és a többiek is mind elmentek valamerre, akkor Cortez vajon kivel lesz? Régi haverom, a féltékenység felébredt bennem, és gyilkolni kezdett belülről. Nem is akárhogyan.
- Ismerem?
- Igen.
- Lány? - kérdeztem félve, összehúzott szemmel, előre rettegve a választól.
- Lány - bólogatott.
- Oké. Jó szórakozást. - Az összes okos magazin azt írja, ilyenkor kezeljük lazán a helyzetet, és ne mutassuk ki, hogy éppen összetörtünk. Ahha. Könnyű azt mondani.
- Kösz, meglesz - mondta.
- Tényleg ismerem? - szakadt ki belőlem egy újabb kérdés.
- Aha.
- A-s? - kérdeztem, és azonnal el is vörösödtem. Ez nevetséges. Nevetséges vagyok!
- Nem - felelte. Hála a jó égnek. Nem Edina az! De akkor ki? Móni? Vagy valami tizedikes? Csak a suliból lehet, én nem ismerek másokat. Vagyis. De. Egyet. Neee, csak ne ő!!! Viki???
Azonnal a torkomba ugrott a szívem, és akkora lett a gyomrom, mint egy kupak. Na, jó, fogalmam sincs, hogy jutott eszembe egy kupak, de az elég kicsi, úgyhogy bár hülye példa, mégis találó.
- Hát akkor klassz délutánt. Érezzétek jól magatokat. Meg ilyesmi - motyogtam, és indultam befelé. Cortez elkapta a kezem, és visszahúzott.
- Féltékeny vagy? - kérdezte elfojtott mosollyal.
- Nem - vágtam rá kapásból. - Kéne? - kérdeztem vissza némi töprengés után.
- Lehet. Szép. Okos. És nagyon szeretek vele lenni...
- Ez nagyszerű - mondtam elkerekedett szemmel, és úgy éreztem, végem van, mindjárt elbőgöm magam.
- Segítek neki angolból, mert iszonyat béna - tette hozzá, mire hitetlenül a szemébe néztem, és a tenyerembe temetve az arcom, megkönnyebbülten elröhögtem magam.
- Szerinted ez vicces volt? - kérdeztem artikulátlanul, még mindig kezembe motyogva.
- Szerintem igen - röhögött ki, aztán benyomta a kulcsán a riasztógombját, a kocsija pedig bezárult.
Még mindig szét voltam esve, amikor bementünk a házba. Szóltam apunak, hogy a kertben leszünk, aztán összeszedtem az angolfelszerelésem, és kiültünk a kerti pagoda alá. Totál vörös fejjel meredtem az angolkönyvembe, Cortez pedig maximálisan kiélvezte a helyzetet, és mosolyogva figyelt, egy percre sem adva meg a lehetőséget arra, hogy ne égjek ezerrel.
- Oké, elég lesz - lapoztam idegesen a könyvemben. - Ez nem fair - néztem fel. - Most tök nevetségesnek érzem magam... Elvégre féltékeny voltam magamra - tűnődtem, Cortez meg a fejét fogva röhögött. Haha. Szörnyen vicces.
(...)
- Azt hiszem, kész vagyok - emeltem fel a füzetem.
- Mutasd - vette át Cortez, aztán átfutotta a sorokat, és bólintva rám nézett. - Holnap megírom a dogádat.
- Ne máár. Annyira rossz?
- Sokat gondolkoztam...
- Hogy jó-e a válasz?
- Hogy milyen nyelven írtad - röhögött fel, én meg lesütött szemmel elnevettem magam. Ez van.

Ketten - Osztálykirándulás (utazás)

Ketten - 424. old.

Május 2., hétfő

Hajnali hat órakor találkozó a Szent Johanna előtt. Bizony, osztálykirándulás.
(...)
- Remek kirándulás lesz - fintorgott Zsolti, aztán megindult, hogy felszálljon a buszra. Mielőtt fellépett volna, megállt Máday előtt, és maga elé húzta a táskáját. - Tetszik kérni rizst?
- Parancsolsz?
- Rizs - emelt ki Zsolti egy műanyag tálat, és felnyitotta a tetejét.
- Ez nagyon kedves, de nem - közölte Máday csodálkozva.
- Értem. Ubit? - húzott ki Zsolti a táskájából egy kígyóuborkát (?).
- Nem, azt sem.
- Jó. Éééés - matatott Zsolti - parit csak tetszik kérni - vett ki egy doboz koktélparadicsomot.
- Mi lenne, ha felszállnál a buszra?
- De türelmetlenek vagyunk ma reggel - motyogta Zsolti, mi meg folyamatosan röhögtünk.
Előttem Dave szállt fel, aki azonnal meg akart ismerkedni a sofőrrel.
- Láthatnám az iratait? - kérdezte.
- Mi? - kérdezett vissza a sofőr. Jogos, szerintem a háta közepére nem kívánt hajnalban egy csapat diákot. Főleg, akik közt ott van Dave.
- A papírokat. Jogosítvány, forgalmi.
- Te most igazoltatsz? - röhögte el magát a sofőr.
- Nem, de nem szállok fel, ha nem vagyok biztos abban, hogy valódi sofőrünk van. Nem látta a Rémálom az Elm utcában második részét?
- Felmayer, tovább! - üvöltött fel a buszra Máday.
- Menj, szerintem rendben vannak a papírok. - veregettem meg Dave vállát.
- És ha ő Freddy?
- Akkor megszívtuk - röhögött Ricsi, és az adidas csukáját feltette az ülésre.
- Hé, vedd le a lábad, raszta! - szólt hátra a sofőr idegesen, mire Ricsi unottan tovább taposta az ülést.
Cortezzel beültünk a harmadik kettes ülésre, és néztük, ahogy a többiek is felszállnak.
- Csókolom! - köszönt Virág a sofőrnek.
- Szervusz.
- Bencze Virág - nyújtotta a kezét mosolyogva.
- Emó, nem kell bemutatkoznod, gyere már! - kiáltotta Ricsi röhögve.
Virág nevetgélve hátraindult és beült Ricsi mellé. Ők a mellettünk lévő két ülésen ültek.
(...)
... a sofőr pedig kérdőn nézett az utoljára felszálló Mádayra.
- Milyen iskola ez?
- A Szent Johanna Alapítványi Gimnázium - mondta büszkén.
- Kisegítőőő! - üvöltött Ricsi.
- Pósa, egy hangot se halljak!
- De méér'? Nem szégyen ez! - bandzsított Zsolti.
(...)
..., Macu pedig kihűlt melegszendvicset vett elő, és a fejét rázva szitkozódott, mert elfelejtett rá ketchupöt tenni.
- Nesze - varázsolt elő egy tubust Zsolti, amit már nem hagyhattam szó nélkül.
- Mégis mit hoztál még? - nevettem fel hitetlenül.
- Lássuk csak - vette az ölébe a táskáját -, van itt keksz, vajazókés, só, zabpehely, Sport szelet, paradicsom, ásványvíz, élesztő...
- Az minek? - vigyorgott Virág.
- Nem az a kérdés. Hanem hogy mióta van benne? Mert nem emlékszem... - töprengett.
- Pfúúúj - fogta a fejét Kinga. - Te egy állat vagy.
- Kígyóubit? - nyújtotta felé Zsolti, mire Kinga a szemét forgatva kinézett az ablakon, és úgy nevette el magát, hogy senki ne lássa.
(...)
- Gyerünk már, vissza a buszra! - dühöngött Máday. Megszámolta a diákokat (megvoltunk mind), és szólt a sofőrnek, hogy indulhatunk.
- Kövesse azt az autót - utasította Robi, mire mindannyian felröhögtünk.
- Miért? - kérdezte a sofőr.
- Mér' ne? - kérdezett vissza Robi.
- Ülj a helyedre! - förmedt rá Máday. - És különben... lehelj csak rám, fiam.
- Elhúztam - slisszolt el Robi, és levágta magát az ülésre.
(...)
Virág bealudt a hányinger-csillapítótól, Ricsi zenét hallgatott, Andris és Robi psp-ztek, Jacques Gáborral barkochbázott, Kinga lehunyt szemmel meditált, a két lájkmen mobillal Facebookozott, Zsolti pedig németül tanult. Mármint elhozott egy kezdő német könyvet, mondván "Bécsbe megyünk", és abból olvasott fel mondatokat, Máday legnagyobb örömére.
- Was kostet das zimmer? - kérdezte.
- Nagy Zsolt, utoljára mondom, hogy fejezd be! - üvöltötte el magát Máday. - Te sose fáradsz el?
- Nein - vigyorgott Zsolti, én meg a tenyerembe temettem az arcom, és csak úgy rázott a nevetés.
- Hogy állunk? - kérdezte Cortez, miközben kinyomta a zenelejátszóját.
- Még mindig azt az egy mondatot ismételgeti - vázoltam fel az elmúlt félóra eseményeit.
- Máday?
- Kikészült.
- Klassz - bólintott aztán felém nyújtotta a fél fülhallgatóját, és visszakapcsolta a zenét, én meg a vállára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Amikor megfogta a kezem, csukott szemmel elmosolyodtam, és mélyen beszívtam az illatát. Így utaztunk mi.
A többiek, az ofő, Tölgyessy, Máday, Cortez, én és a lepkéim. :)
(...)

