Remény 225.old.
Október 8., péntek
(Zsoltiéknál)
(...)
Csendben ültem, és a számnak nevezett dühöngést hallgattam, amikor Cortez totál hirtelen és teljesen váratlanul rácsapott egyet a karomra.
- Tetszik? - kérdezte. Azt hiszem, a zenére gondolt. Biztosan a zenére gondolt.
Felszaladt a szemöldököm, és értetlenül néztem rá.
- Nem rossz - feleltem, miközben visszaadtam a gesztust, és rávertem egyet. Merthogy engem ne ütögessen! Hú, lehet, hogy tényleg sokat voltam Kingával. Cortez vette az adást, és meglökte a vállam, amire kezdtem ideges lenni. Mégis hány évesek vagyunk?
- Mi bajod van? - Visszanyertem az egyensúlyom, és feltettem a lábam az asztalra, lelökve az övét. Cortez mosolyogva újra a cipőtalpával taposta az asztal szélét, aztán felém nézett. Mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy a mutatóujjával belebök az oldalamba. Azt hiszem, az egyik bordámat érte a találat, amitől összerándultam, és olyan hangosat sikoltottam, majd röhögtem fel, hogy a csocsósok abbahagyták a játékot, és felénk néztek, a zenekar elvesztette az ütemet, Macu és Dina pedig odakapták a fejüket.
- Minden oké - közölte Cortez, és én szerettem volna tiltakozni, de éppen a nyakamnál fogva magához ölelt, és miközben beszívtam a pulcsija illatát, lehetetlenség volt reagálnom, mert éppen megfulladtam.
- Oké, oké! Elengedhetsz - adtam meg magam, bár kissé tompán hallottam a saját hangom így, hogy magához szorított.
Mikor elengedett, kócosan és vörös fejjel ültem fel, és még mindig nevettem. A zene újraindult, bár Ricsi rázkódó vállal gitározott, és láthatóan jól szórakozott rajtunk. Megigazítottam a hajm, és úgy tűnt, vége a hülyülésnek, legalábbis Cortez simán bevette. De hirtelen odakaptam, gondolván, hogy most jól meglepem. Reflexből elkapta a csuklóm, mire megint felröhögtem, és a másik kezemmel püfölni kezdtem, hogy engedjen el. Ekkor Cortez elkapta a másik karom is. Ez nem ér! Erős!
- Jó, tényleg abbahagytam. Engedj el, és elülök. Ígérem - próbálkoztam, és bár most komolyan is gondoltam, nem engedett el.
Kiszabadítottam a fél karomat, és hátradőltem, miközben Cortez továbbra is fogta a bal csuklómat. Így ültünk egymás mellett. Klassz volt. Virág huppant le mellém mosolyogva.
- Mi újság? - kérdezte csillogó szemekkel.
- Szeretnék elülni innen - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Menj - felelte Cortez.
- Elengedsz?
- Nem - mondta mosolyogva.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem vert ezerrel a szívem és nem öntött el minden pillanatban a boldogság. Miközben Cortez százszázalékosan velem foglalkozott, állnom kellett néhány gyilkos pillantást: Dináét, aki bár Macuval jár (a jelek szerint legalábbis), mégis mindig felénk nézett. Vikiét, aki a csocsóasztal oldalát rugdosta térddel, és folyamatosan káromkodott. Kingáét, aki minden pillantásával azt üzente nekem, hogy "ne szórakozzak Cortezzel, mert nem vagyok holmi haverlány...". Gombáét, aki a dobok mögül csodálkozva bámult minket. És a maradék három a-s lányét, akik képtelenek voltak felfogni, hogy Cortez miért foglalkozik velem. A többiek mosolyogva figyeltek. Ők voltak a drukkerek. :-)
- Csokiii! - kiáltotta hirtelen Zsolti, én meg az ajtó felé kaptam a fejem. Négy végzős lépett be a garázsba nagy röhögéssel, két fiú, az egyiknek a barátnője és Móni. A fenébe. :-(
- Mi a pálya? - kérdezte Móni lazán, és felmérte a terepet. Azonnal megakadt a szeme rajtunk, és rögtön odajött. - Mi van, Cortez? - kérdezte, és már le is dobta magát a fotelbe.
