Ketten - Deszkázás

Ketten - 394. old.

Április 13., szerda

(...)
Otthon megcsináltam a leckéimet, megtanultam irodalomra, aztán jött egy sms-em. Cortez írt, hogy menjek ki. Ezt nem annyira értettem, úgyhogy felkaptam a pulcsim, és leszaladtam a lépcsőn.
Kimentem a kapun, és felnevettem, amikor megláttam. Fél lábbal a gördeszkáját tologatta, és felém tartotta a táskáját.
- Na, Tony Hawk, még mindig imponálni akarsz? - kérdezte elképesztően szép mosollyal.
- Le leszel nyűgözve - erősködtem, és kivettem a kezéből a táskát, majd belenéztem. Bukósisak, térd- és könyökvédő, csuklószorító... mintha nem bízna a képességeimben.
- Mutasd - hajolt le kissé, hogy becsatolja a sisakom az állam alatt. Tuti, hogy hülyén néztem ki. Ki ne nézne ki hülyén egy bukósisakban?
- Oké, akkor megmutatom, amit tanultam - hunyorogtam a napsütésben, és Cortez kezét fogva ráálltam a deszkára. Ami gurult. Merthogy kerekei vannak. Igazából abban a pillanatban lezuhantam volna, ahogy felálltam rá, ha Cortez nem tart meg.
- Eddig nem rossz.
- Tudom. És, hát kábé ennyi.
- Ezt tanultad?
- Igen. Elég sokáig.
- Ügyes - mondta vigyorogva.
- De határozottan fejlődőképes vagyok.
- Biztos.
- Azért ne engedj el!
- Nem, foglak - ígérte meg.
Hát, miután bemutattam zseniális tudásom, Cortez úgy döntött, megpróbálkozik a lehetetlennel, és megtanít valami nagyon alapot. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem a délután minden pillanatát. Egyrészt, baromi sokat nevettünk (bénáztam kicsit), másrészt a sportolásnak ez a formája állandó fizikai kontaktust jelent: vagy a kezemet fogta, vagy a derekamat, vagy a karomat ragadta meg, hogy hátra ne zúgjak, szóval tök jó volt. És egyszer sem estem el. Persze ez csak és kizárólag Corteznek köszönhető, aki nagyon vigyázott rám, és mindig elkapott, amikor készültem felborulni. Anyu kocsija közeledett, és kettőt dudálva megállt mellettünk.
- Óvatosan játsszatok, nehogy megsérüljetek! - szólt ki az ablakon, mi engedelmesen bólintottunk.
Ahogy anyu behajtott a kapun, Cortez felém nézett, mire csak legyintettem. A szüleim akkor is ötévesnek fognak kezelni, ha már harminc leszek. Szerintem, ha ez a dolog eddig nem változott meg, akkor ezután sem fog. Mindegy. A deszkázás végén (én így nevezem, Cortez reménytelen próbálkozásnak hívja) bementünk a kapun, és mivel tök kellemes, enyhe idő volt, kiültünk a kerti pagodába. Cortez hátradőlt a padon, és keresztbe vetette a lábát a deszkáján, amit időnként lökdösött, én meg a friss tavaszi levegőtől feltöltődve néztem körbe a kertben, ami a hosszú tél után kezdett magához térni.
(...)