Ketten - Deszkázás

Ketten - 394. old.

Április 13., szerda

(...)
Otthon megcsináltam a leckéimet, megtanultam irodalomra, aztán jött egy sms-em. Cortez írt, hogy menjek ki. Ezt nem annyira értettem, úgyhogy felkaptam a pulcsim, és leszaladtam a lépcsőn.
Kimentem a kapun, és felnevettem, amikor megláttam. Fél lábbal a gördeszkáját tologatta, és felém tartotta a táskáját.
- Na, Tony Hawk, még mindig imponálni akarsz? - kérdezte elképesztően szép mosollyal.
- Le leszel nyűgözve - erősködtem, és kivettem a kezéből a táskát, majd belenéztem. Bukósisak, térd- és könyökvédő, csuklószorító... mintha nem bízna a képességeimben.
- Mutasd - hajolt le kissé, hogy becsatolja a sisakom az állam alatt. Tuti, hogy hülyén néztem ki. Ki ne nézne ki hülyén egy bukósisakban?
- Oké, akkor megmutatom, amit tanultam - hunyorogtam a napsütésben, és Cortez kezét fogva ráálltam a deszkára. Ami gurult. Merthogy kerekei vannak. Igazából abban a pillanatban lezuhantam volna, ahogy felálltam rá, ha Cortez nem tart meg.
- Eddig nem rossz.
- Tudom. És, hát kábé ennyi.
- Ezt tanultad?
- Igen. Elég sokáig.
- Ügyes - mondta vigyorogva.
- De határozottan fejlődőképes vagyok.
- Biztos.
- Azért ne engedj el!
- Nem, foglak - ígérte meg.
Hát, miután bemutattam zseniális tudásom, Cortez úgy döntött, megpróbálkozik a lehetetlennel, és megtanít valami nagyon alapot. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem a délután minden pillanatát. Egyrészt, baromi sokat nevettünk (bénáztam kicsit), másrészt a sportolásnak ez a formája állandó fizikai kontaktust jelent: vagy a kezemet fogta, vagy a derekamat, vagy a karomat ragadta meg, hogy hátra ne zúgjak, szóval tök jó volt. És egyszer sem estem el. Persze ez csak és kizárólag Corteznek köszönhető, aki nagyon vigyázott rám, és mindig elkapott, amikor készültem felborulni. Anyu kocsija közeledett, és kettőt dudálva megállt mellettünk.
- Óvatosan játsszatok, nehogy megsérüljetek! - szólt ki az ablakon, mi engedelmesen bólintottunk.
Ahogy anyu behajtott a kapun, Cortez felém nézett, mire csak legyintettem. A szüleim akkor is ötévesnek fognak kezelni, ha már harminc leszek. Szerintem, ha ez a dolog eddig nem változott meg, akkor ezután sem fog. Mindegy. A deszkázás végén (én így nevezem, Cortez reménytelen próbálkozásnak hívja) bementünk a kapun, és mivel tök kellemes, enyhe idő volt, kiültünk a kerti pagodába. Cortez hátradőlt a padon, és keresztbe vetette a lábát a deszkáján, amit időnként lökdösött, én meg a friss tavaszi levegőtől feltöltődve néztem körbe a kertben, ami a hosszú tél után kezdett magához térni.
(...)

Ketten - Ricsi

Ketten - 381.old.

Április 11., hétfő
(Suliban)

(...)
- Milyen óránk jön? - kérdezte Virág egy rágólufit csattogtatva.
- Nyelvtan - felelte Dave, aki gyorsan megnézte a telefonjában az órarendet.
- Ijj. Volt házi?
- Persze - válaszoltam. Na, erre mindenki döbbenten nézett rám. - A padomon van a füzetem - mondtam. Tizenhét másodperc múlva egyedül üldögéltem a padon. Úgy tűnt, senki nem tudott róla. - Te nem írod le? - kérdeztem Ricsit, aki ott maradt az udvaron, és lazán felült mellém a padra.
- Nincs füzetem - vonogatta a vállát.
- Otthon felejtetted? - kérdeztem.
- Nem. Nincs nyelvtanfüzetem.
- Mármint egyáltalán? - kerekedett el a szemem.
- Ja - bólintott, aztán mindketten elröhögtük magunkat. Merthogy április van. Na, mindegy.
Pár pillanatig csendben néztük, ahogy Kinga ordít az egyik suliújságossal, és mindenki szeme láttára alázza porig, amikor nemes egyszerűséggel "antitalentumnak"-nak nevezi a cikkírót, aztán Ricsi felém fordult, és meglökte a térdem.
- Mi van veled?
- Semmi.
- Mi volt a Neményi-sztori?
- Már nem fontos.
- Szétverjem a fejét?
- Dehogy - nevettem fel őszinte döbbenettel.
- Kár. Kibékültetek, mi?
- Igen - mondtam, aztán átgondoltam a dolgot, és sóhajtva megráztam a fejem. - Mármint nem haragszom rá, vagy ilyesmi.
- Hallod, Ren - lökött meg újra, mire odafordultam hozzá -, ne emészd magam. Neményi egy arrogáns bunkó, teszi az agyát, mert nem tudja lenyelni a keserű pirulát.
- Tudom, hogy nem kedveled, és nem is kell, de Arnold jó barátom, és nem szeretnék haragban lenni vele.
- Ja, persze - legyintett -, én nem vágom ezeket a dolgokat, de azt mindig tudtam, hogy beléd van esve. Csak, tudod, az a fura, hogy Arnold mindig úgy irányított téged, hogy neki legyen jó. Cortez meg úgy, hogy neked. És most neki a rossz, ezért jött. Magasról tesz arra, hogy neked most jó. Full önző. - Érdekes volt Ricsi szempontjából hallani a dolgokat, és mivel ez ritka dolog, csendben figyeltem. Úgy tűnt, elmondta, amit akart, mert harmadszor is meglökte a térdem, és vigyorogva rám nézett. - Van elég barátod, akik jót akarnak neked.
- tudom - mosolyodtam el boldogan. - És köszi.
- Nincs mit. Mindig bírtalak. A házik nélkül is - vallotta be.
- Ezt jó tudni - nevettem el magam.
- Ja. Mondjuk, ha megdobnál a matekkal, még ennél is jobban bírnálak.
- A táskámban.
- Kösz - pattant fel, és besietett a suliba.
(...)
Szinte egyszerre értem az aulába Cortezzel, aki végzett a pszichológusnál.
- Végeztél? - hajolt oda, hogy adjon egy puszit.
- Ja, ma felidegesítettük egymást a dokival.
- Miért? - mosolyodtam el.
- Tudni akarta, mire gondolok.
- És mit feleltél?
- Hogy összeállítottam a top 25 filmemet.
- Megint kikészítetted?
- Csak a listát ismertettem.
- Mennyi idő alatt?
- Hamar ment volna, de vacilláltam a 7. és a 8. helyezett között, úgyhogy ezzel el is szaladt az óra.
- Berágott?
- Amikor kiálltam az ablakba, nekem akart nyugtatót felírni. Mára ő szed - vigyorgott, én meg elnevettem magam. Tapasztalatból tudom, hogy Cortez ki tudja csinálni az ember idegeit.
Virág érkezett meg, egy óriási képet cipelt, úgyhogy Cortez gyorsan segített, és elvette tőle. Vidám bohócok voltak a festményen.
- Ez tök para - lépett be Ricsi az aulába.
- Ne mááár. Ezek bohik - vigyorgott Virág.
- Bohik? - nézett rám Cortez tanácstalanul.
- Bohócok - fordítottam le Virág mondandóját.
- Vidd előlem - borzongott meg Ricsi.
- Mi baja?
- Fél a bohócoktól - tárta szét a karját Virág.
- A bohócoktól? - csodálkoztam.
- Amúgy nem, de a legtöbb "jó fej" ember azt mondja, fél tőlük. Egy halom rocksztár, meg ilyenek - magyarázta Cortez.
- Menj már, ne olts le - röhögte el magát Ricsi. - Tényleg félek tőlük. Iszonyat ijesztőek. Nézd meg, az is vicsorog - mutatott a képre.
- Az nevet.
- És miért hegyes a foga? - kérdezte Ricsi idegesen.
- Nem is hegyes - néztük meg Virággal közelebbről a képet.
Ekkor a többi rajzszakkörös is sorban megérkezett, úgyhogy egy halom bohóckép táncolt el előttünk, Ricsi meg totál kikészült.
- Húzzunk már innen!
- Nyugi, megyünk kajálni - ajánlotta fel Cortez.
Mind a négyen beültünk a kocsiba, és elindultunk, közben meg Ricsi ismertette, hogy egyszer gyerekkorában egy "rohadt" bohóc felhívta a színpadra, amit ő nem akart, az meg erőszakosan rángatta a kezét, közben meg az a "rohadt" festett mosoly ott ült az arcán.

(...)

Ketten - Arnold

Ketten - 363.old.