- Nem sok - felelte kurtán, miközben jobban megszorította a csuklóm, amit ismát rángatni kezdtem. Móni felvont szemöldökkel nézett minket, aztán elkezdett magyarázni arról, hogy csak most kapta meg Cortez üzenetét, úgyhogy azért késtek...
(...)
- Mennem kell - suttogtam éppen akkor, amikor a zenekar abbahagyta a számot és szünetet tartott.
- Elkísérlek - engedett el hirtelen Cortez, de Móni visítva felröhögött.
- Haza kell kísérni? De ari - alázott le a beszólásával.
Éreztem, hogy elvörösödöm, és zavartan megráztam a fejem.
- Nem. Nem akarom - néztem Cortezre, és cseppet sem tűnhettem vidámnak. Gyorsan felpattantam, és benyögtem egy "sziasztokot" a többieknek.
- Ren, ne rohanj! - rázta meg a fejét Ricsi, és az állványra állította a basszgitárját.
- Mennem kell, idő van - hadartam.
(...)
- Sziasztok! - köszöntem el ismét. A legtöbben intettek, aztán tovább zajongtak. Virágnak mutattam, hogy majd csörgök, aztán kimentem. A friss levegő szinte azonnal magamhoz térített, a benti meleg és levegőtlenség (na meg a szituáció) erősen fojtogatott.
Már a kapuban voltam, amikor Cortez utánam szólt.
- Na most mi bajod lett? - mosolyodott el, miközben felém lépkedett. Kínosan rágtam a szám szélét, és megráztam a fejem.
- Semmi.
Összeszaladt a szemöldöke, üvöltött róla, hogy nem veszi be, úgyhogy fürkészve méregetett, és továbbra is őszinte válaszra várt. Tudtam, hogy ezúttal nem leszek képes visszafogni magam.
- Ne szórakozz velem - suttogtam alig hallhatóan.
- Mi?
- Nem vagyok a haverod, nem vagyok az, akivel elütheted az időt, amíg megérkezik a "váltás"!
- Miről beszélsz? - kérdezte döbbenten. Lehet, hogy itt kellett volna abbahagynom, de akkor már kikívánkozott belőlem igen sok sérelem.
- Én nem ilyen vagyok. Fenntarthatsz magadnak olyanokat, akik megfelelnek erre a célra! De én nem állok be a sorba! - fröcsögtem a dühtől.
- Jó, azon túl, hogy folyamatosan sértegeted a barátaimat, megmondanád, hogy mi a fene bajod van? - emelte fel a hangját.
- Az, hogy totál hülyét csinálsz belőlem! Napokig nem szólsz, aztán kedvet kapsz, és újra beszélsz velem. Aztán bekattansz, és megint semmi. Utána meg összekeversz azokkal, akikkel bökdösődve kommunikálsz! - kiabáltam idegesen.
- Szerintem itt te vagy az egyetlen, aki bekattant - tűnődött.
- Ó, hogyne - bólintottam gúnyosan. - Tudod, mit? Hagyjuk.
- Oké, hagyjuk - értett egyet, és mivel én még istenigazából nem akartam abbahagyni a vitát, jött az örök klaszszikus. Amikor dühből még mondunk némi meggondolatlanságot, stílusosan, a "csakazértis" kedvéért.
- Persze, menj csak vissza - szóltam utána. - Biztosan akad valaki, akivel elütheted az időt. Talán sorban állnak!
Cortez megfordult, és elkerekedett szemmel nézett vissza rám.
- Tudod - vigyorodott el kínosan -, néha igazán hülyén viselkedsz - mondta, és visszament.
(...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése