Ketten - Sulipszichológus

Ketten - 496. old.

Június 6., hétfő

(...)
Még az udvaron ülve beszélgettünk, amikor egy nő lépett oda a társaságunkhoz, és szólította meg Cortezt.
- Igen? - nézett fel a napszemüvege mögül.
- Szerettem volna elköszönni és jó nyarat kívánni. Amennyiben jövőre az ablakon belül maradsz, nem találkozunk - mondta mosolyogva. Aha! Szóval ő a dilidoki, akihez Cortez egész félévben járt.
- Rendben. Akkor végeztünk? - kérdezte Cortez.
- Igen.
- Mi a diagnózis? - kérdezte Ricsi röhögve, mire a pszichológus ismét elmosolyodott, és a szemével körbepásztázta a társaságot.
- Melyikőtök Reni?
- Én - emeltem fel a kezem zavartan. A pszichológus szeme körül apró ráncok jelentek meg, és bólintott.
- Ő a válasz a kérdésedre - mondta Ricsinek.
- Gyógyítható? - kérdezte Dave nevetve.
- Szerintem nem - nevetett fel a doki is.
Vadul zakatoló szívvel néztem Cortezre, aki a napszemüvege mögül fürkészett. Fél évig járt miattam hétfő délutánonként a suli pszichológusához. Én ezt romantikusnak találom. Miért, nem az? :)
- Tessék ide ülni - kérlelte Zsolti a dokit, aki végül csatlakozott hozzánk, és lazán elhelyezkedett a fűben, felhúzott térdeire kulcsolta a kezét, és türelmesen hallgatta Zsoltit. - Szóval a visszatérő rémálmom. Bejövök a suliba, és Máday habzó szájjal üvölt, vérben forognak a szemei, és...
- Zsolti, ugye? - szakította félbe a doki.
- Ja.
- Szeretettel várlak szeptemberben. Megkapod a hétfő délutánokat.
- Ne máár, csak vicceltem - röhögött fel Zsolti.
- Én is - biccentett a pszichológus.
- Na, azért. Muhaha - vihogta, aztán, amikor a doki elfordult, suttogva magyarázni kezdte nekünk, hogy egyébként tényleg ez a rémálma... No comment. :)