Április 8., péntek

(...)
Ahogy kiértünk a suliból, a többiek a lépcső előtt egy kis csoportot alkotva, kínosan néztek ránk. Már akartam kérdezni, hogy mi a baj, amikor észrevettem valakit, és tátva maradt a szám. A járdán ácsorgott, kezében nyitott könyvet tartott, és amikor észrevette, hogy nézem, összecsukta és leengedte maga mellé. Bőrkabát, szürke farmer, bakancs, fürkésző tekintet. - Arnold! - kiáltottam fel boldogan. Őszinte mosollyal az arcomon azonnal lerohantam a lépcsőn és odasiettem hozzá. - Na, basszus - hallottam magam mögött Ricsit, de nem néztem vissza, elengedtem a fülem mellett, és megálltam Arnold előtt. - Te jó ég! - kezdtem, és a gondolataim totál összekuszálódtak Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Arnold óvatosan elmosódott, aztán megölelt, amit viszonoztam, gondolván, ha egy régi barát hirtelen felbukkan, természetes, hogy köszöntöm. – Hogy vagy? Mikor jöttél? Meddig maradsz? Miért nem mondtad, mikor jössz haza? És mióta vagy itt? Kardossal találkoztál? A többiekkel beszéltél? - hadartam, ami hirtelen eszembe jutott. - Mindent meg fogunk beszélni, mindent elmesélek, és mindent részletezek, miután nyugodt körülmények között tudunk szót váltani, mert némileg frusztrál a volt osztálytársaim gyilkos pillantása, amivel percek óta, energiát nem kímélve, ostromolnak – mondta, én pedig zavartan hátrafordultam. Való igaz, a többiek ott álldogáltak, és nem túl kedvesen néztek felénk, ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy nekik bőven elég Arnoldot öt méterről látni, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy odajöjjön. A fiúk sosem rajongtak Arnoldért, az ő esetük talán érthető, Kinga mindig is versenyzett vele, Virág azonban egész jóban volt Arnolddal. Mégsem jött oda. Nem mozdult Ricsi mellől, csak mosolyogva integetett párat. Arnold visszaintett, aztán, mint akit a kialakult helyzet egyáltalán nem zavar, újra rám nézett. - Elmegyünk valahova? - kérdezte. - Persze, csak váltok pár szót Cor... - haraptam el a mondatvégét. - Szóval mindjárt jövök - javítottam ki magam, és épp indultam vissza, amikor Cortez megelőzött, és odalépett mellém. - Neményi - biccentett, és nyújtotta a kezét. Arnold állta a tekintetét (még napszemüvegen át sem lehetett könnyű), és kezet fogott vele. Mindketten viszonylag gyorsan visszakapták a kezüket, Arnold leengedte maga mellé, Cortez pedig megfogta a karom, és rákulcsolta az ujjait az enyémre. Arnold tekintete követte a mozdulatot, aztán a szemembe nézett. Olyan lesajnáló volt a nézése, hogy szinte zavarba jöttem tőle. Aúúú. - Ööö... - néztem Cortezre, akiről csak sejtettem, hogy engem néz, a sötét napszemüvege mögül nem lehettem egészen biztos benne. - Arnold elém jött, úgyhogy elmegyünk valamerre - mondtam, szerintem tök normálisan. - Persze - bólintott Cortez, szintén tök normálisan. - Reni, ugye nem gondolod komolyan, hogy el kell kéredzkedned? - kérdezte Arnold, egyáltalán nem normálisan. - Mi? - kaptam oda a fejem. - Nem, dehogy, csak megbeszéltük. Mármint. Csak mondtam. Hogy tudja. Vagyis - makogtam összevissza, mert szerettem volna elkerülni, hogy Cortez válaszoljon. Nem sikerült. - Mi a probléma? - kérdezte Cortez. - Talán arról is számoljak be, hogy hová tervezünk menni, miután Párizsból jöttem ide csak azért, hogy Renit felköszöntsem a születésnapján? Esetleg szeretnél látni egy programfüzetet, hogy követni tudd, éppen merre járunk és miről beszélgetünk? Van egy enyhe birtoklási problémád, nemde? - kérdezte Arnold gúnyos mosollyal. - Te birtoklási problémának hívod - biccentett Cortez. - Én úgy mondanám, „tudni akarom, hová viszi a seggfej a barátnőmet" - mondta, én pedig lesütöttem a szemem. Te jó ég. - Kulturált vagy, mint mindig - mondta Arnold tettetett elismeréssel. - Zavarsz, mint mindig - vágta rá Cortez gondolkodás nélkül. - Oké - szólaltam meg, mert nagyon itt volt az ideje, hogy véget érjen a kettejük párbeszéde. - Egy fél perc, és jövök - mondtam Arnoldnak, aztán Cortez kezét fogva kicsit arrébb sétáltam, magammal rángatva őt is. - Figyelj... - kezdtem, de Cortez megrázta a fejét -, nem akarok ebből problémát. Arnold a barátom, tényleg miattam jött haza… - Ez teljesen rendben van - bólintott Cortez. - De vidd a közelemből, mert annyira idegesít, hogy... - Tudom - fojtottam belé a szót. Kábé sejtem, hogyan fejezte volna be, úgyhogy majd továbbgondolom magamtól, hátha úgy kedvesebb a mondat vége. - Akkor rendben vagyunk? - Rendben vagyunk - mosolygott rám. - Örülök. Beszélünk később? - Majd hívj te. - Jó. Hívlak - néztem mélyen a szemébe. Cortez felém hajolt, mire kicsit hátráltam. Ez teljesen ösztönös volt, és már a mozdulat közben meg is bántam, de egyszerűen úgy éreztem, Arnold előtt nem csókolhat meg. Óriási hiba volt, már akkor tudtam, de késő volt. Cortez felvonta a fél szemöldökét, aztán félrenézve kínosan elröhögte magát. - Bocs, csak... - túrtam idegesen a hajamba, Cortez pedig gúnyos rnosolyra húzta a száját, és ellépett tőlem. - Cortez - szóltam halkan, mire megint rám nézett -, szeretlek. - Aha. Jó - ragozott idegesen, és visszasétált a többiekhez. Senkinek nem kívánom azt az érzést, ami akkor öntött el. A barátom berágott, mert én, barom, nem csókoltam meg egy régi ismerősöm előtt, az osztálytársaim messziről figyeltek, és rájuk volt írva a döbbent elítélés, Arnold pedig unottan várakozott, tekintetéből csak úgy sugárzott a lenézés. Én pedig ott álltam a kör középpontjában, záporoztak rám a negatív érzések, és az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy még én is olyan negatívnak láttam a viselkedésemet, hogy legszívesebben felpofoztam volna magam. - Mehetünk - mondtam Arnoldnak olyan lelkesen, mintha csak a fogamat húznák. Szó nélkül indultunk el, és nem bírtam megállni, még egyszer visszanéztem. Kár volt. Hazafelé sétálva Arnold úgy döntött, kicsit segít, és eltereli a gondolataimat, úgyhogy a sulijáról kezdett mesélni. Bár figyeltem rá, olyan nyomást éreztem a mellkasomban, hogy szinte megfulladtam tőle. Rég éreztem ilyet, és őszintén nem hiányzott. Otthon felmentünk a szobámba, hogy lepakoljam a cuucom, és amíg én kiraktam a táskámból a tankönyveimet, Arnold körül nézett. Mindenen elidőzött a tekintete, szemügyre vette a Ps-t, a tévém előtt lévő DVD-kupacot (Cortez filmjei), az asztalom feletti tükrön lévő fényképeket (csoportképek a teremben, Cortezzel ketten egy rakás felvételen, Kinga, Virág, én egy fotón, majd kérdőn felém fordult. - Olvasol még? Annyira ledöbbentett a kérdése, hogy elröhögtem magam. - Nem, Arnold, elfelejtettem, hogy kell, most tanulom újra - mondtam mosolyogva. - Cinizmus? - vonta fel a szemöldökét. - Igyekszem - bólintottam. - Viccen kívül, persze hogy olvasok. Miért ne olvasnék? - Csak érdeklődtem. Jó képek - mutatott a tükrömre. - Köszönöm - mondtam, aztán átgondoltam, hogy ez mennyire lehet őszinte tőle, és megráztam a fejem. – Cinizmus? - Én is igyekszem - vágta rá. Ahha. Gondoltam. Kiírtam a hűtőre, hogy Arnolddal vagyok (zárójelben megmagyaráztam, hogy ő van itt, és nem én léptem Párizsba. Anyu szokott fejben kombinálni, így megelőztem a fejtörést), aztán indulhattunk is. Ahogy megérkeztünk a könyvesboltba (Arnolddal hová máshova is mehetnék?) kezdtem kicsit felengedni, és függetlenül attól, hogy szörnyen nyomasztott a suli utáni incidens, tudtam Arnoldra figyelni, aki nagyon érdekes dolgokat mesélt arról, pontosan milyen élete is van Párizsban. Több, mint két órát böngésztünk a könyvek között, aztán megkaptam szülinapomra a Virágot Atgernonnakot (Arnold választotta nekem), magának meg megvette Gerlóczy Igazolt hiányzását. - Tessék, ez még hozzá jár - vett le Arnold a pultról egy könyvjelzőt, és azzal együtt fizette ki az egészet. - Köszönöm - mosolyodtam el hálásan. Még egy könyvjelző! Már egészen sok van a gyűjteményemben. A könyvesbolti ténfergés után Arnold azt javasolta, menjünk ki a plázából, mert Párizsban nem jár ilyen helyekre, és „indiszponált lesz tőle”. Úgyhogy megbeszéltük, hogy egy közeli teázóba megyünk. Amikor kiléptünk a plázából, szakadt az eső. Még egy meteorológus lányát is meglepi néha az időváltozás. Tényleg nem tudtam róla. Nahát. A buszmegállóba húzódtunk az eső elől, két megálló múlva le is szálltunk, és besiettünk a helyre, így megúsztam pár nagyobb sötét esőfolttal a dzsekimen. Mármint akkor megúsztam ennyivel. Leültünk egy, a sarokban lévő kerek asztalhoz, és amíg Arnold az itallapot nézte át, én próbáltam hozzászokni a füstölő jellegzetes és számomra kissé büdös illatához. Arnold hosszú kávét kért, én meg egy forrócsokit (ezért megérte kifejezetten „teázóba” menni) és az italunkat kavargatva beszélgettünk tovább. Ő mesélt Párizsról, a sulijáról, pár ismerőséről, arról, hol tölti a legtöbb idejét, merre járkál, mit csinál a hétvégéken, meg ilyesmi. Én beszéltem a tanulásról, hogy miből hogy állok, miket olvasok, mit hallgatok, hogy van Karcsi, meg hasonlók, és ha kívülről néztem volna magam, tuti azt mondom, ez az egész tök felszínes. Mármint valahogy úgy éreztem, Arnoldot nem érdekli, hogy kikkel vagyok, legfőképp nem érdekli, Cortezzel milyen a kapcsolatom, de ő és a többiek annyira részesei az életemnek, hogy anélkül szinte semmit nem tudok mondani. Már így is elég baj, hogy Arnold jelenlétében nem csókoltam meg Cortezt (!!!!!), és ha róla konkrétan nem is mondok semmit, a többieket csak megemlíthetem, hiszen a barátaim. Úgyhogy hirtelen felindulásból elkezdtem mesélni. Túl a sablonos dolgokon, elmeséltem, hogy Ricsivel és Virággal mennyi időt töltök, hogy Kinga enyhén szólva szerves része lett az életemnek, hogy Zsoltiéknál a péntek este fix, ott szoktunk lógni, hogy Dave-et mennyire közeli barátomnak tartom, elmeséltem, hogy Macu mennyire beilleszkedett, hogy Karcsi is sok időt tölt velünk, akkor is, ha ez neki gyakran fáj. Beszéltem Jacques-ról, hogy van barátnője, Gáborról, hogy csendben szórakozik a körülötte lévő őrületen, és a két rockkert is megemlítettem, hogy ők rendszerint szétszedik az iskolát. - Szóval egyébként zajlik az élet - mondtam szórakozottan, mert még így is elnevettem magam néhány sztorin, attól függetlenül, hogy ezt nap mint nap átélem. - Nagyon sokat változtál - jegyezte meg Arnold. - Jó vagy rossz értelemben? - mosolyodtam el óvatosan. Arnold nem mosolygott, csak némán töprengett. - Is-is - szólt végül. - Ezt hogy érted? - csodálkoztam. Ez az „is-is" semmiképp nem pozitív, akkor sem, ha az egyik „ist” elvileg annak szánta. A másik „is” mindig fontosabb. - Ahogy mondom. - Nem értem - ráztam a fejem. Lehet, hogy hülye vagyok, de akkor sem értettem. - Szeretném, ha tudnád, örülök annak, hogy boldognak látlak. - Jó, jó persze - legyintettem türelmetlenül, átugorva a szép gondolatokat, rátérve a „de/csak/ellenben...” részre. - Az lettél, akit régen olyan nagyon elítéltél. - Mi? Egyrészt nem is ítélkezem, nem szokásom. Másrészt mi az, hogy lettem? Én én vagyok, nem váltam semmivé - háborodtam fel. - Miért veszed támadásnak a megjegyzésem? Nem akarlak bántani, ne érezd sértésnek. - Mert tudom, hogy bántó - nevettem el magam kínosan. - Vagy tudod, hogy ez az igazság. Reni, nézz magadba. Hol van az a lány, akit én ismertem? - Itt ül veled szemben. Azt nem tudom, hol van a legjobb barátom, mert őt nem látom sehol - vágtam vissza sértetten. - Ez az élet rendje, a dolgok változnak. - Én nem változtam, nem is értem, miért mondod. - Nagy társaságba jársz, az iskola nagymenőjével jársz együtt, barátnőid vannak, elkéredzkedsz a barátodtól, hogy eljöhess velem, programok, házibulik, nyilvánvalóan nincs nagyon időd e-maileket írni, telefonálni... - Nem kéredzkedtem el senkitől - mondtam halkan, csupán egy pillantással jelezve, hogy másodszor mondja ezt, és kezd dühíteni. - Csak megjegyeztem, régen mindig azt hangoztattad, soha nem akarsz ilyen lenni. Nem tudhattad, hogy talán a szíved mélyén végig erre vágytál. - Mire? Arnold, mit akarsz mondani, milyen embernek látsz fél év után, csupán pár együtt töltött órát véve alapul, amikor az idő nagy részében könyveket nézegettünk, ahogyan régen is! - Miért hiszed, hogy csak azt tudom elképzelni, amit elmesélsz? - Mert csak ahhoz van jogod. Ne kreálj történeteket, főleg ne rólam. Arnold mosolyogva beleivott a kávéjába, de a szemét nem vette le rólam. Tudom, hogy a reakciómat leste, közben meg analizált, és minél idegesebb lettem, annál jobban megbizonyosodott a saját igazáról. - Elnézést, nem akartalak felbosszantani, váltsunk inkább témát - ajánlotta fel, de én nem akartam. - Tudom, hogy mi a bajod. Tudom, hogy ritkán írok e-mailt, és ritkán telefonálok. - Reni, ez a te dolgod, én ebbe a legcsekélyebb mértékben sem akarok beleszólni. Tudomásul veszem, sőt felfogom, hogy van egy fontossági sorrended. - Neked talán nincs? Már bocs, de te sem törted annyira magad, kéthetente, ha írsz. - Itt ülök, kétezer kilométerre attól a helytől, ahol lennem kéne, a születésnapod miatt. Nem hinném, hogy vádolhatsz bármivel. - Nem, nem is foglak. Köszönöm, hogy ideáig utaztál azért, hogy elmondhasd, mennyire csalódtál bennem, és mennyire megváltoztam - csóváltam a fejem szomorúan. - Ne mártírkodj - mosolyodott el. - Én tudtam, hogy Cortez nagy hatással van az emberekre, téged is a saját képére formált, erre neki elég volt pár hónap, nyilván ez jellemtől függ. - Rendben - néztem rá. - Megértem, ha engem bántasz, megértem, ha mérges vagy rám, csalódott vagy, de még azt is megértem, ha utálsz. Nem baj. De Őt nem bánthatod, mert nem ismered. - Ha hallanád magad... - Hallom magam - vágtam rá. - Fogalmad sincs róla, hogy ki ő. És az a legszomorúbb az egészben, hogy nem is érdekel. Nem mesélek róla, mert tudom, hogy nem kedveled. Nem írok róla, mert tudom, hogy nem akarod olvasni. Nem köszönök el tőle normálisan, mert szem előtt tartom, hogy ez talán neked nem tetszik. De attól még van. Attól még Ő a legfontosabb dolog az életemben, és mindennél jobban szeretem. - És most jönnek a nagy szavak... - dőlt hátra a székében, elkerekedett szemmel néztem rá, és elröhögtem magam. - Ez gúnyos volt - mondtam, és nem vicc, a sírás kerülgetett. - Félre ne érts, a világért sem akarom elbagatellizálni a kapcsolatodat, de én kicsit szkeptikus vagyok. - Tizenhét éves vagyok, most van itt az ideje, hogy a világon mindennél jobban szeressek valakit. - Nyilván - vonta meg a vállát cinikusan. - Tudod - forgattam az ujjaim közt egy kockacukrot, amit már kissé szétmorzsoltam, kupit csinálva az asztalon -, azon gondolkozom, mitől is voltunk mi olyan baromi nagy barátok... - Ne mondj olyat, amit később megbánhatsz, ez nem véleményed, csak a düh beszél belőled - állított le, illetve megpróbálta. - Ó, szerinted Cortez ellened uszít? - Megfordult a fejemben, igen - bólintott. - Szerencsére ő erre sajnálja az energiát, abszolút nem beszél rólad, és az sem érdekli, ha levelezünk, találkozunk, telefonon beszélünk. Úgyhogy ne legyen üldözési mániád. - Megfogadom a tanácsodat - bólintott. És kezdett átmenni a beszélgetésünk egy egyre jobban elfajuló vitába. De már nem lehetett visszatáncolni, nyakig benne voltunk. - Felfogtad annak a súlyát, hogy min veszekszünk? - Te felfogtad? - kérdeztem vissza. - Nem szeretem, ha kérdésre kérdéssel válaszolsz. - Arnold, ez őrület. Komolyan eljöttél csak azért, hogy péntek este velem veszekedj? - Sajnálom, netán bezavartam a programodba? Hogy is mondtad? Péntek este Zsoltiaknál, fix program. Elnézést, legközelebb időpontot kérek és bejelentkezem, hogy ne húzzam keresztül a számításaidat. - Oké, most úgy érzem, nem ismerlek - röhögtem fel kínosan. - Talán feleslegesen ragaszkodunk olyan emlékekhez, amit többé nem élhetünk át, csak imitálhatjuk, de azzal rontunk a helyzeten. Ez már sosem lesz ugyanaz, Reni. Mi már nem vagyunk ugyanazok. Te sem vagy ugyanaz. Én sem. - Én ugyanannak érzem magam, csak lemaradtál fél évről, ami fontos része az életemnek. - Lemaradtam - biccentett helyeslően. - Talán ez így van jól. Talán nem hagytam volna szó nélkül sok mindent. - Például? - Nem való hozzád, rossz hatással van rád, irányít téged, és vakon követed, miközben játszik veled. Reni, ő ilyen, mindig is ilyen volt, csak régen ezt beláttad, most pedig már késő. - Ha tudnád, mekkorát tévedsz - pislogtam felfelé, nehogy kibuggyanjon az első könnycsepp. Ha egy jön, jön a többi is. – Fogalmad sincs a kapcsolatunkról. Pár percből állapítottad ezt meg, valamint abból, hogy ritkán írok levelet. Rendben - bólogattam idegesen. - Nem fogok Cortezről ódákat zengeni, de örülnék, ha tudnád, két ember nem akkor jön ki igazán jól egymással, amikor egy az érdeklődési körük és baromi sokat tudnak könyvekről beszélni. Ennyit erről. A másik. Azért nem írtam gyakrabban, mert nem tudtam, mit. Téged az érdekel, mi van, de velem egyedül ritkán van valami, ha érdekes történik, abban biztos, hogy benne van Cortez, illetve a többiek is. Akik a barátaim. Akiktől ma még csak el sem köszöntem, annyira megörültem neked. Azt hiszem, kár volt. - Sajnálom, ha így gondolod. - Igen, így gondolom - álltam fel, mert ügy döntöttem percig nem bírok tovább maradni. - És még valami – néztem le rá, mire Arnold, mintha csak szívességet tenne, a szemembe nézett. - Nem mondhatod, hogy irányít, rossz hatással van rám, de még csak azt sem, hogy nem való hozzám. Nem tudhatod. Fogalmad sincs semmiről. Viszont az, hogy vakon követem, az igaz. De hogy játszana velem? Gondold végig, ki játszik velem - mondtam, és felvettem a dzsekim. Ahogy felmentem a lépcsőn, nem bírtam tovább, és kitört belőlem a zokogás. Azt hiszem, soha nem csalódtam még emberben akkorát, mint Arnoldban. Megálltam a szakadó esőben és hagytam, hogy összekeveredjenek az arcomon a könny- és esőcseppek. Az elmúlt fél év olyan törést okozott a kapcsolatunkban ami, szerintem, már soha nem jön helyre. Az, hogy eközben Cortezzel kezdtem járni, csak még jobban szétválasztott minket. Való igaz, régen egy véleményen voltunk. Az udvaron ülve, az árkádok alatt álló csoportot nézve gyakran hangoztattuk, hogy mi vagyunk a baromi eredeti emberek, saját stílussal és világnézettel, és Cortezék pedig az erőltetettek, akik nagy csoportban menőznek. Ma már tudom, az, hogy én akkor nem tartozhattam közéjük, az nagyrészt Arnold hibája. Ami nem azt jelenti, hogy ezért hibáztatnám, dehogy. Csak tudom, hogy így van. És az, hogy ő elment, én pedig nélküle is megtaláltam a helyem, végérvényesen falat húzott kettőnk közé. Talán rám haragudhat, hiszen tényleg változtam, bár kétlem, hogy annyira negatívan, mint ahogy ő beállítja. De hogy Cortezt bántsa? Nem, azt még neki sem engedem. Kapucni híján álltam a szakadó esőben, és gondolkoztam. Igaz barát az, akivel soha nem beszélhettem az érzéseimről, akivel közös a zenei ízlésünk meg szeretünk olvasni, de egyszer sem mondhattam el neki, hogy mit és miért érzek valójában? Vagy Virág az igaz barát, aki egy S. O. S. üzenet elküldése után tíz perc alatt nálam van, Ricsi, aki végigdrukkolta, hogy Cortezzel végre összejöjjünk. Zsolti, akit ha most felhívok, hogy bajban vagyok, zokszó nélkül rohanna, hogy segítsen. Kinga, aki többet segített az elmúlt években, mint bárki, úgy, hogy még csak meg sem kellett köszönnöm. Dave, aki, ha már az eredetiségénél tartunk, kilencedik óta, amióta csak ismerem, totál renitens, egyszerűen más dimenzióban él. Vagy Cortez. Aki órákat vár rám egy könyvesboltban, szó nélkül, csak mert tudja, hogy nekem ez fontos. Aki nem jön át addig, amíg nem tanultam meg mindent. Aki képes megnézni velem a béna, nyálas filmeket, csak hogy ne mindig azt nézzük, amit ő akar. Aki kiáll az ablakba, vállalva minden következményt, hogy mindenki előtt bejelentse, a barátnője vagyok, és szeret. Ők a legfontosabbak számomra, és ma úgy jöttem el tőlük, hogy senkitől nem köszöntem el. Arnold miatt. Aki vérig sértett, letámadott, megbántott, és olyan dolgokat vágott a fejemhez, ami őt zavarja, nekem pedig a boldogságomat jelenti. Megázva, könnyezve meredtem magam elé, majd rohanni kezdtem a szakadó esőben. Nem is gondolkoztam, csak futottam, beletrappoltam a pocsolyába, azonnal beázott a Converse-em, folyt az arcomon az eső, a hajam tincsekben állt össze, a ruhám csuromvíz volt. Úgy futottam, hogy szinte alig kaptam levegőt, és Kinga edzése ellenére is szűrt az oldalam, mert túl nagy tempót diktáltam bemelegítetlenül. Cortezék utcájába érve kezdtem csak lassítani, és a házuk előtt megtámaszkodtam a térdemen, úgy ziláltam. Benyomtam a videótelefont, és kicsit megigazítottam a hajam, hogy ne tűnjek annyira eszelősnek. - Reni? Jól vagy? - kérdezte a telefonban Cortez nagymamája, gondolom, kicsit megrémült attól, ahogy kinézek. - Igen, persze - bólintottam, még mindig a levegőt kapkodva. - Cortez? - Már elment. - Ó, értem - sütöttem le a szemem. Most melyik plázában keressem? Hol van deszkás bolt? - Zsoltiékhoz ment - mondta. - Ma? - csodálkoztam. - Persze. - Köszönöm. - Megáztál? Nem jössz be, hogy kicsit megszáradni? - Köszönöm, de rohannom kell - intettem idétlenül a kaputelefonba, és fájdalmas sóhajjal újra rohanni kezdtem. A vizes gumitalp csúszott a betonon, a beázott cipőm slattyogó hangot adott, egyébként meg bőrig áztam, mindenem tiszta víz volt. A hajam vizesen tapadt a homlokomra, a ujjaim ragadtak az esőtől, a dzsekim pedig a hátamra ragadt. Úgy érkezte meg Zsoltiék házához, mint egy félőrült. Vagy inkább teljesen. Benyomtam a kaput (ilyenkor sosem zárják, mivel péntek este úgyis átjáróház van), és egyenesen a garázshoz futottam. Ahogy beléptem az ajtón, mindenki ledöbbent. Én is, mert nem számította rá, hogy ott találok valakit, és a többiek is, mert ők meg nem számítottak rám. Cortez felpattant a fotelból, és azonnal hozzám lépett, arcán egyszerre váltakozott idegesség, aggodalom és a „megölöm Neményit” kifejezés. Megállt előttem, és fürkészve nézett rám, én meg még mindig könnyeztem. - Sajnálom - tártam szét a karom - Ne haragudj. Cortez elmosolyodott, aztán ügyet sem vetve arra, hogy csurom víz vagyok, szorosan magához ölelt. - Jól vagy? - suttogta a fülembe úgy, hogy senki ne hallja. - Most már igen - fúrtam bele az arcom a vállába, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást. - Történt valami? - kérdezte fojtott hangon, ami nála az „überideges” kategóriába tartozott. - Megbántott. Ennyi - motyogtam. - Azt túléled - simította meg a vizes hajam, aztán hozzátette, hogy „és azt még Neményi is". Annyira szorosan öleltem Cortezt, hogy szinte megfojtottam saját magam, de csak így tudtam erőt gyűjteni ahhoz, hogy a többiekre nézzek. Amikor elengedtük egymást, két kézzel letöröltem az arcom és körbenéztem. Virág, Ricsi, Kinga, Zsolti, Jacques, Dave, Gábor, Karcsi, Kata és a két rocker mind a garázsban voltak. - Nektek nem volt programotok mára? - kérdeztem csodálkozva. - Kamu volt - legyintett Ricsi, akinek egy kifújható papírduda lógott a szájában. - Hogyhogy? - Meglepetésbulid lett volna - mondta Virág szomorúan. - De holnap lesz a szülinapom - töröltem meg megint a szemem, mert újra könnyezni kezdtem. - Ja, azért akartunk ma meglepetésbulit. Mert arra nem számítasz. Számítottál volna - magyarázta Zsolti. - Szerveztetek nekem bulit? - sírtam el magam, egy percen belül sokadszorra. - Tulajdonképpen én szerveztem - kezdte Dave. - Egy halom ember meg volt hívva, két hete titokban készülünk rá, csak, ugye, délután megjelent Neményi, és ugrott az egész. Úgyhogy lemondtuk az embereket meg a kaját is... A tortát nem tudtuk, azt Zsák tegnapra megcsinálta, úgyhogy az itt van. De Andris és Robi már beleettek. - Miért nem szóltatok? Akkor nem mentem volna el - csóváltam a fejem, őrült lelkiismeret-furdalástól gyötrődve. - Meglepetésbuli. Tudod. Meglepetés - magyarázta Cortez. - Annyira sajnálom - néztem végig rajtuk könnyes szemmel. - És köszönöm, hogy ilyen rendesek vagytok - törölgettem az arcom. - Na, jó, emberek, szedjük össze magunkat – tapsolt kettőt Kinga, és felállt. - Ti, ketten, azonnal hagyjátok abba a torta zabálást, megjött a szülinapos - förmedt rá Andrisra és Robira. - Dave, intézd a pizzát, lehetőleg gyorsan. Cortez, vidd haza a depressziós barátnődet, hogy félóra alatt szedje össze magát, és vegyen föl valami száraz ruhát. Virág, te kísérd el, neked pityereghet, mert nekem nincs hozzá idegrendszerem. Most van hat óra huszonhárom. Hétre mindenki itt van, és megtartjuk a bulit, ahogy eredetileg terveztük - adta ki az utasításokat, mire mindenki szedelődzködni kezdett. - Hívjam vissza azokat, akik jöttek volna? - emelte fe a telefonját, és kérdőn nézett rám. - Ne. Mindenki itt van, aki számít - mondtam. És ez így is volt. Majdnem. - Ööö... Petit hívta valaki? - A barátnőd elutazott a hétvégére, nem tud jönni - mondta Ricsi. - Sajnálom. És amúgy barát. Ő egy fiú. A többiek mind felröhögtek, Virág kiment a kocsihoz, mi pedig Cortezzel utána indultunk. A kapuban aztán megtorpantam és hátrafordultam hozzá, majd a nyaka köré fonva a karomat, hosszasan megcsókoltam. - Ezzel lógtam - mondtam. Cortez mosolyogva kifésülte az arcomból a vizes hajat, és még egyszer megcsókolt. Aztán megszólalt a kocsi riasztója, mire mindketten odakaptuk a fejünket. - Virág, ne rongáld, zárva van, mindjárt nyitom - emelte fel Cortez a kulcsát. - Gyááá, de megijedtem. Bocsi, azt hittem, be lehet ülni. Fúú, de hangos - visongott Virág. És igen. Ez volt életem legjobb szülinapja. Illetve előszülinapja. A barátaimmal. Tortával. És persze Cortezzel.
| Arnold: 5/1*** - nem tudok mit mondani, valami eltört bennem. | Szülinapi buli: 5/5* - még mindig elsírom magam, ha eszembe jut, mennyire rendesek a többiek. | Virág: 5/5* - hozott egy csomó partikelléket, volt kifújható dudánk meg színes papírkalapok, rajtam pedig egy papírkorona, merthogy én vagyok a „börszdéj görl”. :) | Cortez: 5/5* - nem tudok mit mondani. Egyszerűen ( :) ) | Éjfél: 5/5*** - tizenhét éves lettem. Nincs meglepetés, a tizenhatot is sírással búcsúztattam, de ehhez már hozzászoktam. Viszont óra egy perckor megcsörrent a telefonom. A Basket Case szólt.

Ketten - PS

Ketten - 355.old.

Április 7., csütörtök

(...)
Még nem voltam teljesen kész a házimmal, amikor Cortez átjött, úgyhogy mondtam, hogy kicsit foglalja el magát, amíg végzek. Nos, gondoltam, addig netezik, vagy ilyesmi, de mivel nála volt a PS (???), beüzemelte és játszott. Hogy miért hordja ezt át hozzám rendszeresen, azt nem tudom, de tényleg elvan vele. Annyira, hogy amikor befejeztem a bioszházit (nemcsak a sajátomat, hanem végül is mindenkiét), még mindig játszott.
- Ebben mi a jó? - kérdeztem, a babzsák fotelemre huppanva, Móra Ferenc Aranykoporsóját fellapozva.
- Mármint a játékban? - nézett rám egy pillanatra.
- Aha - bólintottam. Még csak azt sem lehet mondani, hogy ez olyan fiús dolog, mert Virág is képes éjszakákat végigjátszani.
- Tessék - nyújtotta felém.
- Ööö. Nem, köszi. Azt se tudom, mit kell nyomni.
- Gondold végig, hogy azok közül, akiket ismersz, kik játszanak vele. Szerinted nehéz megtanulni? - kérdezte mosolyogva, én meg elnevettem magam. Jó, ebben van valami.
- Hát, jó - tettem félre a könyvem. - Mivel játszunk?
- Mivel szeretnél? - húzta magához a táskáját, és kivett belőle pár játékot.
Valami autósra böktem rá, fogalmam sincs, miért, talán az volt a legszimpibb. És akkor mondanom sem kell, hogy milyen volt a többi. No comment.
Cortez kábé elmondta, hogy mit nyomjak, de végül azt az instrukciót adta, hogy nyomkodjam, majd ráérzek.
- Mehet? - kérdezte, én meg furán nézegettem a kontrollert a kezemben.
- Igen - bólintottam. - Vagyis várj. Melyik vagyok én? Melyik kocsit kell néznem?
- A zöldet.
- Jó. Melyik a tiéd?
- A fekete.
- És mit csináljak? - kérdeztem, amikor elkezdődött a játék.
- Először is, ne gyere nekem - röhögte el magát, és tök rutinosan nyomkodta azt az izét.
- Bocs. Hol vagyok? - kérdeztem pár pillanat után.
- Az biztos, hogy nem a pályán - nézett a tévére, aztán leállította a PS-t, és odahajolt hozzám, ismét megmutatta, hogy mit nyomjak, aztán adott egy puszit, és mosolyogva megkért arra, hogy "kanyarban kanyarodjak".
- Megpróbálok - bólogattam, Cortez meg tök rendes volt, újraindította a játékot. Párszor. Mondhatni, amíg bele nem jöttem.
Egyébként egész megtetszett ez az autóversenyzős izé, sőt, volt, hogy nem utolsóként értem célba! Olyankor elöntött a büszkeség.
- Ez alapján sose kapsz jogsit - röhögött ki Cortez kábé ezredszerre a délután folyamán.
- Miért? - nyomkodtam a kontrollert, és az erős koncentrálástól folyamatosan a szám szélét harapdáltam.
- Max Angliában. Reni, jobb oldal, ott vezess! - figyelmeztetett sokadszorra.
- Jóó, tudom - mondtam, és mivel nem figyeltem, összetörtem magam, négy másik autóval együtt.
- Reménytelen - nézett rám Cortez, és a szeme sarkában ott bujkált a mosoly.
- Nem, nem. Belejövök. Kocsit váltok - erősködtem.
- Oké, mutatom, mik vannak - biccentett.
- Azt, azt kérem - mutattam a képernyőre, mire Cortez megállt a menüben, és röhögve megrázta a fejét.
- Az egy busz.
- Jó lesz az. Mehet.
Hát, a busszal sem jártam túl jól, és csak remélni tudom, hogy utasok nem voltak rajta, mert akadt néhány kocc. Jó, totálkárosra törtem, de nem az én hibám volt, hanem egy piros kocsié, ami mellettem erősködött. Kopogtak a szobaajtómon, mire mindketten felnéztünk a tévéről. Apu dugta be a fejét.
- Vacsora - mondta, és az arckifejezése nem árult el túl sok jót.
- Mi az? - kérdeztem félve.
- Zöldbabos valami.
- Bah - húztam el a számat, apu pedig megértően bólintott, és érdeklődve Cortezre nézett.
- Cortez, maradsz vacsorára?
- Á, köszönöm, de... - mentegetőzött.
- Mi megértjük - mondta apu, aztán észrevette a kezemben lévő kontrollert, és ösztönösen a tévé felé nézett. Mint egy gyereknek, úgy csillant fel a szeme. Cortez is észrevette, úgyhogy letette a babzsák fotelemre a másik kontrollert.
- Nem, ne! Vidd haza a Playstationt - kérleltem.
- Maradhat, nekem ma már nem kell.
- Nekem sem - tettem fel a kezem. Apu már a tévé előtt álldogált, és a játék menüjét nézegette. Gyanítottam, őt érdekli a dolog.
(...)

|  PS: 5/3 - klassz, mert elvan vele az ember, meg többen játszva vicces, de egyrészt hosszú távon unalmas, másrészt, annyira telik vele az idő, hogy őrület. És én erre sajnálom az időt. Főleg, hogy tíz perce tudtam leküldeni aput, mondván "a gyereknek holnap iskola van". Még duzzogott is, és most ott tartunk, hogy negyed kettő van. Hétköznap. Suliidőben. OMG!